„Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság […] a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet.”
Ezt a Hamvas Bélától (a Summa Philosophiae Normalisból) vett idézetet mottóként választottam, mert ez a néhány sor magába foglalja mindazt, amit Weöres Sándor így köszön meg neki A teljesség felé című munkája bevezetésében: „Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát. E könyv arra szolgál, hogy a lélek harmóniáját megismerhesd, és ha rád tartozik, te is birtokba vehesd. Az itt-következők nem újak, nem is régiek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló. Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát.” Majd összegezésként az utolsó mondatában kinyilvánít, a magában megtalált harmóniát kívánva továbbadni: „Az itt-mondottaknak nem az a rendeltetésük, hogy elhidd őket, hanem hogy igazi lényedre, igazi világosságodra eszméltessenek.”
A weöresi csokor színpompáját sokféle virág alkotja. Ezeknek nemcsak összhatása meghatározó, de szálanként mindegyikük külön-külön is figyelmet érdemel.
„Vonaton utaztam, harmadosztályon. Felszállt egy apáca, rengeteg csomaggal: holmit vitt egy új gyermekmenhely berendezésére. Szemre nem volt rajt semmi figyelemreméltó, de lénye tündökölt: őt már nem érintette a földi élet, ami nem gátolta abban, hogy jobban tevékenykedjék, mint akik az élettől százfélét akarnak. Megszólítottam: Megvan-e minden csomagja? Elgondolkozott és számolni kezdett: Egy, kettő, három… nyolc, kilenc, aztán saját magára mutatott: tíz. Őneki már csak poggyász volt a saját teste is. Ez az együgyű, tehetetlen, szórakozott kis szolgáló nagyobb hatalom, mint a föld minden fegyvere együttvéve.” (Találkozás egy teljes-emberrel)
Gondoljuk meg, lehet-e tömörebben, szebben, költőibben megfogalmazni, mit jelent az időbeli és az időtlen világ találkozása?
Mert ezzel a tizedik poggyásszal érkezik az ember a változó létbe, a változó „van”-ba és végül nélküle az állandó „van”-ba: az „öröklétbe”.
Az út arról szól, hogy nincs vége. Aki üdvözülni akar, annak mindig tovább kell mennie rajta. Ilyen egyszerű ez, de egyben ilyen nehéz is.
„Ami az úton el nem indult, vagy ami az út elején van – a kő, a csecsemő – még nem szerzett magának semmi kincset és önmagában-véve szeretetre méltó. S a teljességbe érkezett lény, aki szerzett kincseit már magába-olvasztotta és éppúgy nincs semmije, mint a kőnek, vagy a csecsemőnek: szintén önmagában-véve szeretetreméltó. S a még el nem indult, s a már megérkezett: azonos.
A gyarapodás útján járó embert, aki félig megszerzett csonka kincsek alatt roskadozik, csak az idétlen kincsek csábereje okozta tévedésből lehet szeretni, vagy rokonság kapcsán, vagy részvétből, vagy a végtelen szeretet hőfok-nélküli tökéletes egykedvűségéből.” (Vándorúton)
Vándorútjukon az emberek gyakran elfelejtik a valóságot, és csak a szavakra emlékeznek, pedig nem a szavak számítanak, a lényeg a szavakon túli valóság.
Kérdés, hogyan lehet megérteni, sokkal inkább hogyan lehet érzékelni ezt a „szavakon túli valóságot”?
Hadd ragadjam ki azt a szálát a csokornak, ami talán nemcsak szerintem, de valójában is, leginkább közepén van annak, és a többivel körberakva a legmeghatározóbb része is egyben és ez adja az egésznek a harmóniáját.
Hogyan érthetjük meg a halál folyamatát, és hogyan állhatunk szemben félelem és elégedetlenség nélkül a megmásíthatatlannal: „Mindenki meghal, de senki sem halott.” Ez a buddhista idézet vezet egy a Dalai Lámával kapcsolatos gondolkozás felé: a mulandóságról elmélkedve azonban azt is megosztja velünk, hogyan érthetjük meg a halál folyamatát, s miként viszonyulhatunk félelem és elégedetlenség nélkül ennek megmásíthatatlan tényéhez. Bölcs és együttérző szavait Lopszang Cshökji Gyelcen, az első pancsen láma A köztes lét veszélyes szurdokaiból való megszabadulás kívánságai, melyek által a hős megszabadul a félelemtől című verséhez köti. Ez a mély tanítást hordozó, több száz éves költemény alkalmat ad arra, hogy nemcsak az elmúlással kapcsolatos érzelmekről, de a meghalás folyamatáról is kifejthesse gondolatait.

„A halálra való tudatosság témaköre három alap, kilenc ok és három döntés köré szerveződik a keleti filozófia szerint.
Az első alap: A halál elkerülhetetlenségén való elmélkedés
1. Mivel a halál mindig bekövetkezik, azaz nem lehet elkerülni
2. Mivel az életet nem lehetséges meghosszabbítani, és az folyamatosan hanyatlik.
3. És mivel életünk során is alig van időnk gyakorolni.
Az első döntés: El kell végeznem spirituális gyakorlataimat.
A második alap: A halál idejének bizonytalanságán való elmélkedés
4. Mivel nem tudhatjuk, mennyi időt töltünk el ezen a világon.
5. Mivel a halálra számtalan, az életre azonban csak néhány ok vezet.
6. Mivel a halál időpontja a test sérülékenységéből adódóan bizonytalan.
A második döntés: Most kell elvégeznem a gyakorlatokat.
A harmadik alap: elmélkedés azon, hogy a halál bekövetkeztekor csakis a megfelelő spirituális gyakorlatok segíthetnek
7. Mivel a halál bekövetkeztekor barátaink nem segíthetnek nekünk.
8. Mivel a halál bekövetkeztekor az anyagi jólét nem jelent segítséget.
9. Mivel a halál bekövetkeztekor testünk nem jelent segítséget.
A harmadik döntés: Arra törekszem, hogy a gyakorlatok által megszabaduljak a jelen élet csodás dolgaihoz fűződő minden kötelességemtől.”
Mert az összetett dolgok múlandóak.

Szent Lukács evangéliumában olvassuk Simeon tanúságtételét Jézus bemutatásakor a templomban. Amikor karjaiba vette az Isten Fiát magasztalásul mondotta:
„Most bocsátod el, Uram, szolgádat
a te igéd szerint békességben
mert látták szemeim
az üdvösségedet
melyet minden nép
színe előtt készítettél
világosságul a nemzetek
megvilágosítására
és dicsőségére népednek Izraelnek.”
Az imádkozó ember pedig esténként ma is ezekkel a sorokkal teszi meg Istennek a saját vallomását, hálát ad a kapott kegyelemért, és búcsút mond az ébredésig.
Szent Pálnak a Filippi levelében olvasható: „Mert számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. De ha az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor nem tudom, hogy mit válasszak. A kettő között vívódom, szeretnék Krisztussal lenni, mert ez mindennél jobb lenne, tiértetek viszont szükségesebb, hogy a testben maradjak. Mivel meg vagyok erről győződve tudom, hogy maradok és együtt maradok mindnyájatokkal a ti előrehaladásotok érdekében, vagy hitből fakadó örömötökre, hogy még inkább dicsekedhessetek velem Krisztus Jézusban, amikor újból elmegyek hozzátok” (Fil 1,21–26).
A Saváriában született, 316–397 között élt Tours-i Szent Mártonhoz írja későbbi életrajzírója, Sulpicius Severus levelében: „Tudjuk ugyan, hogy Krisztus után vágyakozol, de jutalmad megmarad, és nem lesz kisebb akkor sem, ha később nyered el. Szánj meg hát minket, akiket elhagyni készülsz!” Ekkor siránkozásuktól megrendülve Márton maga is könnyekre fakadt, mert Istennel teljesen egyesült lelke készséges volt a segítségükre. Mintegy a siránkozóknak válaszolva így imádkozott az Úrhoz: „Uram, ha népednek még szüksége van rám, nem vonakodom a munkától. Legyen meg a Te akaratod!”
Ez az élet pedig, ahogyan Szent Pál a Galata levélben fogalmazza: „Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve. Élek én, de már nem én élek, hanem Krisztus él bennem.”
Ez a tüzet fogott élet boldogsága. Keresztes Szent János és Avilai Szent Teréz, akinek 2015-ben emlékeztünk születése 500. évfordulójáról, együtt voltak Avilában a Megtestesülés kolostorában, amikor a lelki tapasztalataikat egyeztetve, megbeszélve hasonló versben fogalmazták meg ezeket az érzéseiket.
Szent Teréz művét Weöres fordította: Vers, mely az önmagában érzett Isten-szerelem tüzéből született.
Az isteni szeretet gúzsa köti szívét, mely azt szabaddá teszi, de egyben rabságát jelenti szívében az Istennek.

Hosszú és siralmas számára az élet, a földi száműzetés ideje, melynek édes szerelemmel várja a végét, az életadó halált. Mint minden versszak végén ott a refrén: „meghalok, mert nem halok meg.” Terhére az élet, várva az édes elmúlást, mely a valódi létbe vezeti. Az elmúlás lesz számára a valódi lét, addig pedig:
„Távol Tőled, Mindenem,
míly élet, mely rám talált,
hol a legnagyobb halált,
nem-sejtettet szenvedem?
Szánakozom lelkemen,
nyomorúságom körülvett,
meghalok, mert nem halok meg.”
„A lelkünk egy hernyó, mely életre kel, midőn a Szentlélek melege felébreszti, ő pedig kezdi felhasználni az általános segítő kegyelmet, amelyet Isten mindnyájunknak megad, s hasznára fordítja a kegyelem eszközeit, melyeket az egyház biztosít: gyón, áldozik, jó könyvet olvas, elmélkedik, míg meg nem nő. Amint ugyanis a lélek, ez a kis hernyó megnőtt, elkezdi fonni a selymet s építi házát, melyben meg kell halnia. A mi életünk Krisztus, Ő Szent Felsége legyen a mi lakásunk. Ugyanis az egyesülés imájában Benne lakunk. Önmagunkból vegyünk el és adjunk, amint teszik azok a kis selyemhernyók. Adjuk oda önszeretetünket, akaratunkat, a földi dolgokhoz való ragaszkodásunkat az elmélkedést, engedelmességet. – Mikor belemerül ebbe az elmélkedésbe és teljesen meghalt a világ számára, akkor kirepül fehér pillangó formájában. – Emészti a vágy, hogy Istent méltóan dicsőíthesse; szeretne megsemmisülni és ezer halált halni érte. – Most már semmibe sem veszi azt a munkát, amit hernyókorában végzett, mikor szép lassan szövögette gubóját. Most már kinőtt a szárnya. Hogyan haladhatna most lassú lépésben, mikor repülni képes? – A világ oly undort kelt a lélekben, hogy vágyva vágyódik eltávozni belőle; s ez a vágy rendkívül fájdalmas lehet. Folyton gyakorolja magát abban, hogy akaratát Istennek alárendelje, de ez nála még sok lelki küzdelembe és sok sírásba kerül. Erről még nem tehet, mert még nem kapott több kegyelmet. A lélek teljesen Isten kezére bízza magát s szeretete akkora, hogy csak egy dolgot tud kívánni: azt, hogy tegyen vele Isten, amit akar. Ebből az egyesülésből a lélek, anélkül, hogy megértené, miként történt, úgy távozik, mintha Isten egy titkos pecsétet nyomott volna rá. Ezen a szinten a lélek belátja, hogy az Isten jobban tudja azt, hogy mit tegyen, mint ő azt, hogy mit kívánjon. Az egyesülésnek rövidebb útja az egyesülési ima kegyelme. A hosszabb út a természetes egyesülésé, vagyis az erénygyakorlaté, ezen az úton évek hosszú sora alatt, folytonos kitartó erénygyakorlattal jut el az ember odáig, hogy nem ismer más akaratot, mint Istenét. Ezen a hosszabb úton a hernyónak önszeretetünk meghalása természetesen fájdalmasabb; ott a misztikus egyesülésben egy pillanat alatt elég az isteni szeretet lángtengerében. Tőlünk az Úr csak két dolgot kíván: azt, hogy szeressük Ő Szent Felségét és szeressük embertársunkat. Ha e két parancsot tökéletesen teljesítjük, akkor egyesülve vagyunk Vele. Legyetek meggyőződve, hogy minél jobban haladtok előre a felebaráti szeretetben, annál jobban fogtok haladni az Isten iránti szeretetben is. Ő Szent Felsége ugyanis annyira szeret bennünket, hogy jutalmul felebaráti szeretetünkért ezerféle úton módon fogja megnövelni azt a szeretetet, amellyel neki tartozunk.” (Összeállítás Avilai Szent Teréz: A belső várkastély – Az ötödik lakás II. fejezete alapján)
A misztikus élményekről lexikonszerű összefoglalással akár az interneten is olvashatjuk: első közös vonása a kimondhatatlanság, megfogalmazhatatlanság. Az élmény átélői nem találnak szavakat, fogalmakat szellemi tapasztalataik kifejezésére, ezért gyakran élnek hasonlattal és szimbólumokkal. A misztikus kijelentések (különösen a zen-buddhizmusban) paradoxak. A nyelv hétköznapi valóságunk visszatükröződése.
Eredendően túlélési harc során jött létre, hogy az emberek megérthessék egymást. A lelki, transzcendentális (érzékfeletti) „háttérről”, ahová a misztikus behatol, a nyelv nem képes megfelelően tudósítani.
A misztikus tapasztalatok másik közös vonása, hogy megszűnik a tér és az idő. Az átélő személy úgy érzi, hogy maga mögött hagyja tér és idő hétköznapi világszemléletünk számára alapvető korlátait. Így már világos, hogy az élmények nem önthetők szavakba, hiszen minden konkrét leírás térhez és időhöz tapad.
A harmadik közös vonás az egység élménye. A misztikus megtapasztalja, hogy közte és a dolgok között nincsenek korlátok. Nem oldódik föl bennük, de érzi, hogy valójában minden Egy. Ennek magasabb formája a kozmikus egység élménye, az unio mystica, az ember egyesülése Istennel.
A negyedik közös tulajdonság a szentség élménye, ami mélyen átélt pozitív lelkiállapottal jár. Alázattal ismerjük föl a világ lényegét, értelmét és mélységét. Goethe Faustjával szólva ámulattal fedezzük föl, hogy mi az, ami „legbenső lényegében összetartja a világot”.
Bár a misztikus élmények igen illékonyak, átélőik mégsem érzik őket szubjektívnek, ellenkezőleg: meg vannak győződve élményük valódiságáról. Azonkívül a misztikus élmények mélyreható változásokat hoznak a személyiségben, egyértelműen gyógyító hatásuk van.
A misztikus élmény elősegíti a személyiség integrációját, utat nyit az alkotóerő számára, elmélyíti megértésünket, türelmünket és szeretetünket. A pozitív beállítódás révén életünk gazdagabbá válik, segítőkészségünk, felelősségérzetünk a teremtés megőrzése iránt egyre jobban kibontakozik. A misztikus élmény hatással van a világszemléletre is.
Minden idők legnagyobb misztikusának, Szent Teréznek az élete, és írásai azt az új életet mutatják, melyet Krisztus élt benne. Ő megtalálja a szavakat is melyekkel beszélni tud az Istenhez vezető útról.
Weöres Sándor pedig ennek a versnek a fordításával rátalált saját világképének harmonizációjára. Számomra filológiai problémaként jelenik meg a kérdés: ily nagy fordítói életmű ellenére miért csak ezt az egyetlen vers fordítását adta közre? Talán ebben az egyetlen fordításban élte ki az élet imává formálásának teljességét?
Sokkal inkább azt hiszem, hogy úgy Avilai Szent Teréz, mint Keresztes Szent János minden sorát ismerte, sőt saját műveiben fel is használta azokat.

„Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.
Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.
Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.”
Dobos Marianne
Drága Marianne,
GRATULÁLOK!
Óriási vagy!
Így kell kezdenünk az Újévet!
Istennek HÁLA , hogy a Mai nap még a miénk itt a földön!
s felnézhetünk és FEHÁGHATUNK következő lépcsőfokra!
Áldás Béksséggel
Mária