A gyermeknek már napok óta magas láza van. Szülei kétségbeesetten tördelik kezüket fölötte.
– A magas láz károsítja az agyat – az orvos is megmondta.
Hasztalan a lázcsillapító, nem segít sem a hideg levegő, sem a borogatás. A kislány lázrózsás arccal fekszik. Nyolcéves, erős hitű, épp a bakfiskora küszöbén áll. Fáradt, csukott szemhéja mögött már érzi: nem az egészség a legfontosabb, bár azt mondják. Most, ahogy a kaszás ott ácsorog az ágya mellett, tudja: mindennél fontosabb mindig jó kapcsolatban lenni az Úrral.
Már a pap is elment mellőle. Egyedül van, ahogy mindenki egyedül van élete utolsó pillanataiban. Lebeg a sötétben, míg az Úr színe elé nem ér. Ott megnyugszik. Az Úr ölébe veszi kicsiny testét, de mielőtt még minden láng kihunyna körülötte, egy emberi hangot hall.
– Ne őt, Atyám, itt vagyok én!
A kislány egy férfit lát – ismerősnek tűnik. Aztán elborzadva veszi észre, hogy a férfi hátáról és homlokáról vér serken. Jajkiáltásokat hall, majd ezt:
– Uram, Uram, miért hagytál el engem?
Az Úr leteszi a kislányt és ölébe veszi a szenvedő férfit. Annak sebei azonnal begyógyulnak, szemei lecsukódnak. Megpihen. A kislány azonban erőt érez magában. Eddig súlyosnak tűnő szemhéjai felpattannak.
– Meg vagyok váltva! – ujjong fel szívében, de hangosan csak ennyit mond:
– Kérek inni.
Dufek Mária
(Illusztráció forrása: Pixabay)