Tizenöt évvel ezelőtt, 2008 szeptemberében egy fatimai zarándokúton ismertem meg Tibort.
Rosszul lettem a repülőgépen. Amikor ezt követően autóbusszal a lisszaboni szállodába értünk, és mindenki megkapta a szobakulcsát, akarom mondani mágneskártyáját, lerogytam a hallban egy fotelba. Tolongás a liftnél. Igyekezett mindenki mielőbb elfoglalni a szobáját. Én meg nem tudtam rászánni magam arra sem, hogy felálljak. Ekkor lépett hozzám ő. Bemutatkozott. Karját nyújtotta és megfogta a bőröndömet. Felkísért. Lefeküdtem. A vacsorára előkaptam a legszebb mosolyomat, bár nem volt egészen őszinte. Meg akartam nyugtatni a társaságot: rendbejövök, nem okozok problémát az úton. Ugyanis kiderült, többen „letámadták” a csoportvezető atyát, azzal, hogy: hol „szedte össze ezt a nőt? Ez olyan beteg, hogy otthon is meghalhatott volna!” A templomban! – válaszolta az atya –, és minden rendben lesz. A kedélyek megnyugtatására megjegyezte, hogy amikor már vagy a negyedik utasbiztosítást kötötték és a születési év abban is az 1920-as évek valamelyike volt, az ügynök felkiáltott: Mondja, maga bolond? Nem, csak bízom Istenben! – replikázott a plébános. Én is Istenben bíztam amikor „véletlenül” egy héttel azelőtt abban a templomban hallgattam a szentmisét, ahol kihirdették, hogy valaki visszamondta az utazást. Van egy szabad hely erre a zarándoklatra, még két napig be lehet fizetni. Megragadott a nagybetűs „Véletlen”. Annak ellenére is, hogy alig egy hete műtéten estem át. Végül, a remekül sikerült zarándoklat után is, olyan barátok maradtunk, akik mindig számíthatnak egymásra.
1997-ben Tibor magával hozta Amerikából Taylor Claldwell Szent Lukács evangélista életútját bemutató nagysikerű regényét, a DEAR AND GLORIOUS PHYSICIAN-t. A mintegy 25 millió példányban és számos nyelven megjelent történelmi regény magyar címe: Lucanus. Nagy hatást tett rá. Éveken át várta, hátha megjelenik magyarul is. De mert hiába, hát maga kezdett hozzá a fordításhoz. Két és fél év alatt el is készült vele. A szombathelyi Szülőföld Könyvkiadó gondozásában 2021-ben jelent meg a 680 oldalas kötet. El is fogyott, és most a második kiadására vár. Büszke vagyok, hogy egy mondatom, az ajánló első mondata az enyém: „Fordulatos tengeri és lelki utazásai során jut el Lucanus, a görög orvos, festő és végül evangélista a határtalan Isteni Irgalom megtapasztalásához. Lebilincselő, szívderítő olvasmány.” (Dobos Marianne, Új Misszió).
Szent Lukács Evangéliumának sajátja, Lk 10,25–37, az irgalmas szamaritánus története.
Tibor nagy utazó. Ezt a nyarat egy Krk-szigeti társasutazással kezdte. Hazaútban Rijekában másfél óra szabadidőt kapott a csoport egy kis egyéni városnézésre. A látnivaló már is ott állt, egy szerb ortodox templom (https://visitrijeka.hr/en/serbian-orthodox-church-church-of-st-nicholas). Miután kigyönyörködték magukat, kifelé jövet nem a lába elé nézett, így hatalmasat esett a templom kőpadlóján. Amikor talpra segítették, látnivaló lett, hogy itt kórház, orvos kell, de azonnal. Se magyarul, se németül, se angolul nem beszélt senki. De a helyzetet felmérve a pópa, aki közben odaért, intézkedni kezdett. Hívta a kórházat. Kérdezte, fogadnak-e magyar turistát. Hová menjen? Kit keressen? Majd taxit rendelt és bemondta a címet. Az egyik útitársuk, mint utóbb kiderült, egy 80 éves „fiatalember”, elkísérte Tibort. Amikor a viteldíj fizetésére került a sor, a gépkocsivezető mutatta, hogy 10 eurót már előre kapott a pópától, ami bőségesen fedezte a viteldíjat. Azután beindult a szokásos ügylet. Telefon a magyar biztosítónak: mi van ilyenkor? Fizesse ki a számlát, majd itthon megtérítik stb. stb. Itt felvetődne a jogos, egyben fogós, ravasz kérdés: de miből? Hvala Bogu! „Betegünk” erre az útra, ki tudja, milyen sugallatra, a szokásosnál sokkal több biztonsági költőpénzt vitt magával.
Megkezdődött a könyök helyrerántása, röntgen, infúziók etc. etc. Közben, mert a busz nem várhatott, az útitárs taxival odament. Kivette a csomagjaikat. Hat órával a kórházba érkezés után, „meggazdagodva” egy könyökben behajlított, válltól a második ujjpercig érő gipszkötéssel, Tibor is taxit hívott. Találkoztak. De hogyan tovább? Szállodát keresni? Vagy valamilyen közlekedési eszközt Budapestre?
Esteledett. Talán van éjszakai vonat? Kettő is volt. Az egyik: átszállással, rövidebb menetidővel. A másik viszont 14 óra, de hálókocsis. Ismét telefon a biztosítónak. Ahol rábólintottak.
Amikor végighallgattam a történetet, a tíz euró „gyorssegélyt” és finom odacsúsztatását a gépkocsivezetőnek, azt megkönnyeztem. Egy szamaritánus a mai világban! Egy „irgalmas szamaritánus”, egy felebarát Fiuméban! Azonnal elhatároztam, hogy megkérem a horvátországi barátnőmet, segítsen megkeresni, melyik lehetett a kérdéses templom. Hívja fel, legyen szíves, telefonon és mindjárt mondjon köszönetet is. A vonal másik végén Mico Kostic nagyon megörült. Mint mondta, sokat gondol a történtekre azóta is. Vajon mi lehet a „beteggel”? A kegytárgyboltos hölgy is kivette a részét. Egy szalvétát mártott hidegvízbe, azzal próbálta a fájdalmat enyhíteni. Nemcsak a pópának, de ezért a jócselekedetért neki is továbbítva lett a köszönet.
Sajnos itt nincs vége még a „kór”-, vagy a nem mindennapian szép, és sajnos nem általános XXI. századi „kor”-, akarom mondani „kar”-történetnek. Hiszen sokkal inkább a patkolt könyökűek, mint a segítőkészek korát éljük. Itthon egy másik tündér megszervezte a kontrollvizsgálatot a Baleseti Sebészeten. A horvát gipszet újabb két hétre felcserélte a magyar. Láthatóvá lettek a lila, a kék, a zöld és minden más egyéb színárnyalatban pompázó nyomai a sérülésnek.
Nem jelentéktelen sebesülés történt. Nem szép látvány és nem kevéssé fájdalmas. Mégis ilyenkor sóhajt fel a keresztény ember: Hála, hogy „csak” ennyi! Ugyanis abban az évjáratban, amelynek tagjai vagyunk, tiszteletre méltó korunkban egy ilyen esés, esetleg egy fejsérüléssel akár végzetes is lehet.
Most azonban arra kaptunk példát, amit Teilhard de Charden így fogalmaz meg: „A Föld azért gömb alakú, hogy körbejárja a szeretet.”