A szőttes túloldalán – avagy egy vers születése[1]
1984 nyarán messziről jött vendég csengetett be budapesti Dózsa György úti lakásunk ajtaján.
Tel-Avivból érkezett Itámár Jáoz-Keszt, az akkor már nemzetközi ismertségű költő és műfordító[2]. Éppen nagy munkájának közepe táján tartva jött hozzánk, hogy férjem, Kabdebó Lóránt segítségét kérje. Ekkorra már lefordította ugyanis Balassi Bálinttól kezdve a XX. századi líráig eljutva a magyar költészet legszebb darabjait a Biblia nyelvére[3]. Az azóta elhunyt Mezei András költő[4], közös barátunk javaslatára azért akart férjemhez fordulni, hogy eligazítsa őt abban, melyek a XX. század magyar versirodalmának fordítást megérdemlő remekei[5].
Egyedül voltam. Férjem Szigligeten, Alkotóházban.
Beinvitáltam a váratlan kedves vendéget, és a kérdezőből szerettem volna kérdezettet. Nem állt kötélnek, akarom mondani, mikrofonnak. Kikapcsolta a magnóm, és mélyen a szemembe nézve azt mondta, amíg nem ismerlek meg, nem tudom ki vagy, milyen ember, nem beszélek neked. Pedig csak a kutyájáról, ha van neki olyan, és volt, utóbb személyes ismeretséget is kötöttünk Kikivel, vagy a Biblia állatvilágáról szerettem volna kérdezgetni. Akkorában jelent meg ugyanis hetente az Új Tükör című magazinban sorozatom, a Társaink az állatok[6]. Ártatlannak látszó beszélgetések, szép képekkel illusztráltan kutyákról, macskákról vagy denevérekről meg libákról, hiszen sokszínű a teremtés, mezei vadban és házi állatokban fajuk szerint. Jelölve-jelöletlen bibliai helyekhez kapcsolódtak, és a szeretet megjelenítését, az életet feltámasztó erejét példázták ezek az írások. Írók, költők, képzőművészek, tudósok mondták el példázataikat arról, hogyan kellene, illetve hogyan tud az ember a szeretetben és a békességben hittel élni, Istenre hagyatkozva az „Isten tenyerén”[7].
Nem én faggathattam hát akkor, de engem kérdezett ő. Felejthetetlen órák repültek, miközben szemünk egymáséba mélyedt. Tekintetünk azt találta meg a másikéban, amit keresett. Benne én a testvért. Bennem a borzalmakat átélt, igazságtalanul meggyötört emlékező valahai kisgyermek megtalálta a családja elhurcolása és a holokauszt valamennyi ártatlan áldozata előtt fejet hajtani tudó empátiát, szeretetet, megértést, tiszteletet, a velük szenvedő testvért.
Hát ilyen keresztények is vannak? – sóhajtotta a magának feltett kérdést. Majd megtoldotta: én meg nem merek bemenni a leghíresebb, legszebbnek mondott keresztény templomba sem azóta, legyen az bármelyik világváros legkiemelkedőbb műemléke. Azt hiszem, most értettem meg, hogy tévedek, és ezentúl nem is így lesz! Te pedig gyere el hozzánk, bemutatlak a feleségemnek, megmutatlak a népemnek, és:
„Előtted megnyílik minden porszem,
mi szétfénylett Megváltód sarúi alatt.”[8]
Három év telt el ezután. Itámárral nemcsak levelezésben tartottuk a kapcsolatot, de minden évben egyszer, amikor Magyarországon járt, meglátogatott bennünket is. ’87 kora tavaszán egyszer csak nagy kérdésre szánta el magát. A „hogy tehetted, hogy teheted ezt ember embertestvéreddel” számon kérő tekintettel fordult felém. Mint aki egy olyanra néz akkor, aki csupán hazudja a szeretetet, a barátságot:
„az agy mély-rejtett zugaiban, hosszan fürkésztem:
fészkel-e ruhája alatt s arcában
gyűlölet-madár.”[9]
Hiába hívlak, pedig már annyi baráttal, ismerőssel beszéltem rólad, sokan várnánk és szeretnénk megismerni! Nem az vagy, akinek mutatod magad! Nem fogadod el a meghívásunkat, a vendégszeretetünket…
Felejthetetlen keserű kérdező tekintete válaszomra pillanat alatt felragyogott. Kezemmel jeleztem ugyanis a feleletem. Bizonyos föníciai találmányból való szerény ellátottságunk, két gyermeket nevelő tanár-mérnök házaspár hónapról hónapra való megélhetést biztosító keresete bizony nem teszi lehetővé. És ez az egyedüli ok, ami miatt nem utazhatom.
Csak ennyi? – hitetlenkedett boldogan, és hitetlenkedtem én még boldogabban, amikor kezemben volt alig két héttel később az Izraeli Írószövetség által küldött meghívólevél a KLM járatára, bécsi átszállással Tel-Avivba, és két hét múlva vissza szóló repülőjegy. Pünkösd ünnepe is ebben a két hétben lesz, csodálkoztam, ámuldoztam tovább…
Amint a már idézett versben olvasható, ezen az ünnepen a Dormició (Elszenderülés) templomban a főpapi nagymisén együtt voltunk Itámár Jáoz-Keszttel, és ekkor éreztem át, hogy „Rokonaim élnek Izraelben”. Kézről kézre adtak, egyik városból, egyik Ó- vagy Újszövetségből jól ismert szent helyről a másikra kísértek, egy-egy telefonnal adva tovább egymásnak.
Az ily módon megszervezett szentföldi emlékeim közül az egyik különösen kedves jellegzetes ismeretség ekként alakult életre szóló barátsággá. Haifán, a Tahana Markaziton a Központi Buszpályaudvar önkiszolgáló vendéglőjében várt rám Goren Tamás, Smuel Goren, aki a későbbiekben a magyaroknak izraeli, az izraelieknek a magyar útikönyvet készítette. Ze’ev, Jakov Farkas az Egyesült Államokban is kitüntetett karikaturista hozta össze néhány telefonnal ezt a találkozást. Kis szatyrom betettük a csomagmegőrzőbe, hiszen az elfoglalt zsurnalisztának, és nem csak hobbyból idegenvezetőnek, mint mondta, csak annyi ideje van, hogy felmenjünk együtt a Karmelre. És ott én a templomba lépve a szentelt vízzel keresztet vetettem és térdet hajtottam. Tamás barátunk legőszintébb döbbenetére:
–Te keresztény vagy?
– Igen! De nem mondta neked ezt Ze’ev, vagy Itamár, vagy akikkel eddig találkoztam? Soha nem tagadtam! De baj? Nem találkozunk, ha te is tudod?
– Dehogy baj, negyven éve vezetek csoportokat, de még keresztényt nem vezettem. Nálunk alszol és holnap elviszlek Názáretbe… Elvitt és ott ült mellettem a Szűzanya házában végig másnap a szentmisén…
Sőt később, amikor huszonöt évig (egy olaszországi társasutazás során 1980. San Generro ünnepe Nápoly és 2005. október 24. halála napja között) lelkiatyám, Hencz József (közismertebb nevén: Bunci atya) és barátja, Seregély István, akkor már egri érsek Szentföldön járt, őket is a zarándokcsoportjukból autójával elvitte egy szép kirándulásra.
Itámárt és Goren Tomit ugyanis feleségükkel együtt, hogy Szombathely és környéke szépségeit és az egyház ottani papjait megismertessük velük, odavezettük, és Bunci atyánál vendégeskedtek a plébániáján. Itámárnak az Életünk című irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat szervezésében könyvbemutatója is volt férjem ismertetésével. A holokauszt témáját az izraeli irodalomba elsőként bevezető „füstszagú verseit” akkorra már olyan meghatározó költők fordították magyarra, mint Nemes Nagy Ágnes vagy Csoóri Sándor[10], közülük a legdrámaibbakat könnyes szemmel magam olvastam fel az irodalmi esten. Így lett Itámár is fogadott egyházmegyém „állampolgára”.
„Soha nem ismertem ilyen mosolygós papot” – mondom meggyőződéssel, valahányszor rá emlékezem, Buncira. És: „Soha nem ismertem ilyen mosolygós püspököt” – válaszolja erre Kovács Lajos Bánk ferences atya, aki elmondja, hogy szerzetesi élete minden sorsdöntő eseményében hogyan állt mellette, és hogyan segítette őt és hasonlóan szétszóratott sorstársait Kovács püspök úr. Emlékezve, amint párban vihette az embermentő püspök koporsóját. A rá emlékező konferencián és könyvben pedig Kiss Károly visszaemlékezését hallgatom minden időkre szóló tanulságul a két mélyen hívő ember, dr. Horovitz József szombathelyi főrabbi és Kovács Sándor püspök barátságáról, és a tevékeny felebaráti, testvéri szeretetről, amely abban a jelenetben csúcsosodott, amint a lerongyolódott, lágerből hazatért rabbit a püspök átöleli és saját ruhatárát bocsátja rendelkezésére. Persze a lényeg az eset mögött létezik, ott van a két nagyszerű ember sorsvállalása: a szinte mindennapos szellemi kapcsolat, a világ dolgainak megvitatása és a teológia átgondolása.
A szombathelyi történetet ugyanis reprezentatív kötetben, a Mondd el fiaidnak címűben éppen a már említett Kovács Sándor püspök köré font emlékezésekből kiindulva mutatta be túl már 85 éves korán Kiss Károly nyugalmazott vállalati igazgató, több civil és sportszervezet, egyesület volt vezető tisztségviselője. Aki elnyerte a Szombathelyi Zsidó Hitközség által alapított legnagyobb kitüntetést, amit nem zsidó embertársaik részére hoztak létre – a Szombathelyi Zsidó Hitközség tiszteletbeli tagja címet – a zsidó-keresztény párbeszéd megvalósulásáért és a hagyományok ápolásáért. Közreműködött és elősegítette, hogy a jeruzsálemi Yad Vasem kitüntetésében – a Világ Népeinek Igaza cím elnyerésében – részesülhetett posztumusz dr. Prugberger József szombathelyi kórházi főorvos és páter dr. Őri-Wachter István, az SVD – Isteni Ige társasága – missziósrend, a verbiták kőszegi házfőnöke.
Kiss Károly felesége ugyanis egyik ágon az üldözötteket mentő és támogató szombathelyi püspöknek, Kovács Sándornak a rokona, de a körmendi kórház zsidó származású alapítója családjának is a tagja, így több mint félszáz holokauszt-áldozatnak is a rokona. Házassága meghatározta erkölcsi magatartását, átérezte emberi kötelességét. A könyv azokat az eseményeket és megemlékezéseket dokumentálja, amelyek a szombathelyi egyházmegyében történtek elsőként, és sok esetben egyetlenként az országban, és amelyeknek ő volt egyik legfőbb szervezője és motorja. Csodát teremtett városukban, amikor sikerült megszerveznie, hogy a zsidók és a konvertita zsidók mártíriumára emlékezve a város összes keresztény templomának harangjai egyszerre szólaljanak meg[11].
Az 1987 Pünkösd idején és az 1989-ben Húsvétkor a Szentföldön készült beszélgetésekből állt össze A szívek kötelessége megmarad kötetem[12], amelynek ajánlósoraiban Szándu Dávid, az Izraeli Írószövetség akkori elnöke 1989-ben többek között ezt írja: „Így tehát, különleges fontossággal bír egy olyan könyv megjelenése, mely az ilyenfajta emberek világát és lelkivilágát mutatja be az olvasónak – intim beszélgetések formájában.”[13]
Magyarországon ez volt az első olyan könyv, amelyet keresztény író készített holokausztot átélt emberekkel folytatott személyes találkozásaiból. Ahhoz, hogy milyen barátságok és hogyan születtek, milyen tragikus múltból sarjadtak, persze kevés elolvasni csak ezt a könyvet, vagy a folytatásként hozzákapcsolódóan az Akkor is karácsony volt – 1944, 1956, 1989 trilógiám[14] főként első kötetének a holokauszt megmentettjeivel és embermentőiről készült írásait. Meg kell ismerni hozzá Itámár teljes versét, amely a zsidó-keresztény történet tragikumát egy elégiába oldódó találkozás emlékének felidézésével élheti át. Két világ szembesülését. Beleégetve az egyik ember nevelődését és a másikban felgyűlt fájdalom végre kimondhatását.
A továbbiakban a magam tájékozódó, megértéskeresésének jeleneteiből és jegyzeteiből építem meg nevelődésemet, amelyek a titkon megszületett vers modelljeként szolgálhattak. Mert Itámár Jáoz-Keszt, népe klasszikus költője, aki ismerte, állandóan követte írásaimat, az ő egyik legjobb versét mégis eltitkolta előttem, csak egy közös ismerősünk elszólásából döbbentem rá évtizedek múlva létezésére. Legutóbbi könyvemben (amelynek címét írom mostani összegezésem élére is) azután a magam tudatának megépülését követve adhattam számot, hogy a nagyszerű versnek mennyiben lehettem a valóságban is modellje[15].
* * *
Nem csodálkoztam tehát, mégis megdöbbentett Sára Reuveni, első Izraelben jártamkor, 1987-ben, amikor ő, nevezzem így: a „magyar emlékfák referense” feltette nekem a kérdést: „én otthon átéltem az eseményeket, nem lehet, hogy csak ilyen kevés embermentő élt a vészkorszakban hazánkban. Alig tudunk magyar emlékfát ültetni.” Ő Izraelbe kerülve nem tudhatta, hogy az embermentőktől a kommunisták is féltek. „Aki szembeszállt a nácikkal, az képes lesz a kommunisták áldozatait is menteni.” És milyen jól gondolták, mert erre jobb példát nem is lehetne mondani, mint Budapest 1956-os, halálra ítélt rendőrfőkapitányának, Kopácsi Sándornak történetét. „Véletlenül”, de ez, mint tudjuk, Isten egyik álneve, második izraeli utam alkalmával találkoztam vele először 1989 Húsvétján, amikor az emlékfáját ültette az Igazak erdejében. És készíthettem interjút vele. Természetes, hogy említeni sem lehetett itthon az úgynevezett problémás eseteket. Például a száműzött forradalmárnak vagy éppen az egyház szolgáinak vagy a nem baloldaliaknak a mentő tevékenységét. Mert akkor Mindszenty József, ahogyan posztulátora nevezi, a magyar Jeanne d’Arc, vagy a magyar Pio atya, vagy a ma már boldoggá avatott Apor Vilmos példázatát is hirdetni kellett volna. Vagy olyan, számukra vitatott szereplők értelmezését, mint Németh László vagy Kodolányi János esetében. Meg Bethlen Istvánt, a Trianon utáni konszolidációt a zsidó nagytőke segítségével végrehajtó miniszterelnököt, aki a háború idején a szövetségesekkel való különbéke szorgalmazója lett, a németek nem tudták elfogni, bezzeg az oroszoknak sikerült elhurcolniuk Lubjankára.
Van egy magyar vers is, amely a „szocializmus korszakából” tekintett vissza a háború előtt is érzékelhető, már akkor ki is mondott, a náci megszállást követő bolsevik megszállást is elszenvedő feszültségekre. Arra, ami elzárta az emlékek kitisztításának lehetőségét. A „Kis” Blanár című apró képek balladájára gondolok[16].
„És akkoriban a gyulai éjben
Blanár doktor, „a kis-Blanár”, a bolsi,
szapora szó s kéz-lábbal szavatolni
merte már harmincnyolcban: »Negyvennégyben
Fény gyúl ki az ezeréves setétben!«
S a finom úr, ki olykor közbeszólni
merészelt halkan: »El-nem-hamarkodni,
doktor! S falnak ne fejjel! Túl nem élem,
ha valamely őrültség!… Érti!? Féltem!«
– »Tán a túlvilági elkárhozástól,
apát úr?« – ironizált, mint ki biztos
a dolgában; dezignált kis népbiztos. –
– »Ó, nem, doktor, ó, nem, egészen mástól
– szólt a nagy pap borongón: Apor Vilmos –
az e-világi megcsalattatástól!«”
És hozzáteszem a vers költőjének két magyarázatát: „Gyulán (a két világháború közötti városban) három igaz ember élt: Apor báró (a szegények plébánosa), Blanár doktor (a szegények orvosa) és Erdődi Lajos (a szegények ügyvédje). Mindhárman polgárok voltak s a szegények istápolói.” „A második világháború alatt zsidómentő voltam, ezért bolsinak számítottam. Szegény Blanár azt hitte, én leszek majd az embere, a második, mögötte a pártjában. Amikor megtudta, hogy nem vagyok kommunista, többet nem állt velem szóba. Aztán ’50-ben, amikor ő maga is megcsömörlött az egésztől, odajött hozzám az utcán, kezet nyújtott és csak ennyit mondott: »Magának volt igaza!« Fél év múlva, 1951-ben öngyilkos lett. Elhíresztelték, hogy szívroham végzett vele, de tudom, hogy meghasonlott, elege lett az egészből, bevett egy csomó gyógyszert és kész. Mondja, Erdődi Lajosról tudott valamit? – Nem.”[17]
De mint minden jellegzetes „kis”, „helyi” történet (és Simonyi Imre villoni „apró képei”, drámai rögtönzései ilyenek) egyben az egyetemes történet része is. Kapcsolódnak. Apor Vilmos már „helyi” plébánosként, 26 évesen tett szert nagy tekintélyre, amikor a román katonák túszszedő akciója után az elfogott gyulai polgárok ügyében – többedmagával – kieszközölte a túszok szabadon bocsátását. A háború megindulásakor XII. Piusz pápa győri püspökké nevezi ki, 1941. február 24-én, 49 éves korában Gyulán szentelték püspökké[18], március 2-án ünnepélyes keretek között vonult be Győrbe. Serédi Jusztinián bíboros 1941 elején őt bízza meg a Magyar Szent Kereszt Egyesület elnökségével, amely testület az egész ország területére kiterjedően a keresztény hitre térő zsidó polgárok ügyével foglalkozott. A harmadik zsidótörvény hatálybalépése után kezdte meg püspöki működését, és mélyen átérezte az Egyház felelősségét, azonban tiltakozása, kérelmei, a zsidók érdekében küldött táviratai hiábavalók voltak. A hozzá fordulók egy részét bújtatta, illetve továbbküldte Angelo Rotta nunciushoz vagy nővéréhez, Apor Gizellához, aki a Magyar Vöröskereszt vezetője volt. A nuncius 1944-ben ezrével írta alá az oltalomleveleket, amelyek a Vatikán hivatalos diplomáciai védettségét jelentették az üldözötteknek. Személyének különös hangsúlyát mutatja egy kiemelő „kishír”, amely 1943-ban ünnepélyesen, országos sajtóval hírleli a pannonhalmi papszentelésre igyekvő hercegprímás győri, személyének szóló kitérőjét[19]. A német megszállás és nyilas hatalomátvétel után felekezetre és etnikumra való tekintet nélkül személyesen kelt a kiszolgáltatottak védelmére a német és nyilas vezetőkkel szemben. Aztán 1945. március 28-án megkezdődött Győr ostroma. Március 30-án, miután a rezidenciájára menekült asszonyok kiadását megtagadta, egy szovjet katona előbb a mennyezetbe lőtt – a négy golyó helye most is látható a múzeummá alakított pincében –, majd háromszor rálőtt a püspökre. Egy asszony, meglátva vérző homlokát, felkiáltott: „Püspök atyánk, ezt értünk tette!” Apor Vilmos halkan, mosolyogva felelt: „Szívesen, nagyon szívesen!” Április 2-án, húsvéthétfőn hajnali 1 órakor belehalt sérüléseibe. Holttestét a karmelita templom kriptájában, csendben eltemették. 1948. november 24-re volt kitűzve testének ünnepélyes felhozatala a karmelita templom kriptájából. Az ezt megelőző napon azonban a város és a rendőrség írásban megtiltotta a szertartást. Csak 1986. május 23-án helyezhették a székesegyházban ünnepélyesen végső nyughelyére. Gyóntatója írásban kérte halála után, hogy azonnal indítsák el a vértanú püspök boldoggá avatásának ügyét. Az eljárás 1946-ban meg is indult, de 1949-ben fel kellett függeszteni és csak 1989-ben lehetett folytatni. 1997. november 9-én II. János Pál, a pápaság történetének egyik legfényesebb tisztségviselője – aki 1996 szeptemberében, győri látogatásakor, sírjánál imádkozott – avatta boldoggá a vatikáni Szent Péter téren.
A vers keletkezésekor a mártír püspök neve egyetemes tabunak számított. Nevét és alakját csak mint plébánost, címzetes apátot emelhette be versébe Simonyi Imre, „helyi nevezetesség” mivoltában. Hogy kisírjon belőle. Sorsával, még inkább pedig figyelmeztetése egyetemes igazságával. Amelyet a harmadik „igaz” gyulai polgár, Erdődi Lajos jelleme és sorsa is jelképezhet, az a valahai baloldali, akinek neve még helyi nevezetességként sem jelenhetett meg a versben. Nem véletlen, hogy Simonyi 1956-os perének nem gyulai származású, jóindulatú ügyésze emlékező beszélgetésükben a költő kérdésére (ismerte-e?) „nem”-mel felel. Erdődi Lajos a vers ki nem mondható témája, a mérleg nyelve. Nagy műveltségű, kitűnő felkészültségű ügyvéd, aki bábáskodik a népi írók mozgalmának elindításánál. Majd részt vesz a baloldali agrárreform kidolgozásában, amelynek gyakorlati megvalósításáért minden fórumon, szervezetben küzd. A második világháború alatt szerepvállalásaiért kommunistának bélyegezték és bebörtönözték. A háború után, amikor Magyarországon épp csak elkezdődött a bolsevizmus, ő már nem akart kommunista lenni: sokszorosan, határozottan visszautasította, hogy a megszálló, diktatórikus hatalom szolgálatába álljon. Ezért az egyik első koncepciós per áldozataként tíz év átnevelő munkaszolgálatra ítélték, amit a szovjet Gulag táboraiban kellett letöltenie. Hazatérése után állandó megfigyelés alatt állt, és bár kapcsolatait a politikamentesség alapján a minimálisra korlátozta, egyik barátjának írt levele miatt izgatás vádjával 1960-ban húsz hónap börtönbüntetésre ítélték. Végül a sok megpróbáltatás, csalódás lelkileg is összetörte. A felidézett versben a kimondott és kimondhatatlan három „igaz ember” között, mellett, életkorban mögöttük persze, ott él, lélegzik, véleményt formál a versével rájuk tekintő tanítvány – maga a költő: Simonyi Imre.
Kerestem a példázat felmutatásának szándékával az embermentőket. Az életmentés dokumentálására buzdítás szándékával beszélgető társakat. Találtam – Izraelben. Szentkuthy Miklós leghíresebb könyve, a ma már Párizsban franciául is megjelent Prae nyomtatott dedikációban megnevezett feleségének, a zsidó származású Dollykának (ad D)[20] az unokahúgát, aki második utam során interjúban beszélte el Szabó Lőrinc szerelmének, A huszonhatodik év hősnőjének és rendőrtiszt fiának mesébe illő, mégis valóságos csoportos embermentő tevékenységét[21]. Valójában csak a szovjet csapatok kivonulása után felszabaduló tudat és alkotmány teszi lehetővé, hogy a maga finom bonyolultságában feltárhassuk az életmentés vállalásának belső kötelességét. Példává emelni a bonyolult lelkű lelkiismeretes emberséget. A magyar haza minden tagját felelősséggel menteni akaró honpolgárokat. Korzáti Erzsébet és fia csak a rendszerváltozás után kaphatott emlékfát a Yad Vasemben és hazai emlékező kitüntetést. Bár a „véletlen” korábban úgy szervezte, hogy a megmentett leány édesanyjáért ebéd után még Szentkuthy Miklós által gyújtott emlékgyertya égett a már halott író mellett, amikor Dollyka átszenderülten találta délutáni álmát követően irodalmunk klasszikus prózaíróját. Aki különben még jóval a hazai zsidótörvények előtt „keresztapja” lehetett barátjának, nagy költőnknek, Vas Istvánnak a tabáni templomban.
Miért is kockáztatták emberek a saját, a családjuk, barátaik életét keresztény Európa-szerte, így a katolikus Lengyelországban és Magyarországon is? Hadd forduljak az irgalmas szamaritánus példázatához, melyben az ember alapvető kérdéséről van szó. Jézus sem mond mást, mint az írástudó, azaz a Tóra. De megválaszolja, hogy ki a „felebarát” „időtlen időkön” át, így a második világháború alatt is. Az, akinek: „Megesett rajta a szíve!” Az evangélium azt a szót használja, amely a héberben eredetileg az édesanya méhére és az édesanyai odahajlásra, odaadásra utal. „Utolsó porcikájáig”, a lelke legmélyéig megrendült. A könyörület villáma, amely a lelkébe hasított, őt magát tette felebaráttá, túl minden veszélyen. Ilyen felebaráttá lettek az életük kockáztatásával mindazok, akiknek a másik annyit számított, mint saját maguk.
Ma már a történészek által alaposan feltárt, feldolgozott állítás, miszerint Horthy Magyarországa egészen a német megszállásig többé-kevésbé és viszonylag (ez fontos!), de mégis védett – a német diplomácia szóhasználatával: – „zsidósziget” volt.
De nincs feldolgozva valami, ami viszont ebből a védett „zsidósziget” állapotból (amelyik a lengyelek védelméből is kivette a részét – és hatékonyan vette ki!) következik: a védtelenség, a kiszolgáltatottság. „Leszakadt hirtelen az ég!” Megszállás, de közben maradt államiságunk megléte. Elképzelhetetlen történt. Nem volt felkészülve az ország a kormányszintű, államapparátus-szintű (leplezett, dugott, titkolt) rejtésre, segítésre. A lelkek sem álltak készen. Sem a civileké, sem a papoké, sem a diplomatáké.
És míg a bűneink, a mulasztásaink tökéletesen feldolgozva – a saját történészeink, amerikai zsidó és izraeli zsidó és itthoni liberális kutatók erre nagy-nagy hangsúlyt fektettek és fektetnek – addig ez utóbbi feltáratlan.
Mi történt 1944. március 19. után, hogyan élték meg az emberek, amikor a biztosnak vélt menedékből dermedten ébredt minden magyar állampolgár? A kormányzótól a zsidókig, a barátoktól az ellenfelekig. A filoszemitáktól az antiszemitákig. Amikor egyetlen fegyver dörrent kétségbeeséstől rettegve: az antiszemitaként indult Bajcsy-Zsilinszky tiltakozásaként. Az ő önfeláldozása folytatása lett a háború elején eldördült öngyilkos kétségbeesett önmarcangolásnak, Teleki Pál halálának.
Az ébredés és az embermentő ötletelés egyszerre kellett hogy elkövetkezzen. Gyorsan. Sőt a váratlanságot ellensúlyozó azonnalisággal. Az antiszemita elveket vallók is a döbbenettel szembetalálkozva barátaikat mentő izgatott életpárti szereplővé igyekeztek válni. És a csak valóban bűnös náci pártosságúak és a haszonleső jellemtelenek álltak be a feljelentők és a végrehajtók táborába. Nem többen, mint az ellenállásáról elhíresült Franciaországban. (Mi jártunk a Saint-Benoit-sur-Loire kolostorban, ahonnan egy Radnóti-fordításban is emlegetett[22] nagy francia konvertita költőt, Max Jacobot a környező faluból származó feljelentés alapján hurcolták 1944-ben táborba, halálba.) A kétségbeesés döbbenetében, a védekezés lefagyása idején még a vidéki zsidók deportálását végre tudták hajtani az árulóvá váló puccsisták. Aztán egyre intenzívebben szerveződött a hivatalos mentés is és hatásossá váltak a végül szükségessé váló titkos akciók. Akik mertek, németbarátságot, radikális szembenállást is félretéve, nem csereüzletben reménykedve – „most én mentelek, majd te is ezt tedd, ha bajba kerülök” alapon, de – emberi meggyőződéstől hivatottan kezdtek akcióba lépni. Férjem egy teljes könyvet írt Szabó Lőrinc ekkori embermentő tevékenységéről[23]. Olyanok, akik nem ismerték az illegális szervezkedés szabályait, törvénytisztelő honpolgárok voltak mindeddig, kezdtek beletanulni a mentés praktikáiba. Kolostorok, rendházak, plébániák lettek az üldözöttek menedékei. A közvetlenül az események után (1947-ben!) összeírt számadatos beszámoló megállapításai szerint: akiket az egyház mentett, ők többségükben életben is maradtak, átvészelhették a vészkorszakot (lásd Sándor Dénesnek A szőttes túloldalán című könyvemben újra leközölt, helyszínekre lebontott számvetését[24]).
Ellenállás nálunk – szervezetlenség, előkészítetlenség és a trianoni haza földtani adottságai okán – kevésbé lehetett, de az embermentés sokféle esetét annál inkább meg lehetett oldani. Csak egyetlen – mindmáig ismeretlen – példát hadd említsek: a Bajor Gizi-villa történetét. Két szemtanú elbeszéléséből is tudom. Ferenczi Carlo barátunk[25] apja műbútorasztalos volt. Ő készített el egy szekrénnyel álcázott menedékszobát. Maga Carlo is lakója volt e menedéknek. Ennek a szobának volt a művésznő előző férjének gyermeke is lakója, a későbbi esszéista és a Hungarian Quarterly nagyhírű felélesztő szerkesztője, Vajda Miklós (1931–2017). Ő éppen egy lecsapó razzia idején rekedt kint ebből a menedékből és került szembe a rettegett, a katolikus egyház által a papi hivatás gyakorlásától politikai embertelensége okán eltiltott Kún páterrel. Keresztény-katolikus neveltetése révén a Mi Atyánk latin szövegét, a Pater Nostert természetes ismeretként előadva menekülhetett csak meg az elhurcolástól.
Az ehhez hasonló, a hivatalos sémától eltérő lényegi embermentő indíttatást a szocializmus évtizedei alatt nem lehetett számba venni. A kisnyilasok, a haszonra lesők befogadtattak az ÁVÓ világában, de az emberség önmarcangoló, a veszélyeket is vállaló humanistáiról írni nem lehetett.
És nem lehetett emlékezni az államilag szervezett mentőakciókról sem. Mint a világháború kezdetét jelentő náci és bolsevik támadást elszenvedő lengyelek befogadásáról. Pedig éppen a lengyelek hivatalos mentése lehetett a példamodell Magyarország német megszállása idején az üldözöttek mentésére. „Jó magyarok, barátok, és az akkori magyar belügyminiszter, boldog emlékű Keresztes-Fischer és kollégái, nyíltan vagy burkoltan mellettem álltak, megsegítették munkámat, amelyet – minden emberi szimpátián belül – a Szentlélek illetett” – írja emlékező levelében Varga Béla[26] (még az emigrációból). És a lengyelek adták a példát, hogyan kell „konspirálni”, mint Henryk Słávik emigráns diplomata, aki vallatói előtt „nem ismerte meg” és ezzel megmentette a lengyelmentő idősebb Antall József szabadságát, ő pedig Mauthausenbe hurcolva lelte halálát. Utóbb a lelkipásztor Varga Bélát, a balatonboglári lengyel gimnázium létesítőjét pedig már a kommunisták kényszerítették emigrációba[27]. A menekültmentés egyik szélsőségnek sem volt a kedvére. Mint ahogy csak az 1956-os forradalmat követően tisztázódott Salkaházi Sára mártíriuma a zuglói nyilas per idején, de boldoggá avatására csak a rendszerváltozás után lehetett gondolni. És csak most ismerhettük meg a lengyelek nemzeti hősének, Witold Pileckinek a nevét, akinek két éve ültettünk Pesten a Salkaházi Sáráról elnevezett parkban emlékfát.
És amikor minderre emlékezem, megjegyezhetem, ha lengyelekről beszéltek akkor, senki – még a hivatalosság sem – tett különbséget származás vagy vallás alapján a menekültek között, még a számukra szervezett iskolákban sem. Pedig akkor már Magyarországon voltak úgynevezett „zsidótörvények”. És azt se feledjük, hogy az említett földbirtokos lengyel katonatiszt, Witold Pilecki – akit a háború után otthon a kommunisták végeztek ki – a „honi hadsereg” megbízottjaként hosszú ideig önként Auschwitz foglya lett, hogy elkészíthesse jelentését, a lengyelek és különböző nemzetű zsidók megpróbáltatásának leírását, amely majd Horthy, a deportálásokat is leállító döntésének egyik meghatározója lett.
Mindezekről az egymást váltó megszállások idején egyként nem lehetett beszélni. Miért?
A lengyel Karol Woityla amikor pápaként először járt Magyarországon, a történelem során történt igazságtalanságokat, embertelenségeket megtapasztalt lengyelként és keresztényként igyekezett békét teremteni, az Egyház nevében bocsánatot kérni embertelen eseményekért. Debrecenben a református gályarabok szobrát ezzel a célzattal koszorúzta meg. Közvetítette ország-világnak a televízió. A jelenettől meghatottan férjem a Magyar Nemzetben egyik nagy nemzeti költőnk versét tette a koszorú mellé. Szabó Lőrinc versét idézte, amely hasonlóképpen minden embertelenség ellenében éppen a második világháború, a finn–szovjet háborúk, majd Budapest ostroma és következményeinek ellenében, átélve saját megpróbáltatásait idézi fel a történelem áldozatait és fejezi ki reményét egy remélt békésebb jövendő iránt[28].
„Mik vagyunk? Kutyák? Mért? Eretnekek?
Kis szobor állt a Nagytemplom megett:
a Gályarabok! – Hősök! Mennyi gyász!
És mintha az a titkos Nyomozás,
a távoli, az Inkvizició,
az iszonyúnak hitt központi szó
engem vert volna őseim helyett
vasra, kínpadra, olyan rémület
markolt szívembe. Fürkész gondolat,
ott kezdtem álmodni álmaidat,
ott csatáztam veled (s mily naivan!),
fekete Róma! Gyanú s ami van
emberség bennem, mind abból fakadt,
hogy sirattam áldozataidat;
mert hiszek benned, jóság, türelem,
hiszek benned, isteni értelem, –
hiszek benned, szabadság, szeretet,
s hiszem, hogy győztök, tiszta fegyverek.”
És folytatom az azóta a katolikus Egyház által szentté avatott II. János Pál pápa 1998. március 12-én Cassidy bíborosnak, A Zsidósággal Való Vallási Kapcsolatok Szentszéki Bizottságának elnökéhez írt levelével:
Főtisztelendő Testvéremnek, Edward Idris Cassidy bíborosnak.
Pápaságom alatt számos alkalommal mély szomorúsággal emlékeztem meg a zsidó nép szenvedéseiről a második világháború alatt. Az a bűntény, amely Soá néven vált ismertté, eltörölhetetlen szégyenfoltja marad végéhez közeledő századunknak.
Amikor a kereszténység harmadik évezredének kezdetére készülünk, az Egyház tudatában van annak, hogy a Jubileum öröme elsősorban a bűnök megbocsátásán s az Istennel és embertársainkkal való kiengesztelődésünkön alapszik. Ezért biztatja fiait és leányait, hogy tisztítsák meg a szívüket, megbánva a múltban elkövetett hibáikat és hitbeli hűtlenségeiket. Felszólítja őket arra, hogy alázattal járuljanak az Úr elé, és vizsgálják meg, hogy őket mekkora felelősség terheli napjaink gonoszságaiért.
Szívből remélem, hogy az Emlékezünk: megfontolások a Soáról című dokumentum, amelyet vezetéseddel A Zsidósággal Való Vallási Kapcsolatok Bizottsága készített, valóban segít begyógyítani a múlt félreértései és igazságtalanságai által okozott sebeket. Bárcsak hatékonyan elősegítené ez a megemlékezés azt, hogy olyan jövőt alakítsunk ki, amelyben a Soá kimondhatatlan gonoszsága soha többé nem következhet be. A történelem Ura vezesse a katolikusok, a zsidók és minden jóakaratú ember törekvéseit, hogy közösen fáradozzanak egy olyan világ felépítésén, amely minden ember életének és méltóságának igazi tiszteletén alapszik, hiszen Isten mindnyájukat saját képére és hasonlatosságára teremtette.
Vatikán, 1998. március 12.
II. János Pál pápa[29]
A gondolatsort pedig Ferenczi László professzor szavaival zárom. Ővele mint férjem barátjával több évtizedes barátság köt össze. Zsidóságában legalább annyira öntudatos, mint én a kereszténységemben. Mindkettőnknek a személyes hite az, ami majdnem félszázados barátságunk alapköve, amivel az előadását kezdte 1998 novemberében a Pannonhalmán megrendezett tudományos konferencián, amelynek témája az Emlékezünk: megfontolások a Soáról című szentszéki dokumentum alapján a zsidóság második világháborús tragédiájának magyar vonatkozású feltárása volt. Telefonba mondta nekem előadása épp akkor fogalmazott téziseit, én lejegyeztem, a szöveg a fogalmazás melegét őrzi jegyzetemben[30].
Először: az Emlékezünk: megfontolások a Soáról című pápai körlevélnél – ami a tanácskozásunkat ösztönözte – sokkal fontosabbnak tartom – így a professzor –, hogy 1993-ban a Vatikán és Izrael diplomáciai kapcsolatra léptek egymással, ez számomra az elmúlt kétezer év egyik leglényegesebb eseménye: az élő zsidó nép létezésének és egyenrangúságának hivatalos elismerése. Az Emlékezünk ennek egyik szellemi következménye, még akkor is, ha közvetlen oksági kapcsolatról talán nem beszélhetünk. Másodszor: XII. Piusz pápa háború alatti tevékenységéről mérvadó értékelésnek a cionizmus két vezető alakja, Moshe Sharett és Golda Meir állásfoglalását tekintem, akik – az előbbi 1945 áprilisában, az utóbbi 1959-ben, a pápa halálát követően – őszinte és hálás köszönetüket fejezték ki az üldözött zsidóság védelméért. Tudom, hogy különösen 1960-tól kezdve sokan bírálták a pápát, mert nem emelte fel szavát nyíltan a zsidók érdekében, de komparatistaként nem felejthetem, amit olykor, ha nem is mindig, elfelejtenek, hogy a lengyelekért és a szerbekért sem szólt nyíltan. XII. Piusz a csendes és titkos diplomácia mellett döntött, és bár indítékait természetesen nem ismerhetem, azt hiszem, hogy az akkori világhelyzetben, Párizs és Kijev eleste után másként nem is tehetett. Azok, akik őszintén vagy képmutatásból, gyakran bűnbakkeresésből vagy saját felelősségük leplezése céljából bírálják a pápát, paradox módon irreálisan nagy, szinte földöntúli hatalmat tulajdonítanak neki.
1944-re megváltozott a helyzet. A magyarországi deportálások Róma felszabadítását és a normandiai partraszállást megelőző hetekben kezdődtek és azt követően is folytatódtak. Angelo Rotta budapesti pápai nuncius felbecsülhetetlen mentőmunkát végzett. Én azt hiszem, hogy ha Baltazár debreceni kálvinista püspök életben marad, és ha Mindszenty József már 1944-ben hercegprímás, a deportálások kevesebb áldozattal jártak volna. Kevesen tudják, hogy az elfelejtett Stern Samu szerint a veszprémi és győri püspökök minden lehetőt és lehetetlent megtettek a zsidóság védelmében. Mint ahogyan Kovács Sándor püspök úr is – tettem hozzá.
Személyes jelenettel kezdtem, személyesen hallott emlékkel zárom a gondolatmenetet. Ahogyan az az „Erkölcstankönyv” címében is áll, és ahogyan ebből, a Csengeri Imrével készített beszélgetésemből idézek:
„Egy alkalommal néhány lépésre tőlem kínlódott egy ismeretlen bajtársam, megpróbáltam segíteni rajta. Én sem voltam jobb erőben nála, nem sikerült. Földre estében kihullott egy könyv a zsebéből. A halott sorstárs örökségeként vettem magamhoz, már évek óta nem is olvastam. Címe: A szívek kötelessége. Erkölcstankönyv… Mindent elnyel a mocsár, de a szívek kötelessége megmarad.”[31]
Ezt választottam én is első izraeli utam tanulságaként készült könyvem címéül. Erre lehetett a költő válasza a már sok nyelvre lefordított keményen balladás előadásmódú, a huszadik század történelmétől meghatározott európai költészet „tragic joy” elégikus hangneméhez is kapcsolódó, a történelmi és személyes múltat minden keservével keményen vállaló, a szembesülés mellett az összekötöttség reményét is átgondoló verse. A kimondás remeke[32]:
Anna-Mária apáca – Házam vendége
Mikor leszállt a gépről,
libbenő palástja templomok harangszavát idézte bennem.
Mikor leszállt, vakító mediterrán nap vonta ragyogásba
s egyszerre fölsajgott bennem a múlt:
hóborította fenyők, ünneplő gyermekek kórusa
s egy bizarr mosolyú kereszt, mely fölém tornyosul –
házam vendéglátó szobájába
egykor Ő Makó keresztes lovagjaival érkezett volna.
Szigorú zarándok-lelke házirendbe,
a föld szent titkaiba zárva.
Falakon vándorló ujja apró lángokat fakaszt.
Maradj csak velünk – biztatom mégis.
Előtted megnyílik minden porszem,
mi szétfénylett Megváltód sarui alatt
– s közben, ahogy reám szálló hálóként szétterülnek a szavak
az agy mély-rejtett zugaiba, hosszan fürkészem:
fészkel-e ruhája alatt s arcában
gyűlölet-madár.
A jeruzsálemi nyárelő napsütésében
Anna-Mária testében vibrál az izgalom,
amint sikátorok városában taposunk vala,
házam vendége, a szerzetes nővér s én, a túlélők sarja,
véget nem érő vergődés anyja emléke.
A Dormició templom felé az ösvény csak közelít
mint visszafelé a tömjénfüst s latin zsolozsmák
a dárdás – lehet, csak képzelt – pillantások erdejében.
S Ő, szemet ütő denevér-öltözékében a reszkető táj karjaiba hull,
letérdepel és keresztet vet sűrű egymásutánban,
tanácstalanul állok –
Ő sír…
és ekkor anyám hangja zokog bennem
menekíteni tűzből kitérés volt a hite,
sorsot sorsért: csillagot kínált arany keresztért cserébe –
hat szögletébe zárva a csillag magát sebzi szüntelen,
a végtelen felé fordult kereszt az örökség átkától szabadít
[ezreket és ezreket.
Anyám, ki gyermekeiért templomtól templomig
görgette a járvány, tűz, éhség súlyos köveit,
hallgató apám előtt
Térdig koptak lábai.
Atyák hite kattinthatott néma lakatot,
vagy bölcs ingadozás: vakszerencse vágányaira állítani a jövőt.
Otthonunkban minden évben nyolc Chanuka-gyertya lobogott,
nyolc ujj fényesített matt karácsonyfát
a „Máoz cur jesuati” dal lélegző ütemére pislogva,
papír-ezüsttel díszített fenyőágak,
s a „Menyből az angyal” csendes imája alatt,
míg a pörgettyű apró ördöge táncolt, nyelvelt
a fölnyújtózó lángok erdejében.
Házunk nyolc Chanu-Karácsony gyertyája között
véreink arcát sejttette az elfolyó viasz.
Volt köztük versenyből is hadakozó,
rövid vonaglás után kihunyó
mint Imrus bácsié,
ki hogy bőrét mentse
megkeresztelve szállta át az óceánt,
Chile napja süt reá, vagy talán elhunyt rég,
hogy árkádos sírjában gyermekszív mellett aludjon
a nagy kereszt árnyékos csendjében.
Vagy: Ármin bácsi gyertyája,
ki szintén hasztalan tért ki,
Auschwitzba vitték
mártírként meghalni.
Ez idő tájt otthonunkból
kiégett már régen a karácsonyfa.
Helyén irtózat-fa vert gyökeret a szívemben.
Talán, a Dormició templomtól araszoló menet láttán
rémlett:
Élén a püspök ájtatoskodóknak keresztet nyújt csókra
– meghökkenve hátráltam
a kijárat felé,
de a perc visszahozott, ellágyult szégyenkezőt,
felszívódtam a tömegben
a szertartás füstjétől távolabb.
S ekkor, én, anyám hit-elhagyási lelkületének fia,
marannusnak éreztem magam,
ki önmagát jogtalanul küldi inkvizíció elé,
ártatlanságért fellebbez, badarságokon tépelődik,
a tűzből menekülők tettein
miként írva vagyon:
„Miután a bebörtönzöttet háromszor kihallgatták és
még mindig tagad,
előfordul, hogy egy évig s azon túl is ott marad,
megfelelően felkészített, kimerült, tökéletesen megtört legyen:
kezdetben – a hurok,
másodfokon – a víz,
harmadfokon – a tűz,
a padlóra helyezik, lábait tűzhöz hozzák,
gyúlékony kenőccsel bekenik s tagjait átjárja a hőség,
a kivégzést fölülmúló eredmény.”
Nem volt mit letagadnom,
nem volt mit bevallanom.
És mégis: a fekete-fehér kámzsás papok körmenetének közeledtével,
a Dormició templom falai között,
a jeruzsálemi napsütés hanyatlásának idején
öntudatlanul motyogni kezdtem,
ajkaim szavakat duruzsoltak mint ki szomszéd fülébe súgja:
„Smá Jiszráél”!
Aztán összeszedve minden bátorságom
jól hallhatón megismételtem:
„Smá”!
S a szó teljes valómmal együtt fénylett.
A mellettem álló megrökönyödve mért végig,
hangom a révült imádságok tengerébe fúlt
s én, mint akit bekentek gyúlékony kenőccsel,
mire kibukott számon a szó „Echád”, már minden testrészem égett,
állig burkolóztam
a pernyeként szálló szavak halotti köntösébe,
idegen áldásoktól óvjam magam,
mik addigra már sziszegve szóródtak szét köröttem.
Dobos Marianne
[1] Mártírok és embermentők. Tudományos konferencia a Sophianumban 2020. március 27-én címmel meghirdetett, majd a koronavírus-járvány miatt elhalasztott tudományos konferenciára készített előadás. Folyóiratban megjelent: Életünk irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat [Szombathely], 2020/5–6, 20–38.
[2] Itámár Jáoz-Keszt (Keszt Péter Ervin) 1934-ben született Szarvason, orvoscsaládban. 1944-ben Bergen-Belsenbe deportálták. 1951 óta él Izraelben. A Tel-Aviv-i Egyetemen tanult héber nyelvet, irodalmat és bibliaismeretet. Hosszú ideig volt az Éked Könyvkiadó alapító szerkesztője. Három évig az Izraeli Írószövetség elnöki tisztét is betöltötte.
[3] A csodaszarvas. Cvi-Haplaot. A magyar költészet kincsesháza, háromkötetes sorozat, amelynek első könyve A magyar költészet kincsesháza Balassi Bálinttól napjainkig, a második kötet megismerkedésünk idején készült, a Mai magyar költők antológiája, a harmadik pedig a Zsidó sors a magyar költészetben, Éked Kiadó, Tel-Aviv, 1984., 1987., 1989.
[4] Mezei András költő (1930–2008), 1949–1950 között Izraelben élt. 1958–1992 között az Élet és Irodalomrovatvezetője, főmunkatársa, 1992-től a Belvárosi Könyvkiadó alapító igazgatója, 1993-ban a CET című folyóirat alapítója, majd főszerkesztője. Életműinterjúját ifjúságáról és pályakezdéséről, izraeli tartózkodásáról és hazatéréséről Kabdebó Lóránt készítette 1983-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum számára (száma: K249, K255-256, K258, K265, K267-268.), 1944-es emlékei: Karácsonyi látomás = Dobos Marianne, Akkor is karácsony volt (1944), Bíbor Kiadó, Miskolc, 2002., 235–247.
[5] A csodaszarvas. Cvi-Haplaot 2. Mai magyar költők antológiája 1945–1987, héberre fordította Itámár Jáoz-Keszt, kétnyelvű kiadás, Éked, Tel-Aviv, 1987, bevezette Kabdebó Lóránt Lélektől lélekig címmel.
[6] Későbbiekben három kiadást éltek meg könyv alakban: Világ tenyerén katicabogár. Riportok művészekkel állatokról, Natura, Bp., 1986; Isten tenyerén. Interjúk művészekkel – az állatokról, Literátor, Bp., 1995; „Csókolj mancsot neki”. Interjú művészekkel – az állatokról, I és É Bt. kiadása, Miskolc, 2006.
[7] A rendszerváltozás után a második kiadás már Isten tenyerén címet kapott 1995-ben, 2006-ban pedig a Jan Twardowski lengyel papköltő kötetéből (egy remete skrupulusai. Válogatott versek, ford. Sajgó Szabolcs, Manréza, Dobogókő, 2001. 61. old.) kölcsönzött Csókolj mancsot neki címmel tanítja, hogyan kell Istent és felebarátainkat szeretni.
[8] Itámár Jáoz-Keszt, Anna-Mária apáca – házam vendége, Báger Gusztáv fordításában.
[9] Uo.
[10] Válogatott versei magyarul 1989-ben jelentek meg első ízben az Európa Kiadó Pegazus sorozatában, Székely Magda szerkesztésében. Fordították: Lator László, Lakatos István, Turczi István, Nemes Nagy Ágnes, Gergely Ágnes, Bella István, Csoóri Sándor, Mezei András, Felleg György.
[11] 2010. április 14-én a szombathelyi püspöki palotában rendeztek megemlékező konferenciát Mondd el fiaidnak címmel a holokausztról és Kovács Sándor (1893–1972) egykori szombathelyi megyéspüspök életmentő tevékenységéről a vészkorszak idején. Az embermentés szombathelyi emlékeit a holokauszt idejéből és Kovács Sándor megyéspüspök tevékenységéről a vészkorszak idején reprezentatív kötetben, fényképekkel dokumentálva összefoglalta: Kiss Károly, Mondd el fiaidnak. A holokauszt magyar áldozatainak emlékére. Szülőföld Könyvkiadó, Szombathely, 2013.
[12] A szívek kötelessége megmarad, Kelenföld Kiadó, Budapest, 1989.
[13] Uo., a könyv hátlapján, Itámár Jáoz-Keszt fordításában.
[14] Akkor is karácsony volt (1944), Bíbor kiadó, Miskolc, 2002; Akkor is karácsony volt. Bölcsészek 1956-ról, I és É Bt., Miskolc, 2004; Akkor is karácsony volt. Ádventre várva. 1989, Napkút, Budapest, 2006; a trilógia rövidített kiadása: Sorsfordító karácsonyok (1944, 1956, 1989), Ráció, Budapest, 2009.
[15] A szőttes túloldalán, Szülőföld Kiadó, Gencsapáti, 2018. A verset magát is, fordításaival együtt, ebben a könyvben adták ki Magyarországon.
[16] Kabdebó Lóránt, Különvélemény a „Különvélemény” költőjéről (Simonyi Imre kilencvenedik születésnapjára), Forrás, 2010. november, 98–107. = Uő., Alkalmak, meglepetések. Esszék, tanulmányok,Orpheusz Kiadó, Budapest, 2020. 65–77.
[17] Uo.
[18] Külön hír számol be erről: A hercegprímás felszentelte az új győri püspököt, Pesti Hírlap, 1941. február 24. 4. „Gyula városa, ahol báró Apor Vilmos, az új győri püspök huszonhárom éven keresztül végezte a lelkipásztori teendőket, nagy örömmel készült arra az ünnepélyes alkalomra, hogy Szent Mátyás apostol ünnepén, hétfőn falai között szentelik püspökké volt plébánosát. […] fáklyásmenet indult a plébániához, ahol dr. Vargha Gyula polgármester a képviselőtestület és a város egész polgársága nevében üdvözölte a körükből távozó plébánost, akinek átnyújtotta a város díszpolgári oklevelét…” A február 24-i püspökszentelés, amelyen nemcsak a főpapok és előkelőségek, de a szegény galbácskerti és krinolinkerti hívek is részt vettek, évtizedekig emlékezetes maradt Gyula történetében.
[19] Pesti Hírlap, 1943. június 20., 8.: „A hercegprímás Győrött és Pannonhalmán. Serédi Jusztinián hercegprímás szombaton báró Apor Vilmos győri püspök látogatására Győrbe érkezett. Délután továbbutazott Pannonhalmára, ahol a főmonostor kapujában a konvent élén Kelemen Krizosztom főapát fogadta. A hercegprímás vasárnap a pannonhalmi székesegyházban papokká szenteli a Szent Benedek-rend idén végzett teológusait.” A helyiségek közelisége megemeli a „nem” liturgiailag szükségszerű látogatás különös protokolláris súlyát.
[20] Otthoni könyvtárunkban megtalálható a könyv nyomtatott dedikációjának a szerző és felesége által szellemesen feloldott kézírásos szövege: „Kabdebó Lóránt ultraprecíz filológiai kérdéssel kérdé – mi és Ki eme ’D’? Az, Aki ezt a betűt 4 (négy) másikkal kiegészítve aláírja 1983. III. 19.” Ezután megkérte feleségét, hogy a nyomtatott D betű után írja oda saját kezűleg neve folytató betűit: olly. A könyvben ez olvasható!
[21] Korzáti Erzsébet gyógypedagógus volt, de a vészkorszakban beteg gyermekek helyett zsidó fiatalokat mentett, majd menekített át Budáról Pestre, és mint utóbb kiderült, a mentést József Ferenc főherceg felesége, Anna szász királyi hercegnő is támogatta (A szeretet összeköti az embereket. Dobos Marianne interjúja Veronika Vilenski-Danossal, Vigilia, 1992/3., 193–196. = Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése, Magvető, Budapest, 2000. 550–556, ill. 556–557.).
[22] Apollinaire, A megsebzett galamb és a szökőkút című, legjobban sikerült képversében (1914, a Nagy Háború idején elhagyott lányokat és a háborúba vonult barátokat siratja el, keresi emlékezetében) említi költő barátja nevét. Max Jacob 1915-ben katolizált, keresztelkedésének tanúja Pablo Picasso volt. A vers Radnóti Miklós fordításában lett kedvelt a magyar irodalomszeretők körében.
[23] Kabdebó Lóránt, Szabó Lőrinc „pere”, Argumentum, Budapest, 2006.
[24] Az emberi jogok védelme (Sándor Dénes beszámoló összegezése) = A magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme, szerkesztette Meszlényi Antal, Szent István Társulat, Budapest, 1947. 169–178, ill. Dobos Marianne, A szőttes túloldalán, i. m. (Menedék a kolostorban című fejezetében), 281–290.
[25] Ferenczy Károly (1925–2007) Ybl díjas építészmérnök, a magyar műemlékvédelem elméleti és gyakorlati mestere, aki a sárospataki római katolikus templomot az 1963–1970. évi helyreállítás során emelte ki méltatlan állapotából, rajzai, tervei és művezetése nyomán újultak meg a pécsi török emlékek (a Jakováli Hasszán pasa dzsámi 1957–1961-ban, az Idrisz Baba türbéje 1962-ben, az egri és érdi Minaret 1966–1970-ben, a diósgyőri vár 1968. augusztus 20-ra elkészült korábbi restaurációjának tervezője és irányítója.
[26] Varga Béla (1903–1995) 1929-től plébános Balatonbogláron. Részt vett a Független Kisgazdapárt megalapításában, amelynek 1937-től országos alelnöke lett. 1939–1944 között országgyűlési képviselő. A második világháború alatt részt vett a Magyarországra menekült lengyelek, az üldözött francia katonatisztek támogatásában, a német megszállás után pedig segített a magyarországi zsidók megmentésében is. 1945 áprilisától az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja, novembertől nemzetgyűlési képviselő. 1946. február 7-én az országgyűlés elnökévé választották. 1947. június 2-án letartóztatása elől elmenekült az országból. Az Egyesült Államokba emigrált, ahol a külföldi magyar emigráció vezetője lett. 1951-ben részt vett a Szabad Európa Rádió elindításában. 1990-ben, a szabadon választott magyar országgyűlés alakuló ülésén már itthon mondott beszédet, egy évvel később pedig végleg hazatelepült.
[27] 1989 szeptemberében jubileumi megemlékező ünnepséget tartottak Balatonbogláron az ott 1939-ben létesült lengyel gimnázium és líceum diákjai. Az ünnepségre meghívták az akkor az Egyesült Államokban emigrációban élő Varga Bélát, aki a háború éveiben lelkipásztoruk és tanítójuk volt. Levelüket július 8-án Krakkóban keltezték. Varga Béla magnószalagon válaszolt. A meghívólevél és a válasz szövegét, exkluzív közzétételre, Lukács János philadelphiai professzor adta át a Gondolat-jel szerkesztőségének. Lásd részletesen Beszélgetések az imáról című könyvemben (Miskolc, 2008., 106–122.) az Édes Jézus légy vendégünk című beszélgetésemet Bogdan Adamczyk OFMConv. plébánossal.
[28] Kabdebó Lóránt, Vers egy koszorú mellé. [Szabó Lőrinc: A gályarabok szobra] = Magyar Nemzet, 1991. augusztus 26. 6. A gályarabok szobra az 1947-ben megjelent Tücsökzene kötet egyik kiemelkedő és jól ismert verse.
[29] A Zsidósággal Való Vallási Kapcsolatok Szentszéki Bizottsága által készített Emlékezzünk: megfontolások a Soáról Edward Idris Cassidy bíboros elnök, Pierre Duprey püspök alelnök és Remi Hoeckman OP titkár által a pápa elé terjesztett szövegre vonatkozik. Magyarországi visszhangja: Remi Hoeckman OP a Vigiliában megjelent ismertető írása (Emlékezünk: Megfontolások a Soáról. A Zsidósággal Való Vallási Kapcsolatok Szentszéki Bizottsága által kiadott okmány bemutatása, ford. Graff Klára, Vigilia, 1999/4., 269–275.).
[30] Ferenczi László, A cionista válasz = Megfontolások a Soáról, szerk., Hamp Gábor, Horányi Özséb, Rábai László, Budapest, Balassi; Pannonhalma, Magyar Pax Romana Fórum, Pannonhalmi Főapátság, 1999. 77–82. [Pannonhalma, 1998. nov. 4–5. konferencián].
[31] A szívek kötelessége megmarad, i. m., 25.
[32] Itámár Jáoz-Keszt versének héber eredetije, Felleg György és Báger Gusztáv magyar fordítása, valamint horvát, orosz, német, angol és szlovák fordítása A szőttes túloldalán című könyvem (i. m.) 52–82. oldalain található.