Menü Bezárás

Dobos Marianne: „Vérpadra szórták álmaink piros virágát” – Páros interjú a Máté Imre költő és Darázs Mária festőművész házaspárral

Máté Imre (Forrás: mateimre.hu)

Máté Imre: Nem mindegy, hol születtünk, ha falun, akkor különösen nem mindegy. Én 1934. december 11-én Maglócán születtem. A falu kegyurai a premontreiek voltak (a templomot ugyan a parasztok építették), Szent Norbert fiainak lelkisége rányomta bélyegét, és hatása a kisugárzott szeretet (emberszeretet, hazaszeretet, szabadságszeretet), a műveltség, kulturáltság tekintetében nem maradt el. Kiemelkedett környezetéből. A parasztság, ha kellett, fegyvert fogott a földesúri viszálykodásokban a szerzetesek mellett, s amikor az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc szükségszerűsége úgy hozta, a csornai csatában a szerzetesekkel vállvetve harcolt kiegyenesített kapával, kaszával.

Természetes, hogy falunkban a társadalmi rang mércéje az értelem és nem a földbirtok nagysága volt. Gyermekkori mentorom, Dombos János Imre gazda és költő megfogalmazása szerint: „Maglóca a környék legértelmesebb faluja, de innen is ki lehetne egyetlen targoncán tolni azokat, akiknek eszük van.” Sokat és sokan olvastak a faluban. Anyám, Erdős Ilona Kosztolányi Dezsőt tartotta kedvenc költőjének, talán éppen Ilona című verse miatt. Apám a második világháborúban esett el, és  

„Öregapám is éltette 14-ben
Ferencjóskát, meg a háborút.
Nem is tért haza Galíciából!
Azt mondják, jó katona volt –
a kézitusát különösen szerette.” 

Megösmertem, ösmerem és értem a falusi népet. A jó kaszást a parasztromantika nem kápráztatja el. Könyvek között nőttem s a gimnáziumban Csornán is jó tanáraim voltak. A fizikát például egy bencés szerzetes tanította. Jártam hittanra is, és ez 1953-ban nemigen volt szokás. Kevesen voltunk, így a katolikus és evangélikus hittanórákat gyakran együtt tartották. Hittantanárom Fodor Pál, kedves, humoros természetű, remek ember volt. Tőle tanultam, nem az árnyalatok a fontosak, hanem az, hogy legyen Istenhitünk. Nem számít a filozófusnak – mondogatta –, melyik szögre akasztja a kabátját, hiszen a legfelső szinten a különböző hitek mind találkoznak. Engem, az avar-besenyő tudatú család leszármazottját, ha hitbéli kérdésekről beszélgettünk, gyakran így faggatott mosolyogva: „Erről a kérdésről mi a véleményük a rábaközi tudós sámánoknak?”

Falunk plébánosa pedig Op. Kövér Fidél volt, akit – mondhatom – a kommunizmus ajándékozott a falunknak, hiszen a szerzetesrendek feloszlatása után helyezték hozzánk. Nekem mentorom is volt a tudós pap, aki megírta a Hanság földrajzát. Még az emigrációból is leveleztem vele.

Dobos Marianne: És a költő készült már ekkor is?

M. I.: Előkerült legeslegelső versem. 1951-ben írtam, 16 éves voltam, mégis tudtam, mi történik. Ezért nem hiszek azoknak, akik azt állítják, nem látták az elnyomást, a nép kifosztását.

Dobol a kisbíró

Dobol a kisbíró, a dobot döngeti,
rossz kedvében veri,
asszony, férfi, gyerek kifut az utcára,
megtudni, hallani,
mi a parancs mára.

Be köll adni szénát, szalmát,
csigabigát, körtét, almát,
holnap jönnek árpáért, zabért…
és forralják lassan, de biztosan a vért.

D. M.: A diák verse, és a lázadóé, de a játékos szavú költőé is. Maradt még belőlük?

M. I.: Félszázados érettségitalálkozónkon most kaptam meg két versem gépiratát. Itt adom az imigyen előkerült félszázados verseket. A Fatolvajt másolták a gimnáziumban. Föl is jelentettek miatta. Erre emlékeztem, de a versre magára nem. 1953. február 7-én készült Maglócán: 

Fatolvaj

Hideg, fagyos téli éj van,
Sóhajt az erdő szél fütyül,
Szeme villan, s messze néz egy
Fatolvaj a fák közül.

Hosszan, merengve messze bámul,
Nézi a semmit szüntelen,
Tündéribb volt egykor éjszakája,
S csak áll merőn a zord helyen.

Halvány arcán merész vonás,
Nem fél, kezében fejsze van,
Haján a dér, vagy ősz talán?
Az erdő zúg, a szél rohan.

Indul, hogy lopja önmagáét!
Léptétől zizzen ág, avar,
Fejsze acélja csillan az éjben,
S lendül az izmos férfikar.

Csattan a fejsze mélyen vágva,
Jajdint a fa, hisz fáj a seb,
De egyre gyöngül, szédül, kábul,
S végsőt sikoltva megremeg.

Lendül a karcsú ifjú törzse,
Roppantva bokrot törve galyt,
Újra csönd, csak zúgás-búgás,
Széttépte már a szél a zajt.

Megáll egy percre, s homlokáról,
Verejték fénylő gyöngye hull,
S aszálysújtott-fűszín arca,
Hajnalszín tűzben im kigyúl.

Szeme villan, izma rándul,
Merész, miként a förgeteg,
Mi lesz, ha egyszer síkraszáll s a
Fejszét, mint fegyvert fogja meg?!

D. M.: A másik vers örök témának, a szerelemnek hódol, bárha a szerelmi remény mögött egy másfajta reménykedés is mintha megjelenne.

M. I.: Így igaz, jól éreztél rá. A vers szintén Maglócán keletkezett, 1953. március 10-én:

Szeretném egyszer…

Szeretném egyszer csendes éjjel,
Megfogni langyos kiskezed,
S nézni, miként a csillagot
Opálként fénylő kék szemed.

Miként a barna éjszakában
Derengő árnyak inganak,
Olyan kétes tétovával
Szállnának a halk szavak.

Elmondanám, hogy nélküled
Az élet milyen gyötrelem,
S feledd a múltat, légy enyém,
Maradj egy élten át velem.

Álmodoznánk kéz a kézben,
Várva egy még szebb éjszakát,
S lázas ajkam érintené
Hajnalszín arcod bársonyát.

D. M.: Az érettségi után beiratkoztál az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára.

M. I.: Finnugor nyelvésznek készültem. Verseket írtam. Rovatvezetője voltam az Egyetemi Ifjúságnak. Erről a posztról ugyan nem mozdítottak el, csak kiutáltak. Valahogy úgy, hogy egy számban egyszer csak nem az általam leadott írások jelentek meg, sőt még egy engem támadó cikk is napvilágot látott a saját rovatomban.

D. M.: Ezért határoztátok el, hogy saját folyóiratot alapítotok?

M. I.: Igen, saját folyóiratot adunk ki a Kolhoz támogatásával. Hogy mi volt a Kolhoz, azt kevesen tudják pontosan, bár írnak róla, jobbára egysíkúan és egyoldalúan.

A Történettudományi Kar dékánja I. Tóth Zoltán – az események során az ifjúság képviseletében tárgyalni induló, mártírhalált halt Kossuth-díjas történészprofesszor –, dékánhelyettese pedig Varga János, a Magyar Országos Levéltár későbbi igazgatója és MDF-es képviselő volt. Az egyetemen akkor két reformmozgalom volt: a népinek és az urbánusnak nevezett. Bár én vidékinek, illetve nagyvárosinak mondanám (pláne, hogy ma az urbánuson többnyire egészen mást, főként zsidót értünk). Nos a dékánunk és helyettese által „kitalált” Kolhoz társaság volt a népi mozgalom intellektuális keménymagja.

Kolhoznak nevezték két okból is. Az egyszerűbb az volt, hogy közös kasszát tartottunk fenn, hogy sörözzön az is, akinek nem tellett volna rá. Bort, főként gyöngyösit ittunk, amit Molnár Jóska hozott Nagyrédéről. Találkozni Budán a Fehér Galamb Vendéglőben szoktunk volt (csak zárójelben: igencsak hiányolok róla egy emléktáblát). A belső teremben jöttünk össze komolyabb beszélgetésekre. A pincérek jelezték nekünk, ha gyanús alak is érkezett, s ekkor témát váltottunk. Fennhangon vitattuk, hogyan lehetne a tsz-mozgalom, a kolhoz előnyeiről meggyőzni a magyar parasztot. Kézenfekvő volt tehát, hogy a Kolhoz Kör szervezésében kerüljön ki az új folyóirat, amelynek a Tiszta szívvel címet adtuk. Szerkesztőbizottsága…

D. M.: Az egyetlen számot megért 1956. október 6-án megjelent folyóirat egy példányát mi is őrizzük, hiszen „Szerkeszti az ideiglenes szerkesztőbizottság. Tagjai: Máté Imre főszerkesztő, Román Károly felelős szerkesztő, ifj. Domokos Pál Péter, Kabdebó Lorand, Szakács Sándor, Veres Károly”. A stenciles folyóirat Prológusát Szakács Sándor írta, Román Károly, Máté Imre és Szakács Sándor versei, Tóth István, Balogh Lajos és Varga D. László versfordításai [Szopori] Nagy Lajos elbeszélése, Román Károly, ifj. Domokos Pál Péter, Máté Imre, Harsay György cikkei, valamint [E] Fehér Pál (Kálidásza), Kabdebó Lóránt (A népi klasszicizmus reneszánsza), Dobszay László (Gondolatok a Liszt-verseny után) és Alföldy Géza („Struktúrakutatás” a régészetben) tanulmányai és Kőhegyi Mihály adatközlése (Ismeretlen Móra levél) szerepeltek a lapban.

M. I.:  Valóban ezt az 1956. október 6-án megjelent folyóiratot, amelyből sajnos ekkor csak igen kevés példány volt, mi a Rajk temetésen már osztogattuk.

Darázs Mária: Nagyon sokan keresték is. Én a Képzőművészeti Főiskola hallgatójaként, Barna Éva kolleganőmmel voltam a temetésen a hatalmas tömegben, ahol jobbra-balra kérdezgették: „Osztottak valami érdekes folyóiratot, van még abból? Hol szerezhetnénk még egy példányt?”

M. I.: Sajnos azt kellett mondanunk, hogy már elfogyott, de az érdeklődés és az összegyűlt nagy tömeg is arra ösztönzött bennünket, hogy tüntetést szervezzünk.

A szovjet nagykövet Andropov elvtárs volt. Mi a követség elé indultunk és kiabáltuk, hogy: ruszkik haza!

Darázs M.: Csak úgy egyre erősödően, de még nem olyan szenvedélyesen, hogy a magyar AVH szükségét érezze annak, hogy beavatkozzon. Nagyon meg voltak lepődve, de nem annyira, hogy ne kezdjék gyorsan számba venni, feljegyezni a jelenlevőket.

D. M: Hadd vessek közbe egy kérdést, ti ismertétek már egymást ekkor? Együtt jártatok?

Darázs M.: Igen. A Képzőművészeti Főiskolán is voltak már mozgolódások. Nem szerettük azt az állapotot, ami volt, de nem nagyon mertünk egymással nyíltan beszélni, hiszen a párt füle mindenütt ott volt, csak nem tudtuk pontosan, hogy hol. Imréék Domokos Péter Pállal jöttek hozzánk, beszélgettek velünk és ezután mi is lázítottunk s a Kolhoz részére próbáltunk támogatókat szerezni. A fölületes ismeretségünk így vált bizalmas kapcsolattá, hogy egyáltalán merjünk tényleg beszélgetni egymással. Nekem különösen nagyon kellett figyelnem, mivel rám, mint „osztályidegenre” Rozsnyai elvtárs, a párttitkár különösen nagy figyelmet szentelt. Tudta, hogy van egy kis eszem, s valószínűleg a pártot sem szeretem úgy szívből igazán, ezért rendszeresen tudni akarta, mi van körülöttem. Anyám evangélikus lelkészek és egyéb értelmiségiek leszármazottja volt. Apám, homo novus, frissen feltört ember, egyszerű emberek fia, de saját erőből ügyvéd, majd később pénzügyi főtisztviselő lett. Szóval magas karriert futott be. Legfőbb igyekezete mindig az volt, hogy segítsen a szegényeken, igazságosabb adózást akart: a parasztság és a kiskeresők részére kevesebbet, a gazdagabbaknak többet, tehát a progresszív adózásért hadakozott, mégsem hálálta meg neki senki, sőt 1945 után az elsők között tették B-listára.

D. M.: Szóval itt már „harcostársakként” mentetek a szovjet nagykövetség elé?

Darázs M.: A főiskolán volt egy modellünk, a Cica, egy kurva, aki akkorában Andropov egyik szeretője volt. A valódi nevét nem tudtuk, csak Cica néven ismertük. Ő integetett pongyolában Andropov ablakából: minden rendben van, imádjuk egymást… Napokkal később néhányunknak elmesélte, hogy Andropov igencsak kétségbe volt esve, azt mondta, ő álljon az ablakhoz, s ha véletlenül mégis betörnének, akkor magyarázza meg a tömegnek, hogy ő mindig a magyar nép barátja volt, nagyon szerette a magyarokat. Andropov tehát igencsak be volt tojva. Utólag, évekkel vagy évtizedekkel később tudtuk meg, hogy ez a Cica, sőt a magyar sofőr is, aki az események szemtanúja volt, eltűnt. Andropov elvtársnak ugyanis hősként kellett megmaradnia, s a gyengesége tanúit gyorsan elsüllyesztették. A kerepesi temetőből tehát már a hozzánk csatlakozott képzőművészetisekkel együtt a Petőfi-szoborhoz vonultunk. Itt Ladányi Miska elszavalta a Nemzeti dalt. Útközben a Batthyány-örökmécsesnél Gömöri György fölolvasta József Attila Hazám című versét.

M. I.: Gömöri György az urbánusok vezéralakja volt. S az, hogy október 23-án kitört a forradalom, összefügg ezzel. Ugyanis a Tiszta szívvel című folyóirat létrejötte és ez az október 6-i tüntetés nagyon népszerűvé tette a népieket, a Kolhozosokat az egyetemen. Az urbánusok ezért úgy érezték, háttérbe szorulnak. Kéry László, a világirodalom professzora ekkor magához kéretett néhányunkat, engem is és Gömörit is, s azt mondta: „Egyesüljön a két folyóirat!” Milyen két folyóirat? – kérdeztem, s erre azt válaszolta, hogy a Tiszta szívvel s amelyet Gömöriék terveznek.

– Professzor úr! Egy létező folyóirat nem tud egy nem létezővel fuzionálni! – mondtam. Ma már úgy érzem, ez helytelen hozzáállás volt, mert ezzel lépésre – „sakkhúzásra” – kényszerítettem az urbánusokat. Természetesen így ők is akartak valamit, valami még nagyobbat az október 6-i tüntetésnél. A lengyel szakos Gömöri György ismerte az akkor zajló lengyel eseményeket, s így ők engedélyt kértek és kaptak egy tüntetésre. 1956. október 22-én az egyetem színháztermében (a Pesti Barnabás utcai szárnyban, a régi-új piarista kápolna helyén) drámai jelenetek zajlottak. Ekkor alakult meg a MEFESZ is. Gömöriék ragaszkodtak, hogy október 23-án legyen a tüntetés. Kértem:

– Ne legyen, várjunk még három napot!

– Nem lehet! – felelték.

– Akkor várjunk két napot!

– Nem lehet.

– Legalább egyet!

– Nem várunk semmit!

Meg is indokoltam pedig, miért ragaszkodom a halasztáshoz. Tudtam, kicsúszik a kezünkből a vezetés, hozzánk fog csatlakozni a munkásság is, s a nagy tömegre lövetni fognak. Nekünk pedig nincs mivel visszalőnünk. Most még nincs – mondtam volna, hogy már gyűjtögetik nekünk vidéken a fegyvert csak fel kell hozni, de hát erről nem beszélhettem. Ők azt mondták: – őrült – s még kész csoda, hogy beválasztottak a MEFESZ vezetőségébe és én lettem a főtitkár.

„Pártunk és kormányunk” megengedte Gömöriéknek, hogy ők is csináljanak „valami impozánsat”, valami icike-picike zendülést, forradalmacskát, amit könnyen leverhetnek. Bizonyítani akarták ugyanis az oroszoknak, hogy a szocializmus éber őrei. Ugyanúgy, ahogy 1953-ban Kelet-Németországban, amikor is a kiprovokált forradalmat könnyen le tudták verni. De „pártunk és kormányunk” most tévedett.

Én különös kapcsolatban voltam Benke Valériával, egy „házibulin” megismerkedtem vele és fogalmam sem volt róla kicsoda, így hát szidtam neki a rendszert. A lábai különösen nagyon tetszettek nekem, ezt kifejezésre is juttattam, de szerencsére „a szocialista erkölcs” tiltotta számára, hogy ebből valami következmény is legyen (bár azt hiszem szívesen vállalta volna). Egyszer azt mondja nekem: – Imre! Vigyázzon nagyon, mert magukat figyelik!

Egy hónappal a forradalom kitörése előtt írtam egy verset:

Rozsdásodik az ősz
1956. szeptember 23.

Rozsdásodik az ősz már
         vérvörösen.

Itt ott vérfolt csillog
         a leveleken.

Ha lehullik a földre
         a sok levél,

szomorú lesz az utca
         és csupa vér.

Nos, ezt is olvasták s föl is figyeltek rá.

– Terveznek maguk valamit, vagy ez csak egy költői sejtelem?

– Hát valamit, mondjuk egy emberi szocializmust, azt igen.

– Ránk is férne, ha a rendszert nem akarják megdönteni.

– Dönteni?! Hát magát szívesen megdönteném, de ezt, tudjuk, a szocialista erkölcs tiltja.

Valahogy így alakult tehát a mi készülődésünk. Történészek a Kolhozon belül sokszor beszélgettünk, mi is lenne, ha Magyarországon valami zendülés kezdődne. A Kolhoz működésének egyik értelme az volt, hogy megvitassuk, mit tehetnénk anélkül, hogy az nemzeti tragédiává fajuljon. I. Tóth Zoltán dékán úr többször felvetette a kérdést, hogy a szociális helyzet annyira romlik, aminek következtében ’57 tavaszára történhet valami, s készüljünk fel, analizáljuk, mit kell csinálni, hogy az eseményeket kezünkben tudjuk tartani.

A felvetett tüntetés gondolata tehát így sem volt újszerű. Tudtuk, lépni kell, de én úgy éreztem, jobban fel kell készülni erre.

A Germuska–Beck-féle könyv ezt az eseményt úgy interpretálja, hogy a Gömöri György által fölvetett tüntetés gondolatát Máté Imre is támogatja. Ez áll a könyvben. Én azonban akkor ezzel nem értettem egyet, mégis velük együtt csináltam, mert a kolhozosok, a népiek azt mondták, legyen végre egység. Ennek dacára, amikor a fegyverek megszólaltak azok, akik a tüntetést akarták – tisztelet a kivételnek – már nem voltak sehol…

Darázs M: A többiek pedig, egy jó részük, aki ott volt, Imrét kérlelte: – Jaj, Istenem, Imre! Te értesz ehhez! Gyere, ne hagyj bennünket cserben!

Amikor megkezdődött a forradalom, mi együtt Imrével, már mind a ketten, mindenhol sorban ott voltunk. Az első közvetlen kapcsolatunk a mellettünk bevágódó golyókkal éjszaka az úgynevezett Lámpa Gyárban volt, ahova teherautóval mentünk.

M. I.: Itt puskagolyókkal fogadtak, s hárman-négyen meg is haltak, akik a teherautó másik oldalán hasaltak, bizony azokat eltalálták.

Ekkor már tudtam, hogy sok fegyverre lesz szükségünk, s a hozzánk csatlakozott műszaki egyetemistákkal együtt a forradalom másnapján elmentem Kopácsi Sándorhoz.

D.M.: Tudtátok, hogy ő átáll?

M. I.: Tulajdonképpen nem tudtuk, de kértük, hogy adjon fegyvereket.

– Minek?

– Rendfenntartáshoz.

– Miféle rendfenntartáshoz?

– Mondjuk, ha az orosz páncélosok…

– Bátor fickók vagytok! De mi van, ha most letartóztatlak benneteket?

– Akkor le leszünk tartóztatva, de ezt nem hiszem, látom, ez nem így lesz.

S valóban nem így lett, mert nemcsak fegyvereket adott nekünk, de karszalagokat is. Roppant érdekes, hogy ezek a karszalagok készen voltak. Egyik oldaluk vörös, másik piros-fehér-zöld, RENDŐR fölirattal. Mivel nekem otthon Németországban van egy ilyen, ezt később megvizsgáltattam szakemberrel, aki megállapította, hogy ezeket nem gyárban készítették, hanem valahol házilagosan.

Jöttek a srácok s válogatták a fegyvereket. Egyik kiskatonám, egy kis gólya, a görög szakos Papp Árpi ott segédkezett. Mondom neki, ne géppisztolyt válasszatok, gyerekek, mert kilövitek egy szuszra. Van karabély is. Na, hát én ezt választottam, s ők csúfoltak: – A vén róka, dióverővel!

Erre a dióverőre aztán igencsak emlékeztek, mert amikor évek múlva felvettük a kontaktust, írták, hogy ahova te odadörrentettél, ott mindig fölbukott valaki.

D. M.: Imre verse így emlékezik:

 „De te bajtársam is voltál
a barikádokon,
   a véres utcán, –
bátor magyar asszony,
   méltó utóda az ősanyáknak,
kik kardot forgattak,
   várakat védtek
s buzdították a férfit!
   Tégedet csak úgy egyszerűen
szeretni túl kevés.”

Akkor tehát te is választottál fegyvert?

Darázs M.: Természetesen, s akkorában egészen jól értettem is hozzá. Élesben harcoltunk mindketten mindenfelé. Budán, Pesten, a körút körül.

M. I.: Egyszer a Váci utca környékén, a Vörösmarty tér felé le akartunk pihenni. Megbeszéltük: becsöngetünk egy-egy lakásba, bekéredzkedünk rövid ideig. Mi éppen valamilyen Dr.-rel kezdődő nevű lakásban akartunk csöngetni. A szomszéd lakás ajtaja hirtelen kinyílik, és Kabdebó Tomi barátunk hirtelen beránt magához. Tudjátok kihez akartatok becsengetni? – kérdezi, valami főávós lakik ott – teszi hozzá. Így nála egy időre kipihenhettük magunkat.

D. M.: Nagy Imrével is találkoztál.

M. I.: Bent jártunk Nagy Imrénél is – ezt egy angol történész meg is írja, bár nem tudja, mit beszéltünk. Nagy Imre megrótt engem, hogy:

– Hallottam, te a tűzszünet dacára is lövetsz az oroszokra?

– Igen, mert ők tűzszünet címszó alatt megszállják a hidakat.

Ezt stratégiailag teljesen járatlan ember is láthatta, hogy a hadászatilag fontos helyeket ilyenkor akarják az oroszok elfoglalni.

– Akkor sem szabad lőnötök! Ha lősz, vagy pláne lövési parancsot adsz az általad irányítottaknak, akkor a győzelem után felelősségre vonhatunk.

– Kinek a győzelmére gondol miniszterelnök úr?

– Csinálj, amit jónak látsz – legyintett végül.

Darázs M.: Én amolyan „mellékszolgálatokat” is teljesítettem. Hordtam a golyókat, engem sarkon lőttek, Imrének a karját találták el.

M. I.: A Corvin közi kislányról írtam a Kócos című verset.

Kócos

Kócost, a karcsú, szőke leányt
a Corvin-köz hadából
szíven találta egy golyó…
Ha még tudnék sírni,
most zokogni volna jó,
mert fáj nagyon
a szép nő, a magyar nő,
a harcostárs halála.
Az is fáj, hogy jutalma
nem lesz soha hála. –
Amíg hős lelke mélyen alussza
örök álmát,
elorozzák tőle a pálmát
hitvány, gyáva hímek,
kik utólag lopkodnak
dicső tetteket!

D. M.: A névtelen forradalmár, mártír kislánynak állított emlékműved végén ismét csak beteljesült prófécia van.

M. I.: De addig évtizedek teltek, s még most csak ott tartunk, hogy a harmadik vagy negyedik napon engem elfognak. Nagyon fáradt voltam, bementem többedmagammal az Eötvös Kollégiumba és ott lefeküdtünk. Egy Zámbó nevű „valaki” adott fel bennünket. Az akkor még kormányhű budaörsi híradós laktanyából jöttek ki, kiszedtek az ágyból, bevittek és közölték, kivégeznek. Velünk hurcolták a Rákosi-ösztöndíjas Molnár J.-t is – a későbbi történészt. Nem vallott rám, derék hazafi volt. Elszedtek tőlünk minden papirost. Noteszemre azt mondja az őrnagy, ezek teljesen magánjellegű feljegyzések és visszaadja nekem, bár kiírt belőle néhány számot. Ezek után bekísértek egy toronyszerű szobába, ahová hamarosan jött egy kiskatona és közölte, az őrnagy elvtárs azt üzeni, gyorsan tüntesse el ezeket a feljegyzéseket. Ekkor gondoltam: itt valaki már velünk van! Kovács István altábornagy volt a parancsnok – később átállt, életfogytiglant is kapott –, de szemét alak volt. Mondom neki:

– Sebesült vagyok, meglőttek.

– Nem baj, holnap vagy holnapután úgyis agyonlőnek.

– Ha engem elítéltek, s holnap vagy holnapután agyonlőnek, akkor most jár nekem – kívánságom szerint – az utolsó vacsora. Birkapörköltet és rizst kérek!

Meg is kaptam. A híradós laktanyában végzős műszaki egyetemisták is töltötték hathónapos katonaidejüket, s ők ekkor föllázadtak, mivel Mária keresett engem sántikálva, – azt, hogy hol vagyok, az egyetemen tudta meg, ahová a szimpatizáló őrnagy odatelefonált – s megostromolták az épületet. Azt hívén, hogy a foglyok a pincében vannak, pont azt a részt lőtték, ahová be voltunk zárva. Erre a lövöldözésre figyeltek fel a műszakisok, és kérdezték, mi van. Kovács altábornagy nyakon csípett, és arra kért, mondjam nekik, hogy a reakciósok zavarognak a városban. Én természetesen azt mondtam, fölkelt a nép a zsarnokság ellen! Így aztán negyedórán belül kitört a kaszárnyalázadás. Kovács elvtárs átment úrba nyomban, s most már azt mondta – ahogy szokta mondani –,

– Édes fiaim, csakhogy megértem ezt a napot.

– No, ha megérte, akkor azonnal hozasson nekem egy kávét!

Ő így állt át, így épült be a Maléter-féle vezérkarba, s kapta az életfogytiglant, amiből valamikor szabadult.

Én ezután összekötőnek maradtam a laktanyában, mert fegyverekre volt szükségünk. Sajnos a bölcsészeket nem nagyon lehetett bevonni. Jöttek velem néhányan ugyan, akik harcoltak, ők főleg somogyi bicskások, parasztgyerekek voltak, akik élelmet hoztak fel a városba. Papp Árpi végleg kitartott volna mellettem, de amikor láttuk, hogy már menthetetlen minden, hazaküldtem őket. Azt mondtam:

– Menjetek szépen haza és kenjetek mindent azokra a főkolomposokra, akik elmenekültek. Hiszen az egész országot nem üríthetjük ki. Nekünk menekülni kellett, így november 4-ét és 5-ét végigharcoltuk, de 6-án el kellett menekülnünk.

Amikor a nyugati rádiókban a „magyar tragédia” kifejezést emlegették, tudtuk, hogy eladták az országot. November 3–4-én kezdődött a nagy orosz offenzíva. Nekünk 6-án sikerült átjutnunk a szovjet gyűrűn, Győrbe mentünk Szigethy Attila mellé. Beszélni szerettem volna vele, kérni, sok mindenre rávenni, hogy mozgósítson.

– Miért? Hogy két héttel meghosszabbítsuk a forradalmat? Nem érdemes Győrt porrá lövetni!

A győri orosz városparancsnok Artyuk elvtárs volt, aki azt mondja:

– Nem vagyok hajlandó azokra lövetni, akikkel tegnap még együtt teáztam és kávéztam.

Mivel Szigethy Attila az amerikaiaktól kért segítséget, vonuljanak be, és ők erre azt mondták, ezt nem tehetik, mert semleges országon kéne átvonulniuk, erre Artyuk fülünk hallatára hívta fel a győri városházáról a németországi amerikai parancsnokságot. Javaslatot tett: látszatbevonulást szervez Ausztriába és ez feljogosít az ellentámadásra. Nem fogadták el ezt, sőt még aznap följelentették Artyukot, akit ki is végeztek.

Szigethy Attila, aki akkor a Dunántúli Nemzeti Tanács elnöke volt, azt javasolta nekünk, házasodjunk össze, neki joga van minket összeadni. Ezt be is írta a személyazonossági igazolványunkba. Fontosnak tartotta ezt, hiszen ha menekülünk, így egy menekülttáborba kerülhetünk és együtt kezdhetjük meg az emigrációt.

D. M.: Még a harcokról beszéljünk egy kicsit! Honnan szereztetek még fegyvert? Voltak-e, találkoztatok-e olyan orosz katonákkal, akik átálltak?

M. I.: A Kopácsitól kapott fegyvereken kívül sokat szedtünk el az oroszoktól, de vettünk is. Egyszer igen jó vásárt csináltam, pálinkáért és civil ruháért egy egész orosz páncélost kaptam. Az orosz kimenekült ezzel Nyugatra, s vagy tíz év múlva látom ám a müncheni villamoson mint amerikai turistát. Ráverek a vállára: – Továris! Van-e még páncélosod eladó?

Az oroszokkal többször szóba álltunk, ködös őszi éjszakán, amikor nem lehetett harcolni, kiállították a járőreiket, s mi is kiállítottuk a mieinket. Inni adtunk nekik valami jó meleget, és megmagyaráztuk, amit ők nem tudtak, hogy mi történik itt. Néhányan azt hitték, hogy Szuezben vannak. Az itt állomásozó csapatok nem voltak használhatóak ugyanis, mert ezeket szétverték, és az újakat valójában Szuezben készítették. Mit tudták ők, hogy ez a Duna, s nem a Szuezi-csatorna.

Molnár Jóskáék végül nem használták fel a bölcsészkaron azokat a fegyvereket, amelyekre az utcán nekünk szükségünk lett volna. Jól tették, hogy nem barikádozták be magukat az egyetem épületébe, mert sáncháborúval semmire se mentek volna. Az egyetem épülete nem védhető, Buda felől szétlőhetik az egészet, semmi értelme sincs, mint egy akolba, bezárkóznunk. Más kérdés, hogy egyszer nagyon elfáradva be akartam menni az egyetemre, de a helyemen a MEFESZ vezetőségében már más valaki ült. Ki is? Az akkori KISZ-titkár! Be se akartak engedni. Azt mondták, te a hadakozáshoz értesz, mi a diplomáciához.

Darázs M.: A Képzőművészetin Koffán Károly bezárkózott néhányadmagával. Ott néhány kedves barátomat, évfolyamtársamat agyonlőtték, többek között Csűrös Zoltánt.

D. M.: Férjem nagybátyja, Barcsay Jenő bácsi bizony szomorúan mondogatta, hogy a Képzőművészetin az említett Koffán-féle akció mennyire helytelen volt, sok fiatal életet áldozott fel.

M. I.: Nekünk tehát menni kellett, s Győrből már mint házasok együtt mentünk át a Hanságon. Erről a vidékről származom, s kiismertem magam a mocsárvilágban. Ausztriában a menekülttáborban jöttek grófok, hercegek, bárók, s ők először az egyetemistákat válogatták ki. A forradalmároktól elkülönítették „a köznépet”. Vitték a menekülteket Lichtensteinbe. Mi Sankt Pöltenbe a Goldegg-i hercegi kastélyba kerültünk. Egyik lányuk Münchenben élt férjével, s nekünk is azt javasolták, legjobb lesz, ha mi is odamegyünk. Zárójelben jegyzem meg, hogy mi Franciaországba pályáztunk, s ha már akkor tudjuk, hogy valaha öt gyerekünk lesz, a legjobb lett volna, ha odamegyünk, hiszen ahogy Hofi szokta volt mondani, miénk lenne már a Fő utca a templomig.

D. M.: Az itthon maradt család mit és mikor tudott meg rólatok?

M. I.: Anyám már november 12-én vagy 13-án megtudta, mi történt velünk, amikor az államvédelmi hatóság megjelent nála Maglócán.

– Hol a fia? – kérdezték.

– Tegnap ment át Ausztriába! Menjenek utána, ha mernek! Az én fiam rég Budapesten él. Felnőtt ember, lerúgta már a pelenkát, nem adhatok számot róla, mit csinált, hova ment. Kérdezzék őt, mondom, menjenek utána, ha mernek!

Végső soron azonban anyámnak haszna lett abból, hogy a fia egy „piszkos ellenforradalmár” volt. A helyi hatóságok ugyanis szimpatizáltak a forradalommal, segítettek rajta, látszatállást kapott a tanácson.

Darázs M.: Az én anyámat is fölkereste a hatóság és ők sem mondhattak mást, mint hogy már régen nem otthon lakom és semmit sem tudnak rólam.

D. M: A karácsonyt akkor már ti Münchenben ünnepeltétek?

Darázs M.: Igen, ezen a karácsonyon találkoztunk először a német karácsonyozási szokásokkal. A fa alatt ménkű sok ajándék van, ezeket kiosztják, mindenkinek jut belőle, így kaptunk mi is sok hasznavehetetlen ajándékot, amelyeknek örülnünk kellett, s örültünk is, hiszen nem az amerikai sajt volt, amit már akkor igencsak untunk. A bajorok tartózkodóak az idegenekkel, de a magyarokat általában szeretik. Van egy vicc, ami ezt igen jól jellemzi.

Egy asszony panaszkodik barátnőjének:

– Uram Jézus! A lányom férjhez megy egy idegenhez. Egy borzasztó fajtához.

– Csak nem egy feketéhez?

– Annál is rosszabb, egy poroszhoz.

Minket szeretettel fogadott a herceg családja és miközben allelujáztunk és énekeltük a magyar karácsonyi énekeket, Csordapásztorok..., Mennyből az angyal…, kicseréltük ájtatos tapasztalatainkat. Tanítgattak ők is kórusban énekelt karácsonyi német dalokra. Mindenről beszéltünk, csak arról nem, ami végül is a szívünket nyomta. Mi van otthon? Hogy ül egyedül anyám s a Marika szülei a karácsonyfa alatt? Hogy van az elhunytak családja? Mit éreznek a letartóztatottak, a börtönbe zártak szülei? Nem beszéltünk róla, de minden gondolatunk mégis csak hazaszállt.

Darázs M.: Még 1956 karácsonyához! Gondolataim – és nálam a gondolat nyomban képben jelenik meg – azok körül az asszonyok körül is forogtak, akiket szeretőik, férjeik otthon hagytak. A harcosért rettegtek, megölték-e, elfogták-e vagy kimenekült valahová; azt pedig, aki csak úgy meglépett mellőlük, tudták-e nem gyűlölni, sőt keresztény parancsok szerint szeretni? Milyen megtört lélekkel állították, ha állították a karácsonyfát az olyantól fogant gyerek örömére? Ez a téma képben, olajfestményben megvan két példányban.

D. M.: A forradalom emléke tehát képbe is kívánkozott.

Darázs M.: Két más-más hangulatú kép keletkezett, mindjárt 1957 első felében föstöttem őket. Az egyik inkább győztes jelenet, amint a mieink egy szovjet páncélos tetejére magyar zászlót tűznek (ezt megvette egy régi-emigráns öregúr). A másik (amely a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdona) a kilátástalanság képe: vér, halott, égő páncélos, síró terhes asszony kormos utcában.

Aztán évekkel később, egyéb polgárháborúk jeleneteit látván, előjött sok elfeledettnek hitt érzelem. Abból született a Robbanás című képem, ami Judit lányom kedvence és az ő lakását díszíti. Anya háborúban című képem érzelmi alapmondanivalója megint ezek körébe tartozik. A tragikus jelenséget se rondán – naturalistán-teátrálisan szörnyülködtetve – jelenítem meg. Az a néhány képem, melynek témája hangulatában negatív, inkább meggondolkodtató, mint rémítő. Miért is rémítgessen a művész?! Aki rémeset akar látni (meg aki nem szívesen látja is), csak bekapcsolja a híreket bármelyik csatornán és kap belőle eleget.

D. M.: És Imre, a te költészetedben hogyan élnek a forradalom emlékei?

M. I.: Később írtam egy verset…, de hát szinte minden versemben benne van kimondva-kimondatlanul a honvágy. Például erről szól a Bíborherevirág:

Bíborherevirág

Amikor bíborherét kaszáltam otthon,
ciripeltek a sásszínű szöcskék
és szívem pirosát parányi pókok
vadvirágokkal összekötötték.

Asszonyról először ottan álmodtam,
míg alkonyatig gyűltek a rendek
és álmodozva néztem, mint hullik le a Nap
a herevirágos végtelennek.

Ha rekkenő hőségű szürkületkor
tikkasztó szomjak elcsigáztak,
harmatos rendaljak bíbor virágán
ízét tanultam szeretni szádnak.

A Hazától távol most, szerelmes estén
ha ölelsz és öled szorít, bezár,
a lóhereföldek jutnak eszembe
és az a határ, a magyar határ.

Darázs M.: Mind a kettőnknek jó volt, hogy „egymásba kapaszkodhattunk”. Az „egymásba kapaszkodás” kifejezést persze túl anyagi vonatkozásúnak érzem. Anyagilag semmi hasznunk nem volt egymásból – „egy koldusból kettőt” –, de vonzalmunk akkora volt, hogy nehezen viseltük volna a különválasztottságot. A másik személye egy kis darab haza is volt a vesztett hadból futás után. Nagyon sok fiatal férfi hagyta ott Magyarországon barátnőjét, menyasszonyát, feleségét gyakran gyermekekkel is. Mondták Imrének, hogy lehetett ilyen hülye, hogy nem egyedül jött, amikor itt a sok gyönyörű német nő, válogatni lehet közöttük, s akár beházasodni is. Bár ők jobbára nem erre készültek. Rettenetes nagy volt akkoriban Németországban a férfihiány. A nők bemásztak a kollégium ablakán és reggeltől estig, sőt estétől reggelig is a magyar férfiakat csábítgatták, alig hagyván nekik időt, erőt a tanulásra.  Akik beházasodtak, sokszor már pár hónap, de leginkább három-négy év múlva már biztosan siránkozva jöttek, bár hoztam volna asszonyt hazulról, s most ehetném a pörköltet, a palacsintát, a töpörtyűs pogácsát. Házasság után ugyanis a német asszonyka közölte, most már a családhoz tartozol és úgy kell élned, mint egy németnek, ehette tehát a gombócot meg a savanyúkáposztát. Érdekességként meséljem, hogy bennünket is időnként olyan vendégségekbe hívtak, például egy svéd család, akik nagyon jó finom vacsorával akartak megörvendeztetni. Kaptunk cukrozott sonkát, ehettük volna cukorral és köménymaggal ízesítve a pogácsát. Sőt mindezt dicsérni is illett, hisz a jóakaratot, kedvességet az ember csak fortéllyal utasíthatja el. A legközelebbi vacsorára meghívva otthon jól belakmározva, már gyomorrontásra hivatkozva utasítottuk el az „ínyencségeket”.

De a következő karácsony minden korábbi keserűségért kárpótolt. 1957 karácsonyát, immár hatnapos fiammal egyik müncheni szülészeti klinikán töltöttük. Ott nagyon rendesek voltak, nem küldték haza a kismamákat Szentestére és Karácsony első napjára, hanem behívták a papákat közösen ünnepelni. Igaz, ekkor pedig, picurka fiamat ölelve elfogott az a kínos előérzet, hogy soha többé nem látom apámat, anyámat – és így is lett.

D. M.: Félbemaradt tanulmányaitokkal mi lett? Hogyan folytattátok?

M. I.: Beiratkoztam a göttingeni egyetemre, mert Münchenben nagy volt a bürokrácia. Mondták, hol vannak a papírjaim? Hozzak ilyen papírt, olyan papírt. Göttingenben pedig minden további nélkül felvettek. Ottani professzorom, Farkas Gyula a szakmában egy nagyon gyenge valaki volt, de a göttingeni tanévet befejezve, átmehettem a müncheni egyetemre, s végül meglett a bölcsészdiplomám, magiszter lettem. Nem bölcsészként dolgoztam azonban, kitanultam a villanyszerelő, majd a liftszerelő szakmát. Egy lektori állás ugyanis vagy négyszáz márka jövedelemmel járt volna, de a gazdaságban már nyolcszázat kaptam. A fémiparba mentem el először dolgozni. Fogalmam sem volt semmiről. Fölvettek egy céghez, megtanultam valamit, nyomban átmentem a másikhoz, s amikor újra több tudásom volt, ismét átmentem egy újabbhoz. Végül megláttam egy újsághirdetést, amelyben szakembert kerestek, maróautomaták beállításához és karbantartásához. Jelentkeztem. Kérdik:

– Mihez ért?

– Semmihez…

– Kitűnő, maga a mi emberünk. Az eddigi jelentkezők bár azt mondták, mindenhez értenek, semmit sem tudtak. Látjuk, diplomája van, értelmes ember, meg fogja tanulni.

Meg is tanultam. Sokat újítottam is, de mégis egyhamar, amikor már mindent gyorsan meg tudtam csinálni, s a gépek szinte már maguktól mentek, én csak ettem, ettem és híztam. Ekkor láttam meg, hogy a szemben lévő gyár kapujában is álldogál valaki. Egy magyar villanyszerelő volt, aki szintén unta az üzemi életet. Beszélgetni kezdtünk, és ő azt javasolta, el kéne menni egy építkezésre dolgozni. Elmentünk. Tizenegy hónap után én is letettem a villanyszerelő szakmunkásvizsgát. Később a liftszerelőt is. Aztán önállósítottuk magunkat. Alapítottunk egy céget. Ez jól működött egészen a gazdasági válságig, amikor is komoly veszteséggel kellett számolnunk. A cég bevételéből működtettem egy könyvkiadót, ahol is az én verses köteteim is megjelentek.

D. M.: Te hol folytattad tovább művészeti tanulmányaidat?

Darázs M.: 1957-ben, immáron terhesen beiratkoztam a müncheni képzőművészeti akadémiára. Ott – csak mint érdekességet említem – megjelent egy pesti szélhámos, azt állította, szobrásznövendék lett volna, és előhúzott egy fényképet egy szoborról, mintha az övé lenne. A prof megnézte, igen, kérem, ez egy nagyon szép munkája Pátzay kollegámnak, maga pedig tűnjön el innen.

A müncheni akadémián már tomboltak a mindenféle irányzatok. Pesten az volt a baj, hogy „individualista kolorista” voltam, ami nem passzolt a „szocreál”-ba, Münchenben pedig konzervatív lettem. Tehetségemet, tudásomat minden oldalról elismerték, már 1958-ban volt önálló kiállításom. A meghívó szövegét Dr. Bogyay Tamás nemzetközi szaktekintély írta, kiemelve egyéni utamat. Első professzorom Münchenben, Crodel úr viszont azt mondta, ha az ár ellen úszom, nem sokra jutok, hiába jobbak a képeim – ússzam az árral, és igyekezzek az úszók tetejére jutni. Nem ezt tettem…

1959 nyarán Passauban volt önálló kiállításom. A szenzáció az volt, hogy az összes kiállított képem elkelt. Jót is tett anyagilag, mert bizony nem éltünk könnyen. Mégsem bántam meg utólag, hogy nem hallgattam régi emigráns, szabad-európás honfitársakra, hajtassam el a magzatot, szereztek is volna jutányos áron dolgozó, titoktartó orvost. Igaz, könnyebb lett volna a sorsom, sorsunk, de érzelmileg megcsorbultam volna. (Nem mintha az anyaság vágya lett volna bennem erős, az időpont is alkalmatlan volt, de úgy éreztem, az Isten egy pici emberkét az én gondjaimra bízott, nem ölhetem meg.)

Az életemet a családanya és a művész kettősségének belső diszharmóniája elleni küzdelem határozta meg. Idegen környezetben, minden családi kötelék nélkül maradtunk, munkával túlterhelve. 1960-tól ’63-ig éjszakai műszakban dolgoztam egy finommechanikai üzemben. Hamarosan szakmunkás beosztásba, illetve fizetési kategóriába sikerült jutnom. Ezzel kiváltottam a primitív kollégák, főleg a nők irigységét.

Imre nappal dolgozott, délután 5-kor váltottuk egymást fiúnk mellett otthon. Hajnalkánk születése után, két gyermekkel már nem bírtam így tovább.

Nekem nem volt testvérem, mert szüleim korban inkább nagyszüleim lehettek volna, és nagyon hiányoltam, szerettem volna öcsikét vagy hugicát. Bizony, úgy indult, fiúnk is egyes gyerek lesz.

M. I.: Fiúnk születése után sokáig azt hittük, hogy talán több gyerekünk már nem is lesz. Kezdtünk orvoshoz járni, aki szomorúan azt mondja nekem:

– Sajnos, uram, a maga felesége meddő.

– Hűha! Akkor a fiamat valóban a gólya hozta!

– Már van gyermekük?

– Igen.

– Ne aggódjanak, akkor több is lesz!

Ezért is érdemes volt idejönni – gondoltam.

Darázs M.: 1957. december 18-án megszületett fiúnk Imre, akit Dömének becézünk. Hajnalka Piroska 1963. május 19-én, Jolán 1967. október 22-én, Lili 1969. július 2-án és Jutka 1973. május 31-én született. Imre nagyon óhajtott nagy család apja lenni. Nem röstellt akkor, amikor még a bajor nők vihorásztak rajta, gyermekkocsit tolni. Én inkább szerelemből lettem többszörösen anya.

D. M.: A nevelésben milyen volt az egyetértés?

Darázs M.: Sajnos a nevelést illetően más elveket vallottunk. Amíg picikék voltak a gyerekek, kisebb volt a nézetek eltérése; ahogy nőttek, nőtt körülöttük a baj. Imre a szigorú, autoriter nevelés híve volt („azért nem szabad, mert apád megtiltotta, és kész”), én a megértőbb, magyarázó, rávezető irányítást szerettem inkább. Rapszodikusan, ha éppen nagyon jó kedvében volt, mégis ő engedett meg nekik többet.

D. M.: Ez persze így szokott lenni. És ezalatt a munkád?

Darázs M.: A gyermekszülések között természetesen nem hagytam abba a munkát, továbbra is festettem, csak hát kénytelen voltam bizonyos fokig visszahúzódni. Nem tudtam a művészeti közéletben aktívan részt venni, időben elkészülni és képeket beküldeni kiállításokra. Ez bizony nem fért bele az időmbe.

Gyermekeim lelki kapcsolata művészetemhez nem pozitív. Kicsi korukban érezték, ha föstök, arra koncentrálok, tehát távol vagyok tőlük. A gyerek reakciója ilyenkor a nyafogás, a mama figyelmének visszahívása. (A kolerikus apáé a dühöngés.) Tehát a család jelenlétében nem lehetett fösteni, legföljebb egy pici akvarellt néhány perc alatt.

Mégis kaptam időt hozzá, amikor szépen játszottak, esetleg német pajtásaikkal, hiszen nagyon gyorsan dolgozom. Nagyobb lélegzetű kompozíciós ötleteim jórészt belém fulladtak. Visszatérő rémálmom volt: megnézek egy kiállítást és más megföstötte immár az én ötletemet, ötleteim egész sorát – és még valaki kajánul nevet is, hogy na, köllöttek neked a kölykök ecset helyett, mi, hi-hi-hi.

Ez volt régebben, amióta sikerült a lakáson kívül műtermet fönntartani, jobb a helyzet. Már 1976 óta van műtermem, ezt Imre is támogatta.

D. M.: És a nagyobb kompozíciók mégis megszülettek. Új technikát is kitaláltál.

Darázs M.: Ha megrendelést kaptam, akkor freskókat is készítettem. Kidolgoztam egy új freskótechnikát, a hordozható, ki- és beépíthető, fölakasztható freskó készítési módját. Szép fémkeretben a freskó kiemelhető, ha lebontják a házat, vagy ha költözik s új épületbe akarja áttenni a tulajdonos. De ennek a technikának akkor is haszna van, ha az eredeti helyén marad az alkotás, mert a légréteg, amely az épület falától elválasztja, megvédi a fölszivárgó nedvességtől is. Ezt a technikát a magyar múzeumok is igen nagy érdeklődéssel szeretnék részletesen megismerni.

M. I.: Igazán jól nem tudnak a bajor kőművesek sem vakolni, ezért részt kell vennem nekem is ebben a munkában, ugyanis Mária freskói alá én szoktam a vakolatot elkészíteni.

D. M.: Máriának, úgy tudom, Franciaországban vannak különösen nagy sikerei.

Darázs M.: Valóban, valamikor a ’60-as években rendeztem egy nagy kiállítást Dél-Franciaországban. Nagyon megtetszett a táj, baráti kapcsolatba kerültem az ottani katalánokkal és sok képemet igen jó áron sikerült eladnom. Nem éreztem azonban szívügyemnek, hogy a képek árát áthozzam Németországba és itt alaposan megadóztassák, mert az a meggyőződésünk, hogy nem mindig ideális módon gazdálkodnak a befolyt adómárkákkal, adóeurókkal. Körülnéztünk hát, kerestünk egy kis darab földet. Nem kis darabot kaptunk, hanem egy igen nagyot a Pireneusokban, festői környezetben, viszonylag elég nagy magasságban. Bár nagyon száraz volt, mégis úgy döntöttünk, megtartjuk. De ekkor ajánlatot kaptunk egy hajdani magas rangú francia tiszttől, hogy adjuk el egy német gyárosnak, akinek ez rendkívül megtetszett. Azt mondtuk, csak akkor, ha sikerül neki egy még jobbat találnia nekünk, de nem drágábban, mint ez. Sikerült. Sőt még az átírási költség is benne volt a vételárban. Amit mi ezután megvettünk, az egy katalán paraszt erdővel körülvett, folyóval, patakkal határolt gyönyörű gyümölcsöse volt. Az öregnek a négy gyermeke nem akart odaköltözni, de apjuktól előre követelték az örökség árát. Mondtuk, nem kell megválnia gyümölcsösétől, csak a telekkönyvben lesz a miénk, de maga csak dolgozzon úgy, csináljon mindent úgy, ahogy gondolja. Ennek fejében mi csak annyit kérünk, tanítson meg bennünket mindarra, amit az itteni éghajlat kínál egy itteni szőlésznek, borásznak. Másfél évtizedig úgy törődött velünk, mint apa a gyermekeivel, meg is tanított bennünket mindenre. Halála előtt nagyon kért, soha ne adjuk uzsorásnak keze munkáját, aki azt fölparcellázná, s nem böcsülné öléggé. A helyi temetőben olyan sírt választott, amelyből „odaláthat”, s megígérte, visszajön kísérteni, ha megszegnénk ígéretünket.

D. M.: Mit jelent számodra a francia befogadó közönség?

Darázs M.: Művészetemet a franciák közül értik, értékelik sokan. Számukra nagy gyönyör a színek harmóniája, erőteljes váltakozása. Fiziológiailag is több színt látnak meg, mint a németek. Például a németeknek a zöld az zöld, legföljebb világos és sötét van, tehát egy kép sok zölddel borzasztóan unalmas. A franciák látják és élvezik a zöldeken belül a végtelen sok variációt. (Persze nem mindenki, de aki műértőnek számít, az legalább nem színvak.)

Heves magyar hazafiak szememre vetették, miért szeretem a franciákat, amikor azok felelnek hazánk megcsonkításáért. No, először is, monsieur et madame XY nem intézkedtek a világpolitikában, a saját politikusaikat körülbelül úgy böcsülik, mint a magyarok a sajátjaikat. Egy művész viszont ott érzi jól magát, ahol megértik, művész hazája a nagyvilág.

A talaj az a hon, ahonnan jöttünk, az a gyökér, kitéphetetlenül, megtagadhatatlanul az a világ, amit pici gyerekként megismertünk, az a kultúra, amibe belenőttünk. Megmaradtam magyarnak, nem játszottam se németet, se franciát, de látóköröm nem szűkült be, ezért merem európainak nevezni magamat.

D. M.: Mikor jöttetek haza Magyarországra?

Darázs M.: Én 1991-ben. Akkor látogattam meg szüleim sírját először.

M. I.: 1993-ban anyám temetésére jöttem, de elkéstem. Későn tudtam meg. Állítólag küldtek nekem táviratot, de ez máig sem ért ide. Hívtam anyámat a kórházban, s ekkor azt mondja a nővér:

– Nem tudja?

– Mit kéne tudnom?

– Három napja meghalt az anyja.

Rohantam haza, de hát egy nappal a temetés után érkeztem. Anyám nyolcvanéves volt, élhetett volna tovább is, de nagyon félt az operációtól és addig-addig halogatta, amíg teljesen legyöngült és belehalt. Persze az évek során járt kint nálunk. Nem mertünk előbb hazajönni, mert nem is ajánlották nekünk. Hihetetlen, hogy mi mindent „tudtak” rólunk. Egyszer letartóztatták egy bácskai magyar munkásunkat csempészés miatt Magyarországon. A Máté-aktákat egy nagy kosárban két markos pasas cipelte elé, s kérdezgették:

– Miről szoktak a Mátéval beszélgetni?

– Főleg a nőkről.

– Ez a Máté autója?

– Mit tudom én. A Máté sem tudná, melyik autó az övé, hiszen van vagy nyolc-tíz kocsija.

– Ez a bankbetétszám? A Máté fiának a bankbetétszáma?

Ebből tudtuk meg, hogy ezek az információk kitől származhatnak. Egy környékünkben élő magyar munkás, akinek az anyja falumbeli volt, egyszer elment a fiammal, mert megkértem, hogy vegyen biciklit a gyereknek. Ekkor írta fel ő ezt a betétkönyvszámot. Egy csomó hazugságot, badarságot kérdeztek s mondtak el tényként. Megbízták ezt az embert, hogy hordja tovább a híreket rólunk, és ekkor majd ők szemet hunynak, s bármennyit csempészhet tovább.

– Hivő katolikus vagyok, hogy spicliskednék én – önérzeteskedett. S amikor ezt elmesélte nekünk, nem mondhattam neki mást:

– Hülye vagy, félrevezethettük volna őket egy csomó álhírrel és te csempészhettél volna, üzletelhettél volna kedvedre.

Darázs M.: Különösen az első időszakban álltunk a fokozott érdeklődés középpontjában. Azt hiszem, 1958-ban, amikor egy kis kertesházikóban laktunk, minden éjjel át-átmásztak a kerítésen, hallgatóztak, kíváncsiskodtak. Egy éjjel Imre puskával ment ki és a kerítésen átugró alakot sóval seggbe lőtte. Ezután többet nem jöttek, de nagy cikk jelent meg – így mondták – a magyar sajtóban arról, hogy Máté fegyverrel őrzi a lakhelyét.

M. I.: Olyan is volt, hogy éjjel, amikor hazafelé mentem, mellém gördült egy autó, egy szép szőke hölgy ült benne. Kérte, szálljak be, s mindenről próbált velem beszélgetni. Meguntam, mondtam neki: – Üzenem a megbízóinak, nem a szőkét, a barnát szeretem.

Darázs M.: Hogy mit akartak tudni? Ki tudja? Dolgozniuk kellett, résen lenni, fontosnak látszani. Bizonyítani a németországi létük fontosságát, hogy a bajor sörön, kiküldetési pénzen, s ne otthon paprikáskrumplin éljenek.

D. M.: Úgy hallottam, vannak már festményeid Magyarországon is.

Darázs M.: Mint már említettem, az 1956 októberéről készült egyik képem a Magyar Nemzeti Múzeumban van. Aztán van egy Madonna-képem a maglócai templomban. Imádkozott hozzá egy fiatalasszony, és elsőként ő mondta azt, hogy ez a Szűz Mária csodatévő, mert kérését meghallgatta. A hír elterjedt, s ma tényleg körbe van véve kegyajándékokkal, táblácskákkal, mert hogy csodatévő hírében áll. Legújabb Madonnám a Vizek Madonnája, Madonna der Brunnen. Az emberiség egyik nagy-nagy baja ugyanis a környezetszennyezés, a vizek elpiszkolása, és úgy érzem, örök ősanyánk szelleme, az Istennő örök szelleme, akinek én érzem, az ős Magna Mater teszi védő kezét a vizekre, mert ő az élet forrása. Számomra sokkal inkább ez a csodálatos ősanya ő, és csak kevésbé Jézus Krisztus anyja.

D. M.: Küldtél haza te is képeket.

Darázs M.: Még annak idején, amikor „disszidens ellenforradalmár” voltam, küldtem a Művészetbarátok Egyesülete által tizenöt akvarellt magyar múzeumoknak. Úgy értesültem, vita van ezen képek tulajdonjogát illetően. Ez a tény szomorít, mert én minden ellenszolgáltatás nélkül adtam a képeket, hogy hazám művészetkedvelői megnézhessék több múzeumban.

D. M.: Ars poeticád?

Darázs M.: Művészetemben elsődlegesen a világ szépségét akarom megjeleníteni. A művész föladata, amióta ember az ember és művész a művész, a szép megérzése, éreztetése; annak megörökítése képben, szavakban, hangokban, ami miatt érdemes élnünk.

Sokan mondták, mondják, ha díjakat akarok nyerni, rondaságokat köll kiállítanom, és röhögjek a közönségen, miként zabálják a sz..t. De tőlem idegen mindez. Igenis szép számomra a világ, ha lehetőségem van fösteni. Boldog vagyok, hogy látok színeket, ép a szemem, kezem, lábam, mindezért hálát adok a Teremtőmnek; és bizony szép kép születik ecseteim által.

Manapság hitvallásommá is tettem az embernek megmutatni a még meglévő szépet és jót. A társadalom fejlődése elbizonytalanítja az egyént, fél a jövőjétől, lelke állandó megrázkódtatásnak van kitéve. A művész kötelessége az emberi lélek építése, ápolása, a szép megláttatása.

Részlet a szerző Akkor is karácsony volt – Bölcsészek 1956-ról című kötetéből (I és É Bt. Kiadó, 2010, szerkesztő: Kabdebó Lóránt. A részletet a szerző engedélyével közöltük)

Vélemény, hozzászólás?