„Isten a maga végtelen lét- és életteljességében és gazdagságában a legszentebb, a legbölcsebb döntést hozza, ami messze túlhaladja azt, ami emberileg szükséges lenne. Isten szent pazarlását láthatjuk a természetben, de még inkább a kegyelem világában. ’A kereszt tanítása’ ezért őrültség sokaknak. A szentek és minden igaz keresztény az Úr sugallatára ugyanígy él: nem a jogi és matematikai számítások és nem ennek a világnak a mércéje az ő mércéjük, hanem Isten életéből részesedve ugyanilyen szent pazarlókká válnak: ilyen túlcsorduló módon adják magukat Istennek és testvéreik szolgálatának” (Fr. dr. Barsi Balázs OFM).

A vékony könyvecske ajánlása Fr. Barsi Balázs OFM bevezetőjének soraiból: „Isten szolgájának – de a könyv megjelenése, 2009 Húsvét után, 2010. szeptember 19-től már Boldog – John Henry Newman bíborosnak a legkiegyensúlyozottabb, leggazdagabb és legrövidebben megírt életrajzát mint a szentek életét ajánlom olvasásra. Ez az életrajz lehet belépő a nagy bíboros tanításának csodálatos világába.”
„Isten engem valami határozott szolgálatra rendelt. Olyasmit bízott rám, amit nem bízott másra. Küldetésem van. Még ha nem is tudom meg soha ezen a világon, hogy mi, majd megtudom a következőn. Valahogy szükséges vagyok céljainak eléréséhez, olyan szükséges a magam helyén, akár egy arkangyal a sajátján – és valóban, ha elbukom, újat teremthet, ahogyan a kövekből is teremthet fiakat Ábrahámnak. Mégis van némi szerepem ebben a nagy műben, láncszem vagyok, személyek közötti összekötő kapocs. Nem hiába lettem teremtve. Jót kell tennem, az Ő művét kell művelnem, a béke angyalává kell válnom, az igazság hírnökévé a magam helyén, nem megszegve, hanem megtartva az ő parancsait, és Őt szolgálva hivatásomban. Ezért bízom Benne. Bármi, bárhol vagyok is, soha nem fog megtagadni. Ha beteg vagyok, a betegségem szolgálhatja Őt, ha tanácstalan, a tanácstalanságom, ha bánkódom, a bánatom szolgálhatja Őt. A betegségem, a tanácstalanságom vagy a bánatom szükséges eszköz lehet valami nagy cél érdekében, ami messze túl van rajtam. Ő semmit sem tesz hiába. Ha életemet meghosszabbítja, vagy megrövidíti, Ő tudja, mire készül. Elveheti barátaimat. Idegenek közé sodorhat. Elhagyatottnak érezhetem magam, vagy rosszkedvűnek, bizonytalannak tarthatom a jövőt, és mégis, Ő tudja, mire készül.” A Teremtő Istenbe vetett reményről szól ez a könyvben olvasható ima.
Ebből az imából idéz Őszentsége II. János Pál a bíboros születésének kétszázadik évfordulója alkalmából Főtisztelendő Vincent Nichols, birminghami érsek úrnak írt levelében.
Ez a gyönyörű ima segíthet felbuzdulni arra, hogy közbenjárását és pártfogását kérjük a bíborosnak, merjük általa kérni Istentől testi és lelki gyógyulásokhoz az Ő kegyelmét a magunk és szeretteink számára.
Az a csoda, amely a boldoggá avatást lehetővé tette, Jack Sullivan bostoni állandó diakónus csodálatos gyógyulásának a története, szinte szemléltető oktatása ennek.
Érdemes végiggondoltunk, mi is történt Newman közbenjáró pártfogása által.
Aki elolvassa a könyvecskét, vagy hall erről a gyógyulásról, természetesen más véleményre is juthat, mint amire én. Minden kontemplatív Istenkapcsolatban élő emberben megtalálható, azzal egységben, és annak erejéből növekszik a szeretet szolgálatkészsége.
Nagyon megragadott engem ez Jack Sullivan életében is. Egy hatvanéves ember eljutott addig, hogy elhatározta: szerpapként az Egyház szolgálatába áll. Honnan volt ehhez és hogyan fejlődhetett eddig a hite? Hogyan történhetett ez, kérdezhetném most magamtól, és kérdezhetném valamennyiünktől. Felesleges lenne a kérdés, mert van gyönyörű newmani válaszunk, amit bár egyszer már idéztem, ebben a gondolatsorozatomban is, de azért ismét csak álljon itt! „A hit Isten adománya. Állhatos és nem szűnő – türelmes – ima az ára.” A hit adományával meggazdagodott Sullivan egy új ajándékot kapott. A jogász számára megnyílt egy olyan út, amely kivezet az emberi „igazságosság” és „igazságtalanság-szolgáltatás” világából. Beledöbbent abba, hogy az Isteni Igazságszolgáltatás, az „Úgy szerette Isten a világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte” az isteni szeretet útja. Megtalálta a maga küldetését. Fontos küldetését, amit Isten nem bízott, és nem is bízhatott volna másra, csak rá. Ez a pontja életének nem kiváltságosoknak szóló pont. Mindannyiunk számára adatnak ilyenek, és csak nem, vagy nem mindig jól figyelünk ezekre. Amikor rá kell döbbennünk arra, de sokszor nem döbbenünk rá, hogy nagy szükség van ránk. A nekünk öröktől rendelt helyen van ránk nagy szükség. Apróságok a szürkének tartott hétköznapokban, vagy a leglehetetlenebbnek tűnő dolgokban, de ezek mind számunkra adottak. Amikor meghalljuk szívünkben a csendesen felszólító hangot, amire kiszakadt szívünk mélyéről a mindennapi kis vagy nagy igen, kinek is, mire is mondjuk azt ki? Nem másra, mint a mi Urunk Jézus felszólítására: „Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek: Mert az én igám édes és az én terhem könnyű” (Mt 11,29–30).
Természetes, hogy öröm is van ebben a mi keresztény hitünkben, de az kegyelem. Fel kell vennünk a keresztjeinket, és keresztjeink önmagukban semmiként sem jelenthetnek örömöt egyikünk számára sem. Önmagukban nem, de a nagy krisztusi paradoxonok a hegyi beszédben boldognak nevezik a szelíd és alázatos szívűeket, a szegényeket, a sírókat. Olyan embereket, akiknek a látványától is szívesebben fordulnánk el, még csak közösséget sem vállalunk velük fájdalmaikban, nemhogy akár pillanatokra is elcserélnénk övékével sorsunkat. A világ rabjai vagyunk, melyet elnyeléssel fenyegetnek az erkölcsi erőszak hullámai. De a világban, hála Istennek, ma is él a világ szellemével összeegyeztethetetlen keresztény lelkület. Aki az Út, az Igazság és az Élet, Ő, Aki megnyitotta a Hozzá vezető szűk ösvényt, mindenki számára megadta a felszólítást: „Jöjjetek hozzám és tanuljatok tőlem…” Aki elindul, az többé nem a világ rabja, de a világ ura. Aki elindul, tudnia kell, hogy az út megnyugváshoz vezet, de nehézségeken és testi és lelki szívfájdalmakon keresztül. Már az is nehéz, hogy vágyainkról lemondjunk, és a bennünk lévő természetes gyarlóságainkat leküzdjük. Jönnek azután, előbb, vagy utóbb, még súlyosabb próbatételek. A próbatételek közepette a nem úgy, ahogy a világ adja örömök. Így vagy úgy, bárhogyan is félünk tőle, de ha vállaljuk, hogy igáját húzzuk, azt csak keresztünket fölvéve, azaz igában, tehát csak terhes és fárasztó módon tudjuk.
Az elhatározás után jön úgy a rossz, mint a jó megtapasztalása. Melyik előbb, melyik utóbb és melyikből a több? Isten a tudója…
Az elhatározás szárnyakat adna, de ahogyan megszületett, azonnal jönnek az akadályok. Nem tetszik a Sátánnak az ötlet, és el is kezdi fondorlatait. Látványosan…!
„A szerpapságra való felkészülés kezdeti nehézségeit leküzdve Jack újabb megrázkódtatás előtt állt. Kétévi tanulmányok után súlyos gerincbántalmai jelentkeztek. Orvosai műtétet javasoltak, és azt tanácsolták, hogy a szerpapságról mondjon le.”
Azután a fájdalom, bár a kórkép nem változott, és ezért orvosilag magyarázat nem adható rá, mégis megszűnik, míg a tanulmányok, amelyeket így folytatni tudott, csaknem a befejezésükhöz érnek.
Aggasztó lesz ismét az egészségi állapota akkor, amikor szakmai gyakorlatát kéne elkezdenie.
„Nem győztem imádkozni Newman bíboroshoz, hogy az Úr adjon nekem erőt és bátorságot a folytatáshoz. Kórházi szolgálatomat ajánlottam föl, hogy Isten eszközévé lehessek, hétrét görnyedt támasza és vigasztalója azoknak, akiket különböző kórtermekben gondjaimra bíztak, hogy megoszthassam velük a fájdalmakról, a bizonytalanságról és az aggodalomról szerzett saját tapasztalataimat.”
Sikerült teljesítenie a százhúsz órából kilencven órai szakmai gyakorlatot, mindennap a bíboroshoz imádkozva. Teljes munkaidőben dolgozva közben a munkahelyén, a bíróságon is.
Hónapokkal később, amikor a vártnál is súlyosabb operációra sor került, a műtét után az orvos elmondta neki, hogy számára az is érthetetlen, hogyan tudott még csak járni is, nemhogy annyit dolgozni ilyen állapotban. Fölépülésére csak hónapokkal később számított. A beteg pedig rettenetes fájdalmaktól szenvedett. Még a fájdalomcsillapító bevétele után is. „El sem tudtam képzelni, hogyan tudhatnék én járni, mikor még azt is haláltusának éreztem, hogy magamat az ágy széléig elvonszoljam.”
Három hét múlva kezdődött a negyedik, az utolsó tanév, de a rettenetes kínjait a morfium sem csillapította. Semmi remény nem volt, a küldetéstudat ekkor is világított: „Newman bíboros, kérlek, segíts, hogy járni tudjak, és befejezhessem a tanulmányaimat, hogy diakónussá szentelhessenek.”
(2010)
(Folytatjuk)