A takaros kastély vendégszobájában kellemes meleg volt. A vaskos íróasztalon papírok, könyvek, tollak hevertek. A napfény megvilágította a levegőben puhán ringatózó porszemeket. Álmos délután volt, de az író nem aludhatott: megbízatása volt. Ám sehogy sem jött az ihlet.
Csüggedten mászkált fel s alá; a puha szőnyeg elnyelte lépteinek zaját. Kinézett az ablakon, de nem látott mást, csak a fehér tollú kacsákat. Kijjebb, a poros országúton egy lovaskocsi döcögött, magasan megrakva szénával. A tónál egy csónak kikötve ringott. Mellette a parton törpe nőszirmok bontogatták virágaikat. Méhek döngicséltek az ablak alatti rózsák körül, és édes virágillat töltötte be a szobát.
– Jobb lesz, ha lepihenek – sóhajtotta az író. – Ma elkerül a múzsa.
Ledőlt a kerevetre. Magára húzta a vékony plédet, és hamar elszunnyadt. Bár az ihlet és a múzsa elkerülték, az álomképek nem.
Álmában a lovaskocsi bakján ült peckesen. A lovak nem megfáradt igásállatok voltak, hanem friss paripák. A gazdasszony – a kastély úrnője – zöld brokátruhát viselt. Kezében pici biedermeier kosárkában rózsák illatoztak. Szőke hajának göndör fürtjei kacéran bújtak ki kalapja alól.
Az író nem habozott: leugrott a bakról, odaköszönt, és kezet csókolt.
– Drága asszonyom, ha friss vizet kaphatnánk…
Még be sem fejezte a mondatot, az úrnő intésére egy kis inas kulacsot nyújtott neki, majd a lovaknak is húzott vizet. Az író tudta, hogy most álmodik, és azt is, hogy a múzsát szólította meg. Valami megrezdült benne.
– Ezt meg kell jegyeznem – mormogta magában, és feszülten, szinte kívülállóként figyelt.
– Tessék? – kérdezte az úrnő.
– Semmi, semmi – válaszolta zavartan az író.
– Katica, vágj le pár kacsát, megvendégeljük az urat! Lasszó és bicsak, helyetekre! – parancsolt rá erélyesen a feléjük rohanó két szelindekre.
Az író nem győzött csodálkozni. Egykettőre asszonysereg került elő, és sürgölődött: ki-ki abban, aminek mestere volt. Egyikük a kacsákat kopasztotta, másikuk tésztát gyúrt. A konyha felől egykettőre kellemes illatok kezdtek áradni.
Az író felébredt. A kacsák kint vidám hápogással tudatták a világgal, hogy még élnek. A rózsák is a helyükön illatoztak. Csupán a gyomor mentett át az álomból valamit.
– Hát persze! – csapott az író a homlokára. – Éhesen hogy is lehetne írni?
És ezzel a felismeréssel leballagott a konyhába. Néhány szelet szalonna, hagyma és kenyér elfogyasztása után visszatért az asztalhoz. A papír fölé hajolt.
Az első mondat szinte magától jött. Az író elgondolkodott.
Talán nem is az ihlet kerülte el egész nap – csak ő kerülte el a konyhát.
Dufek Mária
(Illusztráció forrása: Pixabay)
Írók, költők, képzőművészek figyelmébe: