Sajátos izgatott levelet küldött Szabó Lőrinc feleségének 1954 nyarán Balatonfüredről. Ekkor olvasta fel ugyanis baráti körben első ízben a Vereség után című versét, amelyet „berni vers”, „sportvers”, sőt horatiusi utalással „Százados-ének” címekkel már korábban beharangozott és amelyet a futballvilágbajnokság döntőjében elszenvedett vereség ihletett. A nemzet költőjeként szólalt meg általa Szabó Lőrinc, a nemzet fájdalmát saját keserűségével egybeérzékelve. Barátok ünnepelték és barátian hangzó tanácsok óvták. Előre érzékeltetve, hogy nemcsak a rádiós műsorból valószínű a kitiltása a versnek, de utóbb még a válogatott kötetében sem jelenhetett meg. Halála után pedig az első gyűjteményes kötetből is kihagyatták – még 1960-ban is.
Ünneplői pontosan fogalmaztak: a versben azt a nemzeti érzést értékelték, amelyet a költők mindenkori példamestere, maga Horatius tett világirodalmi rangú hagyománnyá. Csakhogy Augustus császár értékelte a Róma büszkeségét kidaloló ódaszerzőt, míg Rákosi és társai, majd pedig követői féltek az idegen rabság elleni tiltakozás hangjainak megsejtése okán. És a „demokrata-világ” elítélő vélelmei ma is itt hangzanak közéletünkben. A balatonfüredi csatározás a vers körül valóban Százados-énekké emelte a verset. Szereplőinek szavai mai közéletünkben is visszhangzanak: nemzetközi távlatokban tájékozódó nemzeti érzés, valamint a megalázkodó és megalázó ideologikum vitájaként. A „merjünk kicsik lenni” farizeuskodó visszahúzó ereje mai életünkben is pusztító erejű. A vita súlyosbította a vereség érzetét, a baráti dicséret ellenben felreptette a művet legsikeresebb hazafias érzelmű költeményeink közé.
Szabó Lőrinc: Vereség után I. Szép volt!… Játék csak? Erő? Ügyesség? De kik ellen! S hányszor!… A diadalát már-már jelképnek hitte a nemrég hadvert nép (s vele tán a világ). A remény mint nagy zene csattogott-szállt, kápráztak csoda-ütközetek: jóvátétel arany lobogóját hallotta-látta a rádión át oromra repülni a mámoros ország és Bernben a küzdő Tizenegy. Mert bármi volt is egyéni sorsa, sodorta a lelket a köz-ragály: tizből kilenc millió szorongva leste, sziv, hogy száll, hova száll a Labda… S jól szállt! Nem a Szerencse lidérce, de, Villám, maga akart; s hitetlen is könny gyűlt a szemembe, valahányszor, egy-egy uj győzelemre, jutalmúl, imánkkal kérte a Messze, hogy: „Isten, áldd meg a magyart!” Szép volt, gyönyörű!… S már szinte szellem (bennünk); akárcsak a pálya, amely mint tenger, az emberi végtelenben hetek óta zúgta: – „Föld, figyelj: ELSŐ:…” S ekkor… Mi az? Átok?!… Óh, pfuj! Szirt? Tört villám? Le, le, roncs hajó!… – Lőtt sas? Vagy: A hit, s ami megvalósúl? – gúnyolt a nagy nap búcsuzóúl; – no, Szabó Lőrinc, a téma jó s uj, ezt ird meg: tenekedvaló!
II. Tüntél, eltüntél, Győzelem, egy perc alatt! De szivem, bent, hallotta még sóhajodat, hallotta, mint, néha, halott kedvesemet, és mintha én volnék a Nép s a Tizenegy. S tört sóhajod azt sugta, hogy: – „Ami neked tőlem járt, az a korona most elveszett.” Azt sugta: – „Te voltál s te vagy a legkülönb, s énnélkülem kevés a sok, ami köszönt. De itt már néném mérlegel, a kész Siker: istennő ő is, – ne gyülöld, akit emel! Ő máshoz állt, s én itthagyom ünnepetek, csak bölcs húgom, a Jóremény marad veled…” Ezt sugta… S hogy: – „Neveljen ez a vereség!…” Elszálltál… Néma Délkörök borúltak eléd… Még egy hang: – „Higyj!”… S – elhalva – hogy: – „Ha volt hiba…” És kint már dördűlt a Siker nagy himnusza.
III. Győztest tapsol az ég; én vesztes ügyet koszorúzok. – Antik erények s Pindarosz szárnyai csattogtak. Jós láng volt maga a Kezdet: az a még csak szentségtörő themzei diadal és rá rögtön a dunai ámúlt (s háborút nézni se mohóbb) látcsövek ezreit ugy vonzotta hazánkra, ahogy, hajh, müvészet s tudomány soha. Régi dicsőségünk – tetszik, nem tetszik – a futball villámgömbjében tört ki az éji homályból, és – tetszik, nem tetszik – arany volt, Nap volt, ég s föld uj csillaga: mai csupán, sport és játék, – de legenda! de jelkép! de eredmény, és a miénk! Ebben a jelben mind diadalt diadalra arattunk, hajnal volt az, feltámadás, ebben a jelben – jól értette a gyerek, a felnőtt – sok tört vágy kapott uj hitet, ebben a jelben jó köszörűt sok csorba önérzet s hangos igent sok néma nem: óh, bár vívna ki még többet, jobbat s maradandót agyunk a népek versenyén! – Győztest tapsol az ég; én hadd koronázzam a vesztest. Soha ne felejtsd, vert Magyar: nem vagy utolsó, és van elég ma is, amiben első, ha nem áltatod magadat! Mert ahogy ott, a bukásod előtt, a modern csatatéren, az olimpiász mezein küzdöttél fiaidban, előre leverve az Elsőt (ki később úgy föléd kerűlt) s le java hősét mind a világnak, az Ónak, az Ujnak, az tett volt, hősi, igazi! Tett volt, gyönyörü tett: cél s technika ihlete zegzug mennykövekkel, mint sulykoló förgeteg, úgy táncolta körül ellenfeleid; mint trombita, szürte-fúrta át rajtuk a dallamodat; mint egy kis kozmosz önálló törvénye, szállt, s fölényesen szabta ki, törte reá száguldó akaratát a nyiló terekre… Gyönyörű tett volt, lélek volt, hadmesteri tornamutatvány: hireire lábujjamig borzongtam, magam is hátvéd, a diákkori erdő debreceni tisztásain, s most, vereséged után, ha Somogyban vagy Badacsonynál eszembe juttat a tünő alkonyi Gömb, sokszor megvárom, tiszteletedre, a meteorszikrás, kakuk- fűszagos és tücskös augusztusi éjt, csak azért, hogy láthassam az igért csodát, Csaba királyfit, amint a Tejút gyémánt magasában öt világrészen átüget. (Igal-Ábrahámhegy, 1954. július 25.–augusztus 12.)
Keletkezésének állomásai és a vers bemutatásának helyszínei mint szigetek világítanak ki Szabó Lőrinc feleségének küldött beszámolóleveleiből. Közben pedig a sürgős napi elfoglaltság: jelenleg postamunkájú fordításrobot, ekkor éppen Molière Nők iskolája című vígjátékának magyar változata; sajátos magyar erőpocsékolás: a vígjáték előző fordítói – Heltai Jenő és Vas István – vérre menően összevesztek szerzői jogi okokból, ezért a kötet közeli megjelenésének reménye megoldásként egy új, harmadik fordítást szükségelt. A világirodalom klasszikusai sorozatban ez évi dátummal meg is jelenik a kétkötetes válogatás – az más kérdés, hogy ez a rohammunka mennyiben játszik közre a költőnek az év végére, a december 30-ikát követő hajnalon bekövetkező második infarktusa megalapozódásában.
Igal, 1954. július 21.
„Kedves Klára, előírásszerűen megjöttem, s úgy látszik, a sok eső után jó időt hoztam magammal. Semmi posta még nem várt. Csókyék nagyon kedvesek. […] Tegnap nagyot aludtam, rám fért. Mára úgy látszik, elcsitult a fogam sajgása. Már a Kőlugasban üldögélek.”
Balatonfüred, 1954. augusztus 2.
„Igalból szerencsésen érkeztem ide, hála annak, hogy végre megindult a balatonhosszanti hajójárat. Eddig ugyanis csak Füreden át Siófokról volt oda vízi közlekedés. Új szemüvegem még szebbé, tisztábbá tette a tájat, kimondhatatlanul szép volt a rövid út. A Baránszky-gyerekek vártak, ők vitték be a nádkoffert hozzájuk, a Mű-út 7-be. Lacika átszaladt Illyésékhez, hogy egy napra ott vagyok, Gyula meghívott vasárnap ebédre. […] Este szalonnát sütöttünk, majd Gyuláék átjöttek az én kézirataim kedvéért Bariékhoz. A Kisdobos-beli közlést már tudtam a Nagy Lászlótól, aki Pestről, ahova fel kellett ugrania, hazajövet a vonaton látta valakinél. Az Irodalmi Újság-ban nem jött a Ficseri – tán majd legközelebb. A verseknek László nagy reklámot csapott, Gyula is megfelelően értékelte őket. S azt a két részt is, amelyet még Igalon, már megírtam a Vereség után-ból. Az igen különleges darab lesz, ha el tudom készíteni, négy részre tervezem. Talán Auréléknál! De igen-igen lassan megy. Ma reggel az egész Bari-család lekísért a hajóhoz…”
Balatonfüred, 1954. augusztus 23.
„Tegnap este megint felolvasás volt Liptákéknál, egy sereg orvostanár volt itt, köztük Pommersheimék. A szokottnál is nagyobb tetszés súgta, hogy úgy éjféltájban, váratlanul kipróbáljam rajtuk a sportverset: egészen rendkívüli hatást keltett. Aztán Pommersheim hozott haza a kocsiján, mert már éjfél múlt és rajtam nem volt felsőkabát, az idő pedig, a délutáni viharos esővel, lehűlt. Szóval hát ez jó volt, egészen újszerű valami, Százados-ének.”
És aztán a nagy csalódás, a szolgalelkűség ütközése a nemzeti fájdalmat vállaló felelősségtudattal. A költő felmutatta fájdalmas tépettségét, és akadtak, előreláthatóan sokan, akik ebben a költészeti remekben csupán egy „nagyítóüvegezés”-re vonható szöveget érzékeltek. Itt Balatonfüreden még csak baráti alapon, de előrevetítve a vak ideológia felhördülését, melyet csak jósolni lehetett. Nem következett be – hiszen a vers nem kerülhetett akkor a nyilvánosság elé. Nyilvánosan csak majd ősszel, egy Csillag-esten olvashatta fel a költő, Balassagyarmaton, Illyés Gyuláék társaságában. A fájdalom pedig, mint az egész nemzeté, továbbgyűrűzött, 1956 októberében robbant aztán világnagy forradalommá. Amelyet majd a költő szülővárosában, Miskolcon – ahol ezt az ismertetést is írom, és valaha gyermekkoromban szemtanúja lehettem a két költő sikerének – ekként foglalnak közösen versbe a költők: „És nem volt többé szégyen az, / hogy a magyar nép fia vagy.”
Íme a vitatkozás szinte jegyzőkönyvszerű rögzítése, a kéziratban bemutatott levélnek a Harminchat év, a költő és felesége levelezését tartalmazó kiadvány második kötetében publikált szövege:
Balatonfüred, 1954. augusztus 25.
Kedves Klára,
sokért nem adnám, ha otthon volnék. A fordításnak ma, remélem, elérem a felét, de már alig bírom. És izgató meggondolnivalók támadtak a berni vers körül. Nórával tegnap üzentem, akkor még nem derültek ki, s különben se lehet ilyesmit másra bízni minden részletében, csak a saját élőszavunkra. Nem tudom, mit tegyek. Átmennék I. Gyulához tanácsért, de kétes, itt van-e. S az ő ítélete még mindig nem a „világ” ítélete. Talán mégis átmegyek. De az út maga időrabló, s az maga az izgalmam is.
Debrőczy főorvoséknál voltunk tegnap este, roppant kedves emberek. Liptákék, ők, Boldizsár Ivánék (akik Szántódon nyaralnak) meg én voltunk együtt. Verseket sürgettek, miután szívtanácsokat stb. hallgattam, szép keleti bronzgyűjteményét megnéztük és tárgyaltuk a háznak; B. főszerkesztő pedig egyenesen a berni verset kérte látni, amelyről a professzor-est hallgatóitól hallott. Hát felolvastam, s a hatás igen meglepő volt. Legrosszabb várakozásaim se álmodták volna, hogy B. mire tudott, rémes tárgy-, vagyis helyzetismereténél fogva, barátilag figyelmeztetni. Magam sem akarom az érveket, illetve a hangulati érveket, melyeknek csak most éreztem a súlyát, összegezni. A rádiónál, mondta, most nincs irodalmi vezető, de ha volna is, ha százszor jóváhagynák is, ha előre legfőbb helyen is jóváhagynák, az még mindig nem volna biztosíték a támadások kivédésére. Legnagyobb meglepetés a „Siker nagy himnusza” körül ért: az a főbaj. Nem részletezem a dolgot. Hát erre igazán nem lehetett gondolni. Provokál, mondta. (Ugyanezt Lipták is már előbb, csak hát ő csacsi módon.) – További pontok: a „hadvert nép”, amelyet azonban – bár azt más politikai kifogás éri –, kevésbé fenyeget dühös visszhang, véli, úgyhogy tán még „maradhatna is”. Ugyancsak „maradhat” a legenyhébb, a Csaba királyfi. Hogy mit, miért, hogyan lehetne tenni, azzal telt az idő majdnem éjfél után egyig. Rámutatott B. arra, hogy micsoda aprólékos nagyítóüvegezés fog itt, az első „közéleti” versemnél demokrata oldalról megindulni, s mi volt más esetekben (nem nálam) máskor is. Mintha Gabusék „legrosszabb” vendégeinek hátmögötti kibírhatatlanságai hangzottak volna el itt komoly formában. Ő nem közölné a verset. Mindenesetre változtassak a szövegen, ajánlott levélben feladva a Rádiónak a változtatást. A „Siker nagy himnuszát” nem lehet meghagyni, olyan képzeteket kelt! E ponton olyan megbecsülést fognak látni, mit a hivatalosság talán csak helyreigazít (ahogy a „hadvert népet” is), a további demokratavilág azonban – és itt saját nevében is beszélt, nyilván –, föltétlenül úgy fog fel, hogy elölről kezdődik a tíz évvel ezelőtti hangulat ellenem… Mondom, nem lehet azt összefoglalni, mennyi minden egybefutott… A vers fontos, érdekes, nagy voltáról csak ezután esett elismerő szó, annyira izgalomba jött mindenki a hozzátársuló gondolatoktól. Hogy a professzoroknak úgy tetszett, azt is – kimondatlanul – rossz jelnek fogták fel, gondolom.
Mit mondjak? Oda minden nyugalmam, épp most, amikor vészesen jön már a Molière-végterminus. (Mikor olyan közel van a szeptember 4-e is!) Egész éjjel tűrhető megoldáson töprengtem. Nekem igazán nem volt semmi olyan érzésem, megszerkesztéskor, hogy a „És kint már dördült a Siker nagy himnusza” kifejezésben a Deutschland-lied iránt megbecsülést fejezek ki. Hiszen két világháborús vereség minden olyasmi ellen hatalmasan szól, hogy a német himnusz – sikerhimnusz! Itt csak a futballgyőzelem végaktusánál felhangzott dalról van szó, mint ténylegesen megtartott zárószámról. Mindegy! És lassan mindenki egyetértett B. súlyos aggályával.
Ah, nincs ennek vége… Pedig nagyon baráti aggály volt minden. Gyula – mondta B. – egész más helyzetben és védettségben nem tudja kellőképp átérezni, hogy mit mondhat ő és mit mondhatok én. A többi előzetes kritikus pedig – a rádióék – nem eléggé felelősek, nem eléggé élesszeműek, nem eléggé hatalmasok; és bárki bármit mond, kívülről nézi az ügyet, „márpedig a kibicnek semmi se drága…”, (vagyis: a kibic nem a maga bőrét viszi vásárra.)
Mármost, arra gondoltam, hogy a II. rész záró két sora hangozzék el így:
„S kint dördűlt a győztes Siker
kürtvihara.”
(Vagy: tapsvihara.)
A „hadvert nép” helyett legyen ez az I. rész 4. sorában:
„még ájúlt nép”. (ütemhiba így sincs!)
A „Csaba királyfi” maradjon; nélküle nincs emelt zárás, és az egész felborul.
Mit szólnak mindehhez? Semmi esetre se mutassák sehol a levelemet, és ne említsék az aggályaimat meg a tegnap estét. Kisklára gépírásban adja le hivatalos kérésemként Képes Gézánál (vagy ahol kell) a pársoros szövegváltoztatást. A szavalónál és Juhász Ferencnél is!
Nem tudom, hogyan alakul a mai nap. Még kora délelőtt van. B-ék Debrőczyéknél háltak, ma délben Gáborékkal feketéznek, de én elválásunkkor azt mondtam: nem megyek át a Petőfi utcába, annyira dolgozom. Most mégis afelé hajlok, hogy átmegyek, kérdezni: a főszerkesztő ezekről a javításokról mit gondol? Ha korán volna, Tihanyba is átjutnék előbb, ugyanezért, Gyulához. De ellentétes hírek jöttek arról, hogy megjött-e; maga pedig nem írt erről.
B. szerint, ha közlésre kerülne, bárhogyan, sor, jobb a Csillag, mint az Irodalmi Újság. (Királyról nem mondta ki nyilvánvalóan rossz véleményét; Illés B.-ról úgy ítél, ahogy Kisklára környezete; M. Miklós – véli – nem jó emberem.)
Ismétlem, sehol ne említsenek semmit, s a szövegváltoztatáshoz ne adjanak indokolást. Ne tűnjék ez fel valami vészes takarodónak. Hiszen nem is az. Levelemet se mutassák senkinek.
Lehet, hogy este – valamelyik nap – felhívom magukat. E levél ismeretében érthetik majd a nyugodt, kurta közlésekből, ha sor kerül rájuk, a lényeget és az esetleges illúziókat is. Én nem árultam el, mennyire le vagyok verve, de nyilván lerítt rólam, hogy perplex vagyok.
Nem tudom, mit teszek ma. Mindenesetre erőszakolom a zavartalan munkát. De hogy ver a szívem! Oda minden erőm.
Tegnap egy levele ide jött, egy másik, melyben Ábrahámhegyről lebeszél, Gáborékhoz. Ábrahámról le is mondtam, igaza van.
Kálmánéknak írtam, hogy hétfőtől alighanem a tihanyi Bari-villában leszek; ahogy Gizikével elintéztem a helyszínen, a Sportban ebédelek, reggelit Baranyai házmesterék adnak, az asszony naponta takarít, hideg vacsoráról magam gondoskodnám. Gizike csak villanyhozzájárulást kért. Levelet még mindig Gabusékhoz!
Otthon szeretnék lenni, s átkozom Molière-t.
Szendrő újabb telefonnal vagy postával nem jelentkezett… Úgyse lehetne elkészíteni!…
Megtudom, jár-e csakugyan köznapi tihanyi autóbusz, s vagy Gy-hoz megyek át napközben vagy délben Gabusékhoz.
Most megyek ki az állomásra, hogy a déli személy még elvigye ezt a levelet.
Mindnyájukat csókolom.
Lőrinc
Ui. B. szerint a versben „alig van szó futballról, sportról; politikai vers”. „És tíz év alatt semmi se történt, amit szóváteszek, csak Bern?” Egyéb aggály az említetteken kívül nem volt.
Talán ezek az izgalmak is „besegítettek” annak a második infarktusnak a megalapozódásába?
És ha már a költő betegségeiről van szó: azok is kötődnek Balatonfüredhez. Az első rohamokat – amelyeket Szívtrombózis, Tihany című versében írt meg – Illyés Gyula barátja társaságában éli át „ötvenegy október tizedikén”. Akkor másnap átgyalogol Tihanyból a füredi szívkórházba, ahol csak múló anginás rohamnak vélik az EKG-kép alapján. A halál végzetes támadását is ugyanitt érzékeli, azt hívén, harmadik szívrohama következett volna. Itt, a szívkórházban állapítja meg a fentebbi szövegben általa bemutatott Debrőczy főorvos a menthetetlen tüdőrákot. Leverten tudatosítja önmagában a folyosón a kézhez kapott leletek alapján a tényt: tragédia. A költő Pestről érkező leánya, a versek Kisklárája szembetalálkozva ezt hallván kérdez rá a keserű szöveg okára. Elvégeztetett. Innen, a balatonfüredi Állami Szívkórházból mentő szállítja a pesti Gömöri-klinikára a haldokló költőt. Még Balatonfüreden diktálja utolsó leveleit, melyeket hűséges felesége jegyez le, titokzatos érzelmi életének fájdalmas elviselője, titkainak ismerője, hagyatékának utóbb lelkiismeretes gondozója, és a klasszikus költő életműve feldolgozásának elindítója és élte fogytáig elősegítője.