„Nem tudjuk elhinni, hogy valóban jelen van mindenhol, hogy Ő ott van, ahol mi vagyunk, még ha láthatatlanul is.” (P.S.II.116) (1835,4,5)
Boldog John Henry Newman bíboros
Így olvashatjuk A Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának határozata szerint John Henry Newman bíborosról: „Életszentségének híre, mely már életében is jelentős volt, halála után tovább növekedett. Ezért a birminghami érsek 1958-ban kezdeményezte kanonizálását… Az eljárás szabályszerű lefolytatása után Őszentsége, II. János Pál pápa összehívta a bíborosokat, a prefektusokat, az ügy előterjesztőjét, a Kongregáció titkárát s mindazokat, akiket szokás szerint meghívnak. Jelenlétükben a Szentatya ünnepélyesen kihirdette: ’Bizonyos, hogy Isten Szolgája, John Henry Newman, a Római Anyaszentegyház bíborosa, a Néri Szent Fülöp Oratórium alapítója Angliában az isteni erényeket: a hitet, a reményt és a szeretetet Isten és emberek iránt, valamint a sarkalatos erényeket: a bölcsességet, az igazságosságot, a mértékletességet és a lelkierősséget, ezeket összességükben hősies fokban gyakorolta… Kelt Rómában, 1991. január 22-én”.
Újabb tizenkilenc év telt el halála százhuszadik évfordulójáig, amikortól már Isten Szolgája John Henry Newmant mint Boldog John Henry Newmant tisztelhetjük, követhetjük és kérhetjük mennyei közbenjárását.
A kanonizáció természetesen nem történt volna meg, ha mennyei közbenjárására nem következik be olyan esemény, amely nemcsak csodálatos, de csoda. És a katolikusok ostromolták is az Eget a csodáért. Hiszen „az imádság az a gyakorlat, amikor az ember mindig és mindenütt és minden szükségben Istenhez és a láthatatlan világhoz fordul” (P.S. IV.230) (1837,12). Szinte visszhangja lehetne ennek a mondatnak az, amit első Lourdes-i látogatása alkalmából, az ottani csodák számának csökkenésével kapcsolatosan Őszentsége II. János Pál mondott, amikor arra biztatta a katolikusokat, hogy imádkozzanak buzgóbban. Newman a maga korában remélte, hogy „a katolikusokat azonban nem lehet teljesen leszoktatni arról a gondolkodásmódról, hogy higgyenek a csodákban, mert az ő alapelvük kifejezetten bátorít erre a hitre”.
Az ő hitvallása, pedig kell hogy mindannyiunkat bátorítson:
„A katolikusok hiszik a Megtestesülés misztériumát, és a Megtestesülés a legfantasztikusabb esemény, ami valaha is megtörtént a földön; nem tudom megérteni, hogy ez után, ettől kezdve miképpen aggályoskodhatunk bármilyen csoda miatt csupán azért, mert ’nem valószínű’, hogy megtörtént. Egyetlen csoda sem lehet olyan nagy, mint az, ami a názáreti Szent Házban történt; ezt hinni végtelenül nehezebb, mint a breviáriumnak, a szentek életének, a legendáknak, a helyi hagyományoknak összes csodáit együttvéve… Ha egyszer Isten kegyelméből képesek vagyunk elfogadni azt az ünnepélyes igazságot, hogy a Legfelsőbb Lény halandó asszonytól született, akkor el tudunk-e képzelni olyasmit, aminek csodás volta sértene minket?”
„Ha egyszer Isten elkezdte /csodák végbevitelét/, akkor folytatja is.”
Azonban: „A modern elme számára minden csoda zavarba ejtő esemény. Magának Jézus Krisztusnak és apostolainak az újszövetségi Szentírásban följegyzett csodáiról vagy későbbi évszázadok szentjeinek különféle csodatételeiről olvasva azt gondoljuk, hogy mindezek már régen történtek, ám a tudomány azóta sokat fejlődött, és ismereteink bővülése minderre más magyarázatot ad. Ezúttal viszont egy XXI. századi csodáról számolhatunk be. Sokan kérdezik: tesz még Isten csodákat manapság, a számítógép, a világháló és az űrutazás korában, amikor már semmin sem csodálkozunk? Az igenlő válasz elkerülhetetlennek látszik, és kihívást jelent a világ folyásáról alkotott elképzeléseink számára, ami talán nem is baj. […]
János Pál pápa több férfit és nőt avatott boldoggá és szentté, mint bármelyik elődje, és az őt követő XVI. Benedek is jelentősen növelte ezt a számot – a legtöbb figyelmet érdemlő módon a spanyol polgárháború több száz vértanújának kanonizálásával. A vértanúktól eltekintve, minden egyes új szent közbenjárására valamilyen csodás gyógyulásnak kellett történnie. Így ahelyett, hogy a csodákat az őskeresztény időkbe vagy a középkorba utalnánk, meggyőződéssel állíthatjuk, hogy csodák korában élünk. Sőt a modern szentek csodatételeinek elismerését a lehető legalaposabb orvosi és más, tudományos vizsgálatok előzik meg, amit elképzelni sem lehetett a korábbiak esetében” – olvassuk, a 2009. július dátummal, fr.Paul Chavasse, a Birminghami Oratórium prépostja által írt bevezetőjében.
A csodálatos gyógyulás 2001. augusztus 15-én, szerdán, Szűz Mária mennybevételének ünnepén következett be. „A viktoriánus Angliában valószínűleg legismertebb egyházi személy, Tiszteletreméltó John Henry Newman bíboros boldoggá avatásához szükséges csodát a Szenttéavatási Ügyek Vatikáni Kongregációjának bíboros és prelátus tagjai 2009. június 2-án kedden ismerték el.”
Csaknem húsz év telt addig, azóta, hogy halálának századik évfordulóját 1990-ben az Örök Városban olyan konferencián ünnepelték, amelyen Ratzinger bíboros a küldötteket II. János Pálnak bemutatva többek között azt mondta: „Szentatyánk, pápaságod évei során ismételten úgy említetted John Henry Newman nevét, mint aki lelki vezetőnk és ösztönző tanítónk a szentség felé vezető úton, megbízható kalauzunk az örök igazság keresésében.”
A pápa pedig válaszában kiemelte: „Az ő halála óta eltelt száz esztendő, a legkevésbé sem csökkentette rendkívüli alakjának jelentőségét, sőt eszméi a mi korunkban különösen időszerűek.”
„Korunk az Igazság Forrását a maga emberi ciszternájával akarja helyettesíteni; megriad a mély Forrástól: Isten ítéletének és irgalmának mély örvényétől” (S.D. 117) (1842,5,11).
„Korunk”… 1842-ben írja ezt…
„Korunk”, ha az azóta eltelt évek bármelyikében a miénk lett volna…
„Korunk”, ami ma van …
Fuldoklunk egy erkölcsi özönvíz hullámaiban…
Merre innen a menekülés…?
(2010)
(Folytatjuk)