(2009)
Az utóbbi napok évek óta szokatlanul nagy hidege gondolataimat a gyermekkorom hidegeihez terelte. S ha nem a hidegtől, hát akkor a „nagyon-nagymamaságtól” sorjáztak elő emlékeim.
Öt unoka. A legidősebb, Krisztián 2010-ben érettségizik majd. Ugye ez magyarázza, mit értek az alatt, hogy ne kelljen kimondjam, „idős-nagymama” vagyok, csak maradhassak a „nagyon-nagymamánál”.
Az én, azaz bátyámmal és két unokatestvéremmel együtt a mi nagyink nyolcvanhat éves korában töltötte velünk az utolsó karácsonyt. Ha ehhez viszonyítok, akkor még „menyecske-nagymama” vagyok, koromat tekintve.
Mili mama Zólyomban született, Alfréd nagyapa Topánfalván. Erdély és a Felvidék, majd már három kisgyermekükkel – a legkisebb az édesanyám – az első világháború alatt együtt menekül a bizonytalanba. Oda, ahol a hivatalos nyelv, amelyen a nagypapa továbbra is mint vasúti tisztviselő kenyeret kereshet, és amelyet a gyerekek tanulnak az iskolában, az a magyar.
Nem is szívesen engedték el, de mert semmiképpen nem volt hajlandó maradni, segítettek nekik három vasúti vagonba felpakolni, és jó munkát kívántak továbbra is majd Debrecenben, ahová áthelyezték kérésére, az új állomáshelyen. Miskolcig jutottak el. Itt bombatalálat érte a szerelvényt, és a három vagon, benne a szerencsésen túlélő nagycsaláddal, ott rostokolt az állomáson. Mert ki tudja, meddig kellett volna a továbbindulásig a sérült vagonokban lakniuk, míg vontatásra újra alkalmasak lesznek, és mozdony is állhat eléjük, nagypapa felkereste a Miskolci Vasút Igazgatóságot. Lett pár nap alatt lakása és állása is a nagy szeretettel fogadott „karakán magyarnak”. Tisztelettel vették mint kollégát, és megbecsüléssel nézték mint bátor embert, aki három kisgyermekkel, hogy az anyanyelv közegében élhessen és nevelhesse fel őket, elhagyta az amúgy akkor még a magyarok számára minden más szempontból biztonságos Zólyom városát. Lett lakás, lett állás. Nem Debrecenben, hanem Miskolcon. Mindenképpen még éppen jó időben ’menekültek’ meg. Mert ezáltal a továbbiaktól, ami annyi felvidéki magyar sorsa lett, sok-sok keserves mindentől megmenekültek. Nem kell részletezzem fél évvel Trianon 90. évfordulója előtt, gondolom, hogy mi ez a sok-sok keserves minden. Az ő történetük is, sokszor belátták már ekkorában is, hogy amolyan „Isten az őt szeretőknek mindent a javára fordít”-történet.
Erdély és Felvidék beszorult nagypapa szájíze szerint nagymama konyhájába. (Persze, és ezt sem szeretném részletezni, olyan idő is volt, hogy falat kenyérre is alig telt, mert ismét háború jött, és az, ami azzal és azután együtt járt.) Nagy kincs volt hát Mili mami tudománya, hogy a semmiből háziasszonyi csodákat tudott teremteni. Gyermekkoromból törnek fel ínséges emlékek, de elnyomja ezeket a sok szép. Torta, no nem mintha vegetáriánusok lettünk volna, sárgarépából, húsleves, sőt finom befőttek tökből, a krumpli ezer változatban, nem váltotta ki soha a „már megint csak pityóka” elégedetlenségét.
Nagyi édesanyja, dédanyám fiatalon hagyta árván gyermekeit, így tizenévesen meg kellett tanulnia sütni-főzni. A végy hat-nyolc tojásból lett a harmincas évek gazdasági válságára végy egy tojást.
Erről szólt a sajnos nem emlékszem, hányas kiadású Szegedi Szakácskönyv. Nagyi „szakirodalma” az ötvenes években. Ide már egész biztos emlékeim vezetnek, mert ez volt, csak még ebből is lefaragva, a kornak megfelelő. Amikor a boltokban jó, ha tojásport lehetett kapni. Cserélgették is ekkorában a tojás nélküli sütemények, torták receptjeit Olga nénivel – ők Homonnáról menekültek –, a nászasszonyával, és Margit nénivel – a szintén zólyomi származású, itthon a hortobágyi kitelepítést átélt – unokahúgával.
Karácsonyok előtt, amikor a szaloncukrot is otthon főzték nekünk, és mert még a Jézuskát és angyalkáit vártuk, hát titokban, és ez még inkább a negyvenes évek vége, az ötvenesek eleje, gyakran forgatták az ünnepi „lakomát” tervezve édesanyámmal ezt a takarékos szakácskönyvet. A hagyományosat minden évben, valami újabbal is, abból toldották meg.
Ilyen „hagyományosból” készít a negyvenöt éve sógorasszonyom, Etelka karácsonyi vacsorát. Négy unokája majd erre emlékszik vissza.
Magam szívesebben követtem a minden évben valami újat is, egyre szélesebb körben, minden ünnepi fogásra kiterjedő kísérletező ember hagyományát.
A könyváruházak polcai telis-teli vannak ehhez segítséget nyújtó könyvekkel.
Íme választottam belőlük. Melyiket?
Azt, amelyik 2004. december ötödikének ’torokszorító’ és mintha ’kést döfnének az ember szívébe’ ötéves évfordulójára emlékezve, hozzám akart szegődni.
Igen jól választottam – azt hiszem. – Eddig.
Egy igazán jó szakácskönyvnek kellemes, tanulságos olvasmánynak is kell lennie. Ennek a kritériumnak – elolvastam már – a könyv biztosan megfelel. Ezért ezt a részét felelősséggel ajánlhatom. A recepteket pedig?! Még nem? Miért?
Nos, a puding és a karácsonyi vacsora próbája, hogy megeszik.
Mit fogok belőle kifőzni és kisütni? Még nem tudom egész biztosan, de örmény származására, Szamosújváron tisztifőorvos volt apai dédapjára különösen is büszke férjem számára, meglepetésként, minden bizonnyal elkészül a szamosújvári mézespogácsa.