Ágh (Nagy) Istvánt, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, író, műfordítót, a Magyar Művészeti Akadémia Irodalmi Tagozatának tagját (1992), a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagját gyászolja a magyar irodalom. Felsőiszkázon született 1938. március 24-én. Nagy László költő öccse. A 2025. október 19-én, életének 88. évében elhunyt jeles irodalmárra egy 1983-ban készült beszélgetés felidézésével emlékezünk. Az interjút Dobos Marianne készítette az Új Tükör hetilapba, majd a szerző 1986-ban megjelent, Világ tenyerén katicabogár – Riportok művészekkel az állatokról című kötetében (Natura Könyvkiadó) is helyet kapott.
– Állatélményéről, s ha van, az állatairól szeretném, ha nyilatkozna olvasóinknak.
– Állatélmény? Se kutyám, se macskám, de még egy aranyhörcsögöm vagy teknősbékám sincs. Ennek ellenére az állat nagyon meghatározó számomra. Édesapám életét csak a lovaival tudom krónikázni. Nyolcvan évig élt, és – De nehéz volt az élet! – sóhajtott utoljára. Talán a közepe táján kezdeném. Az én gyermekemlékeimnél.
A második világháború egy hét alatt vonult el fölöttünk. Katona sem maradt a faluban. A hátulsó sereg háziállatokkal elkeveredve vonult nyugat felé. Apámat hajtónak parancsolták. Olyan hátul volt, hogy talán nem is láthatták apró termetét a tehenek, ökrök faránál. Az állatok nyugodt tempóban haladtak, mintha a megszokott legelőre mentek volna. Elöl az övéi, a mieink vezették a többit, a katonák pedig magukkal voltak elfoglalva. Sokszor gondolom magam a helyébe; eszembe jutott volna-e ötszáz méteres úton az, amit ő tett. Ha teljesíti a parancsot, sok minden megeshetett volna vele; elengedhették volna néhány kilométer után, vagy akár Bécsig sem, fogoly is lehetett volna. Választania kellett a bizonytalan jövő és a halálos tét között. Megfordult visszafelé; lépkedett, mint aki ellenirányból jön dolga szerinti faluszéli házunk felé. Visszatért a megürült gazdaságba, a márciusi kopár udvarba. A Gazda ott az udvaron átélhette a kifosztottság borzalmát. Az istállóban egyetlen állat sem, pedig a bejárattól jobbra egy anyakanca s a hámba tört kancacsikó, csődörcsikó, aztán balra tehenek, üszők elől az ablak felé. Üres az ól, a hidas, a tyúkház, elijedtek a galambok. Pedig egy héttel ezelőtt még a fákhoz is állatokat kötöttek. Befogadtunk ugyanis egy kibombázott családot, az új özvegyet hét gyermekkel a falu közepéről. Én akkor hétévesen mindent újrakezdhetőnek tartottam. Másként képzelem most. A semmiből indult az új történelem.
Lóimádó apám új korszakát attól a másfél éves csődörcsikótól számítom, akit egyszer csak hazavezetett a mezőről. Talán egy kiskatona szemelhette ki magának, de nem bírt vele. Ott hagyta sebes szájjal, kiéhezetten, hiszen legelni sem tudhatott. Törzskönyvezett anya fia, sovány és jövőtlen. Apja után Zalavár maradt a neve. Tulajdonképpen nem tudom, miért hagyták meg csődörnek. Állatorvos hiányában nem tudták kiherélni idejében, vagy hasznot láttak benne a teljes méntelenségre gondolva. Hasznos lett. Ivarérettségétől fogva a környék fedeztetőcsődöre volt. Hozott a házhoz némi gabonát és pénzt, hatvan-hetven kiló búzát vagy annak árát egy fedeztetésért. Megmentett bennünket a ló, hiszen olyan szegények voltunk, hogy a nővérem felemás szandálban ment gyalog Pápára, 23 kilométerre érettségizni.
– Milyen tulajdonságai voltak Zalavárnak?
– Igencsak rakoncátlan volt. Sógorom szerint ennek nem is nagyvérűség volt az oka, inkább a nevelés vagy a nevelés hiánya. El volt kényeztetve. Egy ötven centis pálcával néha megfenyegették, rá nem ütöttek. Nem volt lehajtva, így sokszor nem bírt magával, pedig alapjában véve igen jóindulatú ló volt. Nem csak termetével magasodott fölénk ez a kosorrú, erős szügyű sötétség, uralkodása hatalmas árnyékával is. Minduntalan készenlétben, apámnak legnagyobb testi-lelki elfoglaltsága lett. Már hozzáváltozott, szinte szerelmesen, a féltékenységig. Becézte szóval, zsenge zöld lucernával, zabbal, markából etette kristálycukorral egyetlen reményét. Apám híres lótenyésztő volt, aranycirádás díszoklevelei jegyezték. Lovát eddig is megkülönböztették a többiektől, de most még egy nagy kegyelmet kapott. Olyan lova volt, mint amilyen senkinek a környéken. Szerette, büszke volt rá.
Szerencsére akkor még kevés volt az autó, de azért egy-egy mindig akadt az országúton. Ha elölről jött, fölágaskodott a ló, majdnem a motorház tetejére, hátulról berregve, mintha nehéz és csípős ostor sújtotta volna, versenyt rohantunk a géppel az árokparton és gyakran felborultunk. Nemhiába sóhajtott fel apám minden induláskor: Jézus segélj! De nem vittek dűlőutak mindenhová. Mentünk a mezőre vagy a búcsúba, egyszer a vasak között sebesülhettünk volna meg, máskor az ünneplő lehetett csupa sár, zöld moszatos a fehér ing és a báli selyem.
Édesanyám örökös ijesztgetője volt. Hányszor jajgatott miatta, ha fölborultak; hányszor szállt le a kocsiról, ha jött egy autó…
– Hogyan zajlott le a fedeztetés, és miből lehetett megtudni, sikeres volt-e?
– Tavasszal és ősszel volt a fedeztetés ideje, akkor naponta kétszer, reggel és estefelé, esetleg napközben is, ha véletlenül jött valaki. Mindegyik után kapott egy kis véka zabot, mikor bevezették a helyére. Sógorom meséli, hogy a szürke lovakat nem szerette, így az övékét se. Úgy csinált, mintha nem is látta volna. Nézgelődött a diófák között, nem érdekelte az egész. Akkor felnyergelték és egyvágtában meghajszolták, amíg kiizzadt, behabosodott, bemelegedett, akkor tudták csak a szürke lovat befedeztetni vele. Ezután kilencnaponként kellett próbára menni, lesz csikó vagy nem lesz csikó. Ha azt akarták, hogy biztos legyen, többször is elrendelték.
Emlékszem, a pajta mögötti eldugott helyen, a kazlak mellett valóságos arénán folyt a látványosság. A próbafa, a csődör szügye fölé érő, kapuszárny szélességű alkalmatosság, rendeltetése szerint a mént a kanca rúgásától védendő, akkor, amikor arról szereznek bizonyosságot, lett-e a párzásból valami. Mert ha a kanca a csődört nem akarja, rúgkapál, ágaskodik. Elégszer hallottam a diófa törzse mögül a deszkadöngést, láttam a véres csánkot, a gazdák erőlködését, hogy kelletlen lovukat farral visszahőköltessék. Zalavár tombolt, beleszagolt a kancába, mályvaszín ínnyel az égre vicsorított, vinnyogva nyerített, első lábait emelgette, mintha a próbafát akarná meghágni. Ha úgy tetszett, a próba és a nyers előjáték után sikeres lehet a dolog, a védőpapucsos kancát elvezették, hosszabb gyeplőre engedték a csődört, aztán szárnyalásában visszafogták. Apámék repültek a száron, s visszaestek az összegabalyodott monstrumok mellé. Valamelyikük hátralépett az emelődaru erejű harangos szerszámot a kancába igazítani. Hatalmas tajték és medúzaremegésű velő hullott a kamillavirágra, lapulevélre.
– A családba került és emlegetett sógora sem tudott szigorúbb lenni a lóval?
– Megtréfálta néhányszor őt is. Jól, rosszul végződött történetek sorát szokta róla mesélni. Egy alkalommal unokatestvéreit hozta Devecserből haza Iszkázra. Tányérokat vettek, megcsináltatták a vekkerórát. A törékeny holmit a lányok ölükben tartották mindaddig, míg egy szembe jövő teherautó lámpájától megriadva, Zalavár ugrott egyet jobbra, ugrott egyet balra és a kocsi fölborult. Összetörtek a tányérok, összetört a vekkeróra. Bajuk nem lett, mert amikor a kocsi fölborult, a ló megállt. Nem merték bevallani otthon, azt mondták, tányért nem kaptak, az óra nem készült el.
De nagyon jó is tudott lenni. Sógorom az esküvő előtti napokban sokszor már igen-igen fáradtan közlekedett vele. Iszkázra jövet és Devecserbe menet. Az esküvő előtti este annyira kimerült volt, hogy elaludt a bakon. Kettesben voltak Zalavárral. A ló szépen haladt a műúton, körülbelül tizenöt kilométert. Ezt onnan tudta, hogy elegáns ostornyelét Devecsertől ilyen távolságra találták meg. Arra riadt fel, hogy a ló megijedve a vonattól, az egyik kocsikerékkel nekihúzott a kilométerkőnek. Másnap is tudta a dolgát, amikor a hintót húzta az esküvőre, a méter magas dió- meg cukortortát kezükben tartó, ünneplő ruhás vendégekkel és a vőlegénnyel. Egy rendes lagzi után harmadnap, amikor az új asszonyt vitték Devecserbe, jó hangulatban, a zenészekkel a hintón, akkor is meglepetés érte őket. Valaki meglazította a hintó egyik kerekét, s amint nyargalásztak, előregurult a bal kerék az ifjú feleség alól. Mintha csak tudta volna, hogy most nem illik komolytalankodni. Nyugodtan állt, amíg visszacsavarozták.
– Testvére, Nagy László verse, a Búcsúzik a lovacska egy darab szívfacsaró történelem. Olvasni kell, nem beszélni róla, de hogy a ló-„varázslatot” jobban értsük, kérem, szóljon a valóságról, a vers hátteréről. Mi lett a ló sorsa, amikor megalakultak az állami méntelepek és megszűnt a státusz: „magánmén”?
– Apám, mint már meséltem, igen-igen szerette ezt a lovát. Nem adta oda húszezerért, nem adta két kancáért, nem adta tizenkétezerért, nem nyolcért. Hatért sem, azt mondta, ha másnak megér annyit, akkor neki is. Tulajdonképpen ez volt a fő oka annak, hogy ki kellett herélni. Kapott egy kábító injekciót az istállóban, az udvarra egy halom szalmát raktak és kivezették. Ott szédelgett. Az állatorvosnak volt egy lánca, amit mind a négy lábára rácsatoltak, egy karikán keresztül összehúzták, s ekkor elesett szegény. Kivágták. Amikor fölállt, akkor ment el egy lovas kocsi az utcán a ház előtt. Fölnyerített utána. Még egy utolsót. Azután megbambult. Amint megtudhattuk, a későn herélt ló szinte őrültté butul. Megbízhatatlanságából adódóan. Ami eddig zabolátlanság, ezután eszetlen ijedtség, amelyből csak akkor nyugodott meg, ha valami óriási testi fájdalom letaglózta. Egyszer apám szántott a mező végén, és egy hirtelen égdörgéstől megijedve, Zalavár kirántotta az ekét a barázdából, s mindenestül vágtatott szinte a világ végére. Csánkját verte a hámfa, ez a rángatózó ütés hajszolta egyre tovább. Tovább, a gulya felé. Akinek gyeplő van a kezében, nem engedheti el semmi áron. De ott az ekevas hasító éle mellett csúszni, közben kapálózni valami biztos talajért?! Csoda segített, a hámfa leszakadt a taliga kampójáról, és elszakadt a gyeplő is, a herélt elszabadulva, a hámfától egyre űzve belecsapott a viharból hazamenekülő tehenekbe, letiporta az egyik állatot. Azt mondják, a ló ettől a vulkanikus izzástól időlegesen megvakul. Valóban így történhetett, mert a tagútról egyenesen rázuhant a templom bástyájára, a kis kanyarra képtelen volt már. Véres homlokkal, összezúzott szüggyel és térddel jutott haza egy arra járó kezén, jámboran, dögrováson. Apám egy óra múlva érkezett utána, elmondta, a törött lábú tehenet levágták és pörrel fenyegetőzik a gazdája. Pör lett belőle, többéves harag. Kuláklista, rettegés egy elhullott szalmaszál után, ami tüzet okozhat, s apám, túl a hatvanon, a rettenetes állat gazdájaként, Devecserben a sógorék ápolgatták, de hát rá kellett jönni, bármilyen erős állat, öreg embernek nem való, nem tartható meg. Pedig hát több erő volt benne, mint másik kettőben. Egyszer kihúzott egy deszkáig megrakott, teljesen megsüllyedt kocsi répát, úgy nekifeszülve, hogy egy arasz sem volt a föld és a hasa között. Persze akkor még csődör volt, s a csődöt mondott két lovat, akik a répával nem bírtak, hajtották előtte, ő pedig nekifeszült, hogy utánuk menjen. Nagy ereje van a szerelemnek…
– A Zalavár sorsát is megpecsételő fordulat után hogyan változott az életük?
– Szőrért szőr alapon apám egy Cella nevű kancára cserélte. Neve Czellaként volt följegyezve egy elavult zsebnaptárba, gondolom azzal a szándékkal, hogy ne legyen a börtönhelyiséggel összetévesztendő. Aztán 1959 márciusában kiscsikóstul együtt kellett a közösbe vinni, apám nem hajthatta tovább. Csak nézte azt a fiatal kocsist, nézte és nem szólt semmit. A csikót még el sem választották, már elvitték, mindenki tudta hová. Egyszer csak az anyja is eltűnt. Új gazdája Zalavárt is a vágóba küldte. Nem ettem virslit, krinolint, szalámit ekkoriban. Megmaradt a csődör díszoklevele, a kanca törzskönyvelési igazolványa, melyet a komáromi állami méntelep vezetősége állított ki 1956. június nyolcadikán. VM. 829-8-at sütöttek a nyakára. Apám hetvenéves volt ekkor. Nem hiszem, hogy a sérvoperációtól gyöngült le hátralévő éveire…
Dobos Marianne
Kép forrása: Magyar Művészeti Akadémia