Menü Bezárás

Dobos Marianne: Amikor az erkölcsi gát átszakad

A kép illusztráció (Forrás: Pixabay)

Valamikor az ötvenes évek legelején, de lehet, hogy éppen 1950 nyarán történt. Kinyomozhatnám akár a pontos dátumát is, ez egészen biztos. Azért is, mert bennünk, Mili-mama, hál’ Isten, ma is élő négy unokájában, a hetven felé, vagy a hetven fölött jártunkban is gyermekkorunkból, mint egy emlékezetes esemény, utóbb szimbolikusnak, egyben korszakmeghatározónak tekintett emlék máig megmaradt.

Miskolcon a Katalin utca sarkán a gyönyörű virágos kert közepén álló családi házat egyszer csak elbontatta a hatalom. A kiköltöztetett tulajdonos néni sírásából és a számunkra rejtélyes felnőttszavakból, amit a szomszédos egyemeletes bérház lakói suttogva váltottak egymással – ebben nőttünk mi Zsolt bátyámmal – érdekes dolgok látszottak kiderülni. ÁVÓ-s ház fog a helyére épülni. Hallottunk egy jelzőt, amilyenfajta lakóházról eladdig nem hallottunk. A halkra fogott szavak jelezték is, hogy nem illik hangosan kérdezősködnünk, élvezzük inkább a lehetőséget, amit egy ilyen nagy építkezés nekünk, gyerekeknek ajándékozhat. Unokahúgom, Baby, és unokabátyám, Ali ekkor érkeztek Budapestről, mindkét Miskolcon élő nagymamájuk, a közös, és csak az övék, a keresztanyám, az édesanyjuk édesanyjának, nekik Nagyi, nekünk Olga néni meglátogatására.

Persze jobbára nálunk voltak. Valami „hajmeresztőt” mindig sikerült is, akarattal vagy véletlenül az édesanyáink, illetve a nagymamáink „elszórakoztatására” kitalálnunk és ki is viteleznünk.

Ki tudja, miért került, de ma már sejtem, hogy csak a szocialista jól szervezett és egyben rendkívül gazdaságos tervgazdaság építőipari megvalósításának picinyke része volt, egy csöppnyi, vagy négy-öt négyzetméternyi kátránytavacska, ha úgy jobban tetszik, szuroktengerszem az út szélére, az addigi járdára. Mélysége úgy tizenöt, húsz centi lehetett. Olvadt, és meleg volt, hiszen nyár lehetett, de már nem forró. Ki mer átkelni rajta? Nekifutásból át tudná-e ugrani valamelyikünk? Hozzánk csatlakozva a velünk körülbelül egykorú, kortárs játszótársainkkal így ugrándoztunk körülötte. De Baby, ő volt a legfiatalabb közöttünk, komolyan vette a szavakat, és előbb egyik, majd másik lábával belelépett. Mérnök nagybátyám, akkor még Recskre hurcoltatásán innen, kislánya lábára az akkorában főként csak Budapesten kapható legszebb fehér cipőjének ráadására biztatta erre a látogatásra Keresztanyámat, akinek a gyakorlati érzéke, bár a történteket nem sejthette – utóbb bevallhatom, tizenkilenc éve nagymamaként –, hogy felül is múltak minden szülői elképzelést azok, de ez ellen, még az elindulás előtt, igyekezett, hasztalan, valamelyes kifogást emelni.

Szóval a fehér cipő, előbb az egyik, majd a másik is, immár keservesen síró kis tulajdonosával együtt megmozdíthatatlanul beragadt. Hiába húztuk, nyúztuk, próbáltuk kiemelni, úgy lesüllyedt, hogy már majdnem bele is folyt a boka felett a fekete ragacs. Ekkor fordult be a sarkon édesanyám, a hivatalból haza, és eredt futásnak is felénk, látván, hogy valami nagy bajba keveredtünk. Emelné is ki a síró kislányt két erős karjába, hogy megszabadítsa, hogy megvigasztalja… De bizony csak: – Ne tessék, Adus néni, jaj, nagyon fáj! – lesz ettől még hangosabb a sírás, amiben immár kollektíven valamennyien részt veszünk.

Anyám kreativitása példátlan. Már a kátránytóparton térdel és fűzi a cipőket kifelé. Legalább a gyerek szabaduljon, ha a lábbeli marad is. A megszabadult fehér zoknis lábak derekát, a két kar nyakát ölelik… Lenne már boldogság, de – mit mondunk édesanyámnak –, itt az újabb kérdés, és folytatódik a zokogás.

– Most már ti is ki tudjátok húzni a cipőket – így hozzánk –, van otthon sebbenzin, majd megpróbálom letisztítani, így az ölében tartott károsulthoz Édesanyánk.

Most is látom, ahogyan előbb késsel szabdalja le a kátrányt, míg a cipő bőréig ér, hogy a benzines vattával próbálkozzon.

Persze szidott ám bennünket, de nem sokáig, mert ahogy sógornője megérkezett, és már a lábbeli látványától, pedig addigra már egészen konszolidáltnak tűnt, kezdett a szidásunkba, ő azonnal a védelmünkre kelt: – Szegény gyerekek, kicsik még, nem tudták, és ha láttad volna, hogy meg voltak ijedve!

Jelképértékű, hogy valami piros festéket próbált Keresztanyám rákenni ezután – legyen újra szép és maradjon úgy is kislányos –, de mindhiába. Gondolta szegény, de így sem lett, hétköznapra sem lett hordható a gyönyörű ünneplő. Mint többé hordhatatlan, került a szemétbe.

Felfedezőkedvünk azért az építkezés során nem csitult. Hatalmas vasajtókkal záródó helyiségek épültek a sok lépcsőház alagsoraiba. Izgalmasan lehetett bennük bújócskázni. Persze csak addig, míg a szülők rá nem jöttek, hogy itt miféle pincerendszer épül és be nem tiltották ezt a veszélyes játékot. Most már tudom, milyen aggodalommal gondoltak már ekkor arra, kik is fognak odaköltözni, és hogyan lehet ezt majd nekünk, a gyerekeknek, maximális óvatossággal kommunikálni. Milyen kapcsolatba kerülhetünk mi, gyerekek az ő gyerekeikkel… Nem sejtettük, amit azóta szimbolikusan értelmezve is tudunk, milyen kátyúba, milyen szurokba ragadtunk, immár nemcsak a gyerekek, és nem is csak egypár gyerekcipőnyi vesztességgel.

A felnőttek akkor már tudták, hogy az ideköltöztetettek milyen fegyveres csapat tagjai és hogy személyükben milyen erkölcsi gátszakadásokon lehetnek már túl. Amibe unokahúgom beleragadt, az csak lemoshatatlan, kézzel fogható szurok volt, de hozzájuk láthatatlanul tapadt az a lelki kátrány, amit az első általuk egy ártatlan embernek kiosztott pofon jelentett, és onnan duzzadt tovább; az első ütéstől a legszörnyűbb szadista kínzásokig, esetleg emberek sajátkezű agyonütéséig a börtönökben.

Nem akarom nyomozni, melyik nyara volt ez az ötvenes éveknek.

Nagy erkölcsi gátszakadást jelentett a szerzetesek elhurcolása is 1950. június 18-án.

Nyolc évvel később június 16-án végezték ki Nagy Imrét.

Harminckilenc évvel később ugyanezen a napon hozta Magyarországra Teréz anya a leányait, a Szeretet Misszionáriusait.

Súlyos erkölcsi gátszakadások után, fizikai gátszakadások között élünk. Nem kérdezem, milyen módon függenek össze. Talán többen érezzük közöttük a kapcsolatot, mint ahányan nem. Nem is szeretnék próbálkozni, semmi aktuális megfogalmazással, de a mindig aktuális azért álljon itt Boldog John Henry Newman bíborostól: „Mindig is úgy tűnt, mintha az Egyház haldokolna. Vajon Szent Ágoston és Nagy Szent Leó számára nem a miénkhez hasonlóan kilátástalannak látszott a jövő? Lehetetlen megjövendölni a jövőt, ha nincs precedens. Az Egyház történelme egyébként egymást követő megpróbáltatások sorozata és a megpróbáltatások módja sohasem ismétlődik meg. Csak azt mondhatjuk: »Az Úr, Aki az oroszlánok és medvék karmaiból kimentett, kiment a filiszteusok kezéből is« (1Sám 19,31). A ránk váró küzdelem mikéntjét azonban nem látjuk előre.” (L. D. XXXVIII. 196, 1877, 4, 30).

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük