Dobos Marianne: Felemelően torokszorító (2009)

Mindazok, akik nem ismerik az érzést: torokszorító, vagy mintha kést döfnének az ember szívébe, kérem, ne kezdjenek írásom, de legfőképpen semmiként sem ennek a könyvnek az olvasásába.

Bár?! Hátha…! Hátha rájuk is igazak lehetnek Mahatma Gandi szavai, miszerint a szeretetben, a legtökéletesebb tűzben a legkeményebb vasnak is meg kell olvadnia.

Olvadás:

Ami a tüzet illeti, annak a tűznek a rendkívülien magas fűtőértékéhez, amely Margittai Gábort és feleségét, Major Anitát hajtotta közel kétharmadvilág körüli útján, semmi kétség nem férhet. Ami csodálat kijárhat egyaránt és egyszerre az ember fizikai és szellemi teljesítményének, nekik legalább a köbön, vagy inkább még annál többedik hatványon is mind kijár. A magam részéről nincs az a szuperlatívusz, amit soknak találnék munkájuknak az értékelésére.

Olvadás:

Gondom, súlyos gondom mégis marad. Marad és maradt, önmagában is torokszorító és mintha kést döfnének az ember szívébe érzéssel, és azt a sok magyar testvéremnek, mint ahogyan 2004. december ötödikén bizonyította, a minden acélnál keményebb szíve okozta, okozza, és adná Isten, hogy a nemzet, a haza fennmaradása érdekében végre felhagyna annak okozásával.

Kísért egy magam alkotta kép. Talán rögtön azután, ahogyan Szent István király felajánlotta az országot a Szűzanyának, kicsit másként, de azonnal jelentkezik, a maga jussát követelve a sátán. Mint ahogyan Jóbról, népünkről is valami olyasmit mond az Úr neki, hogy kezedbe adom mindenét, amije csak van. Ha országát nem kíméled, ha népét tűzzel-vassal irtod, rabszíjra fűzve hurcoltatod el, vagy kényszeríted kétségbeesett menekülésre akár hazájától sok ezer kilométerekre is, legalább az írmagjára ne nyújtsd ki kezedet. Hadd maradjon, míg világ a világ magyar a földön!

Hadd maradjon, míg világ a világ magyar a földön!

S hogy az írmagnak való is bőséggel legyen, nem volt olyan évszázada a magyar történelemnek, hogy viharai ne szórtak volna szét a szélrózsa minden irányába hazánkfiait.

Elég, ha csak a XX. századi nagy magyar vérveszteségre, Trianonra, vagy az első és második világháború, a gazdasági válság, az 1956-os forradalom és szabadságharc anyaországtól elszakítottjaira vagy egyéni sorstragédiáik miatt kényszerűségből eltávozottjaira gondolunk. Talán néhány száz év múlva is lesznek, de reméljük, sokkal jobb sorssal megáldottan, mint a ma így élők, és saját akkori koruk tudományos és társadalmi érdeklődését sokkal jobban élvező olyan leszármazottaik, olyan az „őshazájuktól” is, saját kultúrájuktól is elszakadt népmaradékok, mint akiket két év kitartó munkájával és sok veszedelmes és fárasztó utazásaival Margittai Gábor és felesége, Major Anita felkerestek.

Érdekes, izgalmas olvasmányt vehetünk kezünkbe arról, hogy kik ezek a „legkülső magyarok”, és hogyan látnak minket, hogyan látják sorsukat ma.

Lelkemben mély sebeket, torokszorító fájdalmat és mintha kést döfnének a szívbe érzéseket mégis, már a könyvbemutatón, de a könyv olvasása során is az igazán keserves kínokat a „legbelsőbb magyarok”-ról szóló – akik minden korban voltak és ma is ilyenek vannak a legfőbb hatalomban, akiknek nemzeti szégyennapunk 2004. december ötödikét is köszönhetjük – beszámolók okozták.

Aki keleti magyarokat keres Ázsiában, az könnyen nyugatiakra vagy azok ükunokáira talál. Harmatta János (1917–2004) professzor fogalmazta ezt meg ilyen pontosan.

Így járhatnak, akik a Volga–Káma közötti őshazát keresik, vagy újabb hírt szeretnének hozni, mint Julianus barát.

A magyar menekült, Ruppert Raffael könyvéről, amelyben először Londonban és angol nyelven adja közre a Gulágon töltött évei történetét, szintén írtam. A foglyok – közöttük történész, antropológus – el-elgondolkodnak azon is, nem (ős)haza hozták-e őket? Megragadja képzeletüket rabtartóik egy-egy szava, milyen rokon hangzású is. Ez második világháború utáni történet, de meg is toldhatjuk még több hasonlóval, vagy idézhetünk az első világháború utáni emlékezéseket is: „Németh László plennitisznek nevezi – az orosz plennij, azaz fogoly szóból képezve – azt a beteges lelkiállapotot, amely az első világháborúban hadifogságba esett, majd szibériai lágerekben tengődő magyarokon is erőt vett. Többek között művelt édesapján, aki meg volt győződve arról, hogy rájött a világ ősnyelvének titkára. A második világháború után újabb hazakutató kór támadt, az emigritisz: a Nyugatra menekült magyarságból mind többen igyekeztek áttörni forradalmi elméletükkel az álszent szocialista tudományosság falán. Mintegy maguk igazolására is hangsúlyozván többek között, hogy a besenyők soha nem voltak olyan erősek, hogy a magyarokat elűzzék szállásaikról; hogy a magyaroknak soha eszük ágában sem volt nomadizálni, mert a világ legfejlettebb városiasságával rendelkeztek, és így tovább, felemlegetve mindazt a romantika korabeli és két háború közötti ’őstörténeti ténymegállapítást’, amelynek végkövetkeztetése mindig szomorú összeesküvéselmélet volt. De ha valaki kirekesztődött is hazájából – mert kirekesztették –, azért még szeretett volna érte tenni. Legalább az őstörténeti bölcsek kövének felfedezésével – ami ugyancsak a fogolylélektan rejtelmeivel függhet össze.”

A szerző- és egyben házaspár nem áldozata egyik kórnak sem. Sokkal inkább a Harmatta János professzor által említett „nyugatiak” leszármazottaira „találnak” rá. Nem állítanak azonban semmit. Viszont amit és ahogyan elmondják, hogyan is juthattak oda elődei az „írmagnak”, és hogyan ragaszkodik ez az „írmag” büszkén ahhoz, hogy ők ilyen elődöknek a leszármazottai, az igen torokszorító és mintha kést döfnének az ember szívébe.

Főként mert honfitársaink, akik anno a nyolcvanas években vörösre sírták a szemüket a televízió előtt Kunta Kinte, az Afrikából Amerikába elhurcolt és ott eladott rabszolga sorsán (ha jól emlékszem, Gyökerek volt a sorozat címe, amelyben történetét feldolgozták), vagy akik gyűjtést szerveztek Isaura, egy másik filmsorozatbeli rabszolgalány kiszabadítására, arra még sohasem gondoltak, hogy hány magyart adtak el és hány magyar szenvedett hozzájuk hasonlóan rabszolgaként a Mediterranumban. Sőt esetleg még keservesebb sors jutott nekik a történelem folyamán.

„Furcsa időszak lehetett mindenesetre, amikor a végóráit élő keleti magyarság szórvány tagjai ’egy csomagban’ kelhettek el az éppen formálódó új magyar kényszerdiaszpóra tagjaival a krimi rabszolgapiacon. Bár a tatárjárás rövid epizód volt az oszmán uralom másfél évszázadához képest, már akkor is egész falvakat hajthattak keletre az erre szakosodott csapategységek. Hát még amikor iparszerűvé vált a déli végek lakosságának elhurcolása a XIV. század második felétől kezdve!”

Az alföldi falvak elnéptelenedése ebben az időszakban ugyanúgy történelmi tény, mint ahogyan az oszmán rabszedés is történelmi tény. Az is, hogy ezeket a portyázó rabszolgavadászokat jobbára – ugye, hogy ismerősen torokszorító – magyarok vezették oda, ahonnan honfitársaikat rabszíjra fűzve hajtották el „zavarba ejtő távolságra”. Akiknek olyan írmagja él ma is, aki madzsar-nak, magyaráb-nak vagy madjar-nak büszkén nevezi magát.

Talán sokan olvasták, amit a szerzők már a könyv megjelenése előtt a Magyar Nemzetben is közreadtak.

Macarköy (Magyarfalva) mellett meg ott van Polonezköyü (Lengyelfalva). A lengyelek ott is jobban „feltalálták” magukat, mert manapság sertéstenyésztéssel is foglalkoznak. Ezért a külföldi diplomaták odajárnak disznóhúst vásárolni. Talán nemcsak ennek, bár minden bizonnyal ennek is köszönhető, mennyivel több helyen találhatunk híradásra, akár az interneten is, és nemcsak lengyel weblapokon, a Lengyelfaluról. Utazási irodák sora szervezi oda útjait. Ebből is jól látszik, a XXI. századi „belső” lengyelek a miénknél sokkal nagyobb érdeklődéssel figyelnek az ő „legkülsőbb” lengyeleikre. Ezek a lengyel hazafiak a XIX. századi felkelés vérbefojtása után kényszerültek menekülésre. Velük menekültek a magyar segítőik, mert a történelem folyamán, és erre büszkének kell hogy legyünk, azelőtt és azután is annyiszor harcoltak együtt ennek a két szabadságszerető népnek a fiai.

Milyen jó, és ezt gyakran megteszem, emlékező tekintettel, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc képeit nézni, miközben Herbert Zbigniew Magyarokhoz című versét megzenésítetten hallgathatom.

Azután, mert ezt is érdeklődéssel figyelem, ez is nagy örömömre szolgál, észreveszem mennyire elkezdtek szaporodni Margittai Gábor könyvének megjelenése óta azok az írások, amelyek ezekről a ’magyar tudatú néptöredékekről’ szólnak.

Sajnos így is marad több a „torokszorító”.

Ezt a szót Móricz Zsigmondtól kölcsönöztem. A Kodolányi János tiszteletére a XVII. kerületben, december harmadikán tartott „Íme, javamra válik legkeservesebb keservem” (Iz 38,17), az akkori Ormánságról szóló Sötétség, és a mai, az egész haza és egész Európa egy nagy Ormánság alapgondolatot körbejáró és a tragikus tényre figyelmet felhívni kívánó előadásomat erre építettem.

Nem nyelvészkedés, egyszerű szófordulat. Ez él a magyar emberben, rettenetes érzését ebbe a szóba sűríti, amikor mintha kést döfnének a szívébe.

Mennyire áramütésként ért szinte mégis, amikor ezekre az így, csupa nagy betűvel írt sorokra találtam: „MIKES KELEMEN ELMOND EGY TOROKSZORÍTÓ ESETET: A FEJEDELEM, RÁKÓCZI FERENC UDVARA RABOK VONTATTA GÁLYÁN MENT FRANCIAORSZÁGBÓL TÖRÖKORSZÁGBA; ÉPP AZON AZ ÚTVONALON, AMELYEN MÁSFÉL SZÁZADDAL ELŐBB A RÉGUSSE-IEK JÖTTEK. A NYÍLT TENGEREN ISMERŐS ÉNEKRE FIGYELTEK FÖL: AZ EVEZŐKHÖZ LÁNCOLT RABOK ÉNEKELTEK: MAGYAROK – TÉRT VISSZA A HÍRREL AZ URAKHOZ AZ, AKI LENÉZETT A NYÍLÁSON. AZUTÁN A FEDÉLZET UTASAI TOVÁBB ETTEK-ITTAK, BESZÉLGETTEK. SZÓBA SEM EJTETTÉK TÖBBÉ A LENTIEKET. HOLOTT MÁS GONDJUK SEM VOLT, MINT A HAZA, A HAZAI SZEGÉNY NÉP”

Nem kommentálandók, de megszívlelendőek…

Azt, hogy kik azok a Régusse-iek, Provance magyarjai, az is kiderül a könyvből.

Végezetül jöjjön a felemelően, gyönyörűen torokszorító. Gyönyörködjünk, és egyben csodáljunk is rá a székely kapura, mely bizony nem Erdélyben áll.

2005-ben „kitagadott” magyar testvéreink egyike, Beder Tibor csíkszentdomokosi pedagógus 2600 kilométert gyalogolt végig, nyolcvan nap alatt mert: „Erdélyben olyan közegben élek, amelyben mindennap kérdéses, meg tudok-e maradni magyarnak. Az ember keresi a fogódzókat: mi az, ami bennünket megtart ebben a kultúrában? Amikor hallottam, hogy van Törökországban is hasonló sorsú település, elindultam ide, hogy tanuljak tőlük valamit. Hiszen nagyon érdekes, hogy a gebizi nem tud egy szót sem magyarul, alig valamit Magyarországról, mégis büszke a származására.”

… amíg nemcsak „írmagja” marad Szent István népének, minden magyar feladata, származására büszkén, nem enni-inni és beszélgetni, de tenni…

Meg kell bánni bűneinket, mert az Úr hajlik az emberek bűnbánatára…

De jó lenne kiérdemelni, hogy amint a Bibliában a kitartó Jóbot és nemzettségét megáldotta, ugyanebben az áldásban részesülhessünk mi és maradékaink is.

Dobos Marianne

XXI. századi helyzetjelentés azokról a távoli népekről, melyek sok évszázad elteltével, a valódi anyaországi kapcsolatok teljes hiánya ellenére is magyar származásúnak vallják magukat. A törökországi madzsarok, a kazah madjarok, a provance-i magyar kolónia mégsem ismeretlenek számunkra. Szerzőnk a nagy elődök, Vámbéry Ármin, Almássy László, Illyés Gyula és Julianus barát nyomdokain jár.

Scolar Kiadó, 2009