„»Az egész sokaság, amely összeverődött, a történtek láttán mellét verve hazatért« (Lk 3,48). Ha még a nép is ezt érezte, vajon mit érezhetett Szent János, Mária Magdolna, vagy a mi Urunk áldott szülőanyja, a Boldogságos Szűz Mária? Nem szeretnénk közöttük lenni? Nem szeretnénk az Ő ígérete szerint olyan áldottak lenni, mint a méh, amely hordozta, és az emlők, amelyek táplálták Őt? Nem szeretnénk mi is az Ő fivére, nővére és anyja lenni? Mert ha igen, akkor minden bizonnyal osztoznunk kell annak az anyának a fájdalmában! Amikor ott állt Fia keresztjének tövében, akkor Simeon jövendölése beteljesedett: »A te lelkedet tőr járja át« (Lk 2,35).”
A mottót Szent Lukács evangélista és orvos ünnepén Boldog John Henry Newman könyvéből választottam. A beszédek előtt Fr. dr. Barsi Balázs OFM bevezető gondolatait olvashatjuk. Ezek egyikéből hosszabban idézek: „Newman Húsvét megünneplésére készít föl bennünket. Ugyanazt mondja, amit ma XVI. Benedek pápa: Karácsony titka jobban megragadható, mert ott Isten belépett a mi intim emberi világunkba. Húsvét titkában viszont Isten emel be minket az Ő világába. Ehhez szenvedések, erőfeszítések árán nőhetünk föl. Természetesen Karácsony mélyén is húsvéti titok van: az, hogy Krisztus istensége föltámadásában nyilvánvalóvá lett, vagyis a megtestesülés felragyogott. A ’világ’ – vagyis Isten nélküli emberek csoportja – másképp ünnepel, mint mi. Ünneplése megromlott, és tulajdonképpen önmagát ünnepli: a benne lévő természetes ösztönöket, saját önzését. Ebben szenved ma az emberiség soha nem látott módon: egyetlen dübörgő szilveszterezés, orgia az élet… majd undor, csömör és öngyilkos unalom.”
Mi állhatna, minek kéne, hogy álljon minden keresztény ember szívében, az önmagát ünnepléssel szemben? Nézzünk fel a keresztre! Mi is történt ott a mi Üdvözítőnkkel?
„Félretette a saját dicsőségét, mintegy elbocsátotta angyalainak seregét, és fegyvertelenül jött a földre, kizárólag az igazsággal, a szelídséggel és tisztességgel fölvértezve, úgy állt oda a világ elé, mint Isten Báránya, teljesen ártatlanul, bűntelenül és kiszolgáltatottan. Szent Péter szavaival: ’Ő, aki bűnt nem cselekedett, s álnokságot nem találtak szájában, aki, amikor szidalmazták, maga nem szidalmazott, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra’ (1Pt 2,22–23).”
Lázár sírjánál a mi Urunk megsiratta a halottat. Az ő könnyei nemcsak a kétségbeesett nővérek és a sírt körül állók számára jelentettek vigaszt. „Jézus pedig látta, hogy sír (ti. Márta), és hogy a vele érkező zsidók is sírnak, a lelke mélyéig megindult és megrendült.” Tudta, hogy van hatalma feltámasztani, készült is feltámasztani, fel is támasztotta, hát akkor miért is sírt? Gondolatai messze meghaladják az emberi értelmet. Nem könnyű csak részben is önmagunkat az Ő helyébe képzelni, megállapítani, hogy ez vagy az milyen érzelmeket, indítékokat váltott ki belőle. Nem elég ehhez a szavait egyszer meghallgatni, hanem táplálkoznunk kell velük ahhoz, hogy megértsük, bennük kell élnünk, hogy fokról fokra felnövekedjünk értelmükhöz.
„Jézust nem pusztán együttérzésének mély átélése késztette sírásra, hanem eredendő gyengédsége és szelíd könyörületessége is: Isten Fiának a saját teremtménye, az emberi faj iránt megnyilvánuló, ölelő gyengédsége és túláradó tápláló szeretete. Azok könnyei váltották ki részvétét, akik nyomorúsága lehozta Őt a mennyből. Volt füle a hallásra, és a sírás hangja rögtön a szívéig hatolt.”
Hittel, szeretettel, bár hangjukban enyhe szemrehányással mentek hozzá a nővérek és a gyászoló barátok. Hozzá, akit minden bizonnyal akkor is az Örök Atya közölhetetlen gondolatai foglalkoztattak, de ezekről „nem nyitotta meg száját”. Lázár csak haladékot kapott, a szomorú helyzet örömre változott, de ez nem a feltámadás.
Krisztus az irgalmasság olyan cselekedetére készült, amelynek titkát nem árulhatta el. Tudta, hogy bár minden siralmasnak és reménytelennek látszik, negyednapos holttest pihen a kő alatt, de Lázár házában hamarosan ünnepelni fognak.
„Számára csak az utolsó szomorú Húsvét marad. És tudta, hogy ezt a vereséget teljes mértékben maga választotta. Azért szállt le Atyjának kebeléről, hogy véres, engesztelő áldozat legyen minden bűnért, s ez által minden hívőt a sírból föltámasszon, ahogy akkor éppen Lázárt készült föltámasztani, mégpedig nemcsak átmenetileg, hanem az örökkévalóságnak. És most vár rá a súlyos próbatétel, amellyel ’megnyitja majd a mennyek országát minden hívő előtt’. Küldetésének egészén töprengve így szólt Mártához: ’Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is hal, élni fog, és mindaz, aki él és hisz bennem, nem hal meg soha.
Lázár történetének ismeretében egy pillanatra sem kételkedhetünk abban, hogy Ő gondol ránk. Ismeri betegségünk gyökerét, noha távolságot tart. Tudja, mikor maradjon távol és mikor jöjjön közel. Figyelemmel kíséri állapotunkat és lázlapot vezet rólunk. Megmondja, hogy barátja, Lázár mikor beteg és mikor alszik. Az elbeszélés erről meggyőzhet valamennyiünket, és ettől fogva – úgy legyen – soha nem lehetünk elégedetlenek az Ő gondoskodásával. Csak hitünk növekedését kérjük tőle, hogy élénkebben érzékeljük az átkot, melynek súlya alatt a világ görnyed, és saját személyes érdemtelenségünket jobban megértve szemlélhessük az Ő Keresztjének titkát.”
(2010)
(Folytatjuk)