Menü Bezárás

Dobos Marianne: Shadow és Spenser úr (Baránszky László emlékére)

Kutyának lenni Baránszkyéknál sem volt sohasem kutyadolog. Az első főkutya – ahogy Laci időnként nevezte – Shadow volt. Az Isten tenyerén című állattörténet-kötetemben így szól róla a költő:

„B. L.: Első New York-i éveinket tetőtérből kialakított lakásban töltöttük. Ablakunk teraszra nézett, s a házban különféle tűzrendészeti előírások miatt nyitva kellett tartani jó néhány ajtót a csigalépcsők labirintusában. Bemászott hozzánk, a feleségem szobájába egy ittas férfi. Fenyegette: megöli, ha zajt üt. Az asszonynak sikerült a gyűrűjével átkopogni a szobámba. Hajnali négy óra lehetett. Akkor fejeztem be éppen a munkát s haraptam egyet utána. A kopogásra átmentem hozzá. Szó nélkül kivertem a kést a pofa kezéből és ütlegelni kezdtem. Egy fém irattartószekrény és az ajtó közé beszorítva addig soroztam, míg meg nem unta. Páros lábbal vitte át a teraszra nyíló ablakot s egy atlétának is díszére váló ugrással távozott.

Megvallom, nem kergettem. Kijöttek a rendőrök, gratuláltak a kézitusa szabályai szerint aratott győzelmemhez. Kérdezték, teszek-e feljelentést. Mondtam, nem kívánok támadónk egész rokonságával megküzdeni. Kilencéves fiúnk, Gergely eközben ébren lapult az ágyában. A továbbiakban hárman aludtunk az én ágyamban. Feleségem és köztem egy jókora husáng hevert. Reggel aztán megvitattuk, hogy mit tegyünk: fegyvert tartsunk vagy kutyát?

D. M.: A fegyver nem illik egy lírai költőhöz…

B. L.: Lehet. A lényeg, hogy megegyeztünk, kutyánk lesz. Elindultunk tehát kutyát szerezni.

D. M.: Hogyan választották ki Shadowt?

B. L.: Egyik barátom említette, hogy tud valahol egy nehéz sorsú németjuhász-kölyökről. Rendkívül kis lakásban, tizennyolc macskával él együtt. Elmentünk. Valóban a szerencsétlen kutya bárhová nézett, macskát látott. De milyeneket! Hol az egyiktől kapott egy karmolást, hol a másik húzott be neki. Azonnal magunkkal hoztuk. Elindult mellettünk gyalog, New York utcáin. Sovány, lehorgasztott fejű kis árnyékként kísért Shadow, s ezért kapta a nevét is. (A szó angolul árnyékot jelent.) Az emberek szörnyülködve néztek bennünket. Gyilkos tekintetek kereszttüzében vonultunk.

D. M.: Ezt nem értem, miért?

B. L.: Itt az emberek nem beszélnek, nem szólítják meg egymást. Senki nem mondja, hogy tehetted ennyire szerencsétlenné, szomorúvá a kutyádat. Akkor lenne magyarázkodási lehetőség. De nem! Csak jól megbámulnak, szemükben a kérdés: Ember, hogy bánhatsz így a kutyáddal?

Szerencsére néhány hét alatt úgy rendbe jött, hogy már felemelt fejű tulajdonosként sétálhattunk vele. Gazdájául a gyereket választotta. Mondanom sem kell, hogy a kutyával az ágya alatt semmitől sem tartott. Büszkén sétáltatta, új barátokat szerzett a parki kutyások között. Teniszezni is magunkkal hordtuk, csak az volt a baj, hogy elkapta a labdáinkat, beleavatkozott a mérkőzésekbe. Ezért saját labdát kapott s ezzel egyedül játszott. Dobta a szájából, szaladt utána. Nagyon érdekes volt, hogy egy alkalommal, amikor Wimbledonból közvetítettek mérkőzést a tévében, s meghallotta az ismert teniszzajokat, azonnal követelt magának egy labdát. Egyébként szereti a televíziót, velünk tart, ha a család is nézi.

D. M.: Milyen a kapcsolata Shadow-nak az emberekkel?

B. L.: New Yorkban vannak olyan házak, ahol a lakásbérleti szerződésben előírják, hogy kutyát tartani nem lehet. Ez az újabb lakásunk, ahová a tetőtérből költöztünk, nem ilyen. A lakók közül sokan szeretik a kutyánkat, megszólítják, simogatják. Néha azonban a liftnél problémák adódnak. Arra szoktattam, hogy hátul üljön, csendesen viselkedjen. Igen ám, de kiszállni ő akar legelőször. Áttörtet az emberek között. Hangos ugatással jelzi területfoglalási igényét, így aztán félnek is tőle. A vendég? Ha becsenget, Shadow igen hangos lesz, jelezve, hogy itt kutya van, ha rossz szándékkal közeledsz, jó lesz vigyázni. Azonban ha ismerős és beengedtük, tehát befogadtuk, akkor miért ne szeretné ő is… Ilyenkor a híres Shadow-i »leápoláson« keresztül kell esnie. Előfordul, hogy felágaskodva a nyakába borul az érkezőnek. Figyelmével továbbra is kitünteti a vendéget. Kezébe adja kedvenc játékát, s noszogatja, dobja el neki, ő majd visszahozza. Igényli, hogy foglalkozzanak vele. Társas lény s a legjobb társaság.

Napközben ha egyedül vagyok s az íróasztalhoz ülök, fejecskéjét úgy teszi a lábamra, hogy szinte odaszögez. Kinek van szíve ilyenkor felállni s megzavarni? Szent Jeromosnak érzem magam, akinek a lábánál oroszlán üldögélt. Ihletet is ad, ha párnául a lábamat választja. Persze boldogan kerekedik fel, ha sétára indulunk. A Central Parkban leveszem a pórázát. Mindketten tudjuk, hogy ezt nem szabad. Egy alkalommal későn vettem észre a rendőrt. Gyorsan behívtam állatomat. A jól kivitelezett gyakorlat meghatotta a »hatóságot«: a pénzbírságot csak a legközelebbi hasonló esetre helyezte kilátásba. Hihetetlen, de Shadow azóta bármilyen messziről hozzám szalad, s követeli a pórázt, ha rendőrt pillant meg…

A kulturált viselkedésére is jellemző, hogy kisdolgát a kanális fölött végzi, de a nagyot is igyekszik szeméttároló mellé üríteni, hogy könnyebben feltakaríthassam. Száz dollár büntetés itt nagy összeg… Az ember persze nemcsak a bírság miatt tartja be ezt a szabályt. Az ember, ha szereti az állatát, ezt a kis kellemetlenséget vállalja. Érdekes, ha esik az eső, pillanatok alatt elvégez mindent, s már fordul is vissza, gyanakvó pillantásokat vetve rám: »Csak nem akarsz ilyen időben mászkálni?« Ha mégse fordulok vissza, sántítani kezd, mint aki heveny lábfájása miatt felmentendő az utcán maradástól… Persze tekintetével az enyémet keresi állandóan.”

***

Természetes volt, hogy a dunakeszi hazatérése is csak kutyájával lehet tökéletes. A barátok természetesen javasolták, hogy honnan és milyen fajtájú kedvencet kéne beszerezni. A megbízatást azonban végül én kaptam a „kutyavásárra”: Német juhász, elegáns törzskönyvvel – hisz’ a „kutya is ember”, s egy fiú számára ez esetleg sok csinos hölgyet hoz, a szó szoros értelmében, a házhoz „lovagi” szolgálatra – szép és okos legyen, s nem utolsósorban a legjobb, a lehető legolcsóbban.

Ilyen követelményeknek adott volt, hogy egy borsodi állat felelhet meg a legjobban. A szegény keleti országrészben ugyanis fizetőképes kereslet szűkében sok mindent lehet jó mélyen az országos ár alatt megszerezni.

Állatorvos barátunkat – dr. Kovács Miklóst – kértem fel a piackutatásra. Két nap múlva telefonál és fuldokolva kacag, miközben meséli, hol is kell keresnünk Perecesen a „tenyésztőt”, akinél a 11-ből még él 9 héthetes, valóban igen előkelő törzskönyvi előjegyzésű kutyabébi. Az újra fel-feltörő, bánatunkra egyáltalán nem jellemző nevetési hullámokra hiába kérem, nem kapok magyarázatot. Bezzeg másnap reggel… A bezárt bánya lepusztult lakótelepen, szoba-konyha, udvaron disznóól. Utóbbi volt a „kenel”. Ide a vevőt nem engedték be, s a csontsovány anyát is csak pillanatig láthattuk. A szobában egy fedél nélkülire használódott melegszendvicssütő egyetlen fűtőszála vörösen izzik, s ez jelenti a hajszárítót. Előtte vacog, reszket, didereg a leendő Spencer úr. Korához képest pici, törékeny, frissen fürdetettsége ellenére is enyhén vagy nem is olyan enyhén nem épp illatos, mondjuk ki, kakiszagú plüsskutyabébi. Befészkeli magát az ölembe, a kabátommal melegítem. Mire megnyugodna, már jön is az oltások mellett az első igen fájdalmas beavatkozás. Betetoválják a törzskönyvi számát. Már csak a zöld festékport szórják fülecskéjébe, fizetünk, hozhatjuk.

A kocsiból mobiltelefon az állatorvosnak. Kezdeném, miszerint értem már a „csengő mosolyát”, de a szavamba vág:

– Láttátok? Ez a szegény munkanélküli fiatalember azt hitte, lehet a semmiből kutyát nevelni. Két kölyök már éhen halt, s ez lett volna a többi sorsa is talán, ha ez a gyors eladás létre nem jön. Először a rendelőmbe gyertek!

Persze mennénk mi, hívás nélkül is, mert a kis állatból távozó „zöldes színű” melléktermékek láttán fiam, Gyuri megkérdezi: – Anya, mi libát vettünk vagy kutyát?

Gyors orvosi elsősegély, néhány „szuri” után a legfontosabb használati utasítás – kétóránként kevés főtt rizs virslivel baromfiból, fokozatosan emelkedő adagokban.

Gyurival eldöntjük, ebből a kis állatból előbb kölyökkutyát faragunk. S csak azután visszük Dunakeszire.

Már az első etetés nem várt izgalma a harminc másodperc alatt tisztára nyalt műanyag tányérkából leharapott és lenyelt éles szélű darabka.

Megnyugtatás a telefonvonal másik végéről:

– Olyan kiéhezett, megemészti, ne féljetek!

Latolgatom, a macskák közül került Shadow, vagy a mi szerzeményünk jobb állapotú-e, amikor a „fogadóbizottság”, Zsebi és Laci már a kapuban kikapja szinte a kezünkből három nap múlva. Igen nagy az öröm. Később Zsebi kicsit elkeseredik, hogy az új kedvenc még diétázni kényszerül, nemhogy az egész számára főzött csirkét, de a combjának is csak a kisebb felét eheti meg egy ülésre.

Sohasem hittem, hogy Laci irigy is tud lenni. Sőt ilyen mértékben! Fanni unokánkat, aki akkor négyéves volt, mindig elhalmozta szeretetével, sakkozni tanította, s a kislány is tiszteletbeli nagyapjának becézgette saját ötletből; de most… Most bizony már még ő sem nyúlhatott a kiskutyához, aki édesdeden aludt Laci ölében. Gyuri fényképezett, s az első fotó persze a gazdát kellett hogy ábrázolja, a szakállában matató s ott anya és testvér testmeleget kereső Spencerrel.

A gondos ápolás aztán hamar megtette hatását. Két hónapon belül a főkutya már fellökte Fannit, aki ettől fogva egyre nagyobbakat esett, ha idejében nem tudta felkapni őt az édesapja, vagy nyakörvön ragadni a kutyát. Zsebi és Laci fizikai ereje ugyanis ekkortól már kevés volt a vidám kedvű „siheder” megfékezésére. Az eledel már 15 kg-os zsákokban érkezett, a desszert olykor fél rúd szalámi volt.

Laci könnybe lábadt szemekkel tömte kedvencébe, „mi ez ahhoz képest, hogy Te valaha éheztél” szavak kíséretében.

Tihanyban is nyaralt Spencer úr. Fiam vitte le kocsival, s kész művészet volt, míg sikerült őt gazdái közé az Opelba bepréselni. Nagyon nem akart beszállni, hiszen alig fért be. Hatalmasra nőtt, nekem szebb volt, mint sokszoros győztes édesapja, nagyanyja s szerényebb kiállítási eredményekkel rendelkező édesanyja együttvéve. S hát akkor a gazdájuknak!

A gazda betegsége, a texasi bő félév megviselte az otthon maradt négy lábút is. A váratlan hazatérést szinte felfogni sem tudta. Reszketett a gazda lábánál, s nézte őt, az ő félistenét. Vigyázta, el ne veszítse újra, kísérte mindenhova, pillanatra nem tévesztette szem elől.

Az itthoni kórház új vesztesége után, a végső előtt még egy kis öröm jutott, amikor a már ágyhoz kötött Laci pár napot otthon töltött.

Szobájába ugyan a már sokat komolyodott kutyát sem engedte Zsebi, de el nem mozdult az ajtajától, s az üvegen keresztül figyelte aggódva minden rezdülését.

Spenser, Spenser, mégse tudtál vigyázni rá eléggé…

Ismét elköszönt tőled, tőlünk, s immár örökre!

Dobos Marianne

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük