Értelmezünk, magyarázunk – Petőfi- és Madách-idézeteket, Himnusz-részleteket

A felhívásunkra beküldött válaszok

1.
„Ha oly sokat csatáztam hasztalan, / Csatázzam újra, és boldog leszek.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Az egyik kedvenc idézetem azzal kapcsolatban, hogy miért nem szabad feladni. Lehet, az ember próbálkozik százszor, nem sikerül elérnie a célját, feladja, pedig lehet, pont’ százegyedszer sikerülne. A csata és a boldogság ellentéte számomra azt jelenti, hogy minden rossz dolognak lehet jó a vége, és minden jó dologban lehet rosszat találni. (A. P.)

2.
„Elhull a virág, eliramlik az élet…” (Petőfi Sándor: Szeptember végén)
A költő ebben a sorban az elmúló időre utal, arra, hogy úgy múlik el egy élet, ahogy elhullik a virág. Egy emberi élet egy pillanat alatt elillan. Mintha meg sem történt volna. Az életet a virághoz hasonlítja; a kivirágzás a megszületés, az elhullás pedig a halál szimbóluma. (SZ. A. T.)

3.
„De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, / A tél dere már megüté fejemet.” (Petőfi Sándor: Szeptember végén)
A költő ezekben a sorokban is az elmúló időre és az öregedésre gondol. Fiatal koromban nem teljesen értettem ezeket a sorokat, de ahogy idősödőm, egye jobban világossá válik számomra, hogy a „tél dere már megüté fejemet” sorral a haj megőszülésére gondol a költő. (SZ. A. T.)

4.
„Minden, mi él, egyenlő soká él, / A százados fa s egynapos rovar. / Eszmél, örül, szeret és elbukik, / Midőn napszámát, s vágyait betölté.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Egy nap alatt is meg lehet változtatni a világot és a jövőt. Nem szabad az elmúláson aggódni, mert mindannyian addig létezünk, amíg léteznünk kell. Egy teljes élet, kerek történet akkor is egy egész, ha száz év eseményét foglalja magába, és akkor is, ha három nap eseményét. (K. Zsófia)

5.
„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komédiának s múlattatni fog.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Ahhoz, hogy boldogok legyünk, fontos, hogy mindenben meglássuk a jót. A világ nem fekete-fehér, minden egyes dolog összetett, ezért mindenben lehet találni valami jót. (Z. L.)

6.
„Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
A költő a honfoglalásra tesz utalást ezekben a sorokban, miszerint Isten segítette az ősmagyarok útját a Kárpát-medence irányába. (Névtelen olvasó)

7.
„Amit tapasztalt, érzesz és tanulsz / Évmilliókra lesz tulajdonod.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Bárki bármit elvehet a másiktól, bármit, ami tárgyiasult dolog. De az érzéseit, a tapasztalatait és tudását sosem. (Kovács Rózsa)

8.
„A tett halála az okoskodás.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Az ember hajlamos túlgondolni a legapróbb dolgokat is, ahogy személy szerint én is. Sok lehetőséget elvesztegettem életem során, csak mert alaptalanul féltem valamitől, mert túlgondoltam apróságokat, amik nem jelentettek semmit. (L. Tibor)

9.
„Itt az idő, most vagy soha!” (Petőfi Sándor: Nemzeti dal)
A költő ebben a sorban véleményem szerint arra gondolt, hogy most kell cselekedni és nem máskor, mivel ebben az időszakban Európa-szerte forradalmak és szabadságharcok kezdődtek, mentek végbe. A költő az elnyomásban élő magyar népet lázadásra szólítja fel az elnyomó hatalom ellen.

10.
„Rabok legyünk, vagy szabadok? / Ez a kérdés, válasszatok!” (Petőfi Sándor: Nemzeti dal)
A költő eleinte kérdést fogalmaz meg a magyar nép felé, majd választás elé állítja azt: a rabság és a szabadság közül kell választani. A döntés szükségességét a sor végén szereplő felkiáltójel jelzi – hogy tartózkodásnak helye nincs.

11.
„Kárhozottak ősapáink, / Kik szabadon éltek-haltak, / Szolgaföldben nem nyughatnak.” (Petőfi Sándor: Nemzeti dal)
A költő azokra a magyar ősökre utal, akik szabadon éltek, és jelenleg a túlvilágról nézik, hogy testük olyan földben nyugszik, amely más ország elnyomása alatt van. Mint ahogy a vers egészében véleményem szerint Petőfi Sándor többször fejezi ki különböző módokon azt, hogy az elnyomásnak véget kell vetni.

12.
„Fényesebb a láncnál a kard, / Jobban ékesíti a kart, / És mi mégis láncot hordtunk! / Ide veled, régi kardunk!” (Petőfi Sándor: Nemzeti dal)
A költő ezekben a sorokban hasonlatot tesz a lánc és a kard között. A lánc a rabszolgaság és elnyomás jelképe, míg a kard a szabadság és az erő szimbóluma. Véleményem szerint a kard fényes jelzőjével a szebb és jobb múltra és lehetséges jövőre gondolt a költő. Az „Ide veled, régi kardunk” sorban a régmúlt dicsőségét eleveníti fel Petőfi Sándor.

13.
„A magyar név megint szép lesz, / Méltó régi nagy híréhez.” (Petőfi Sándor: Nemzeti dal)
Ezekben a sorokban a költő egy dicső jövőképet lát maga és a magyar nép előtt. Egy szabad országot, amilyenben az őseink éltek. A magyar nép múltbeli nagyságára is kitér Petőfi Sándor, felidézve, hogy egykoron erős és független nemzet volt a magyar.

14.
„Mit rákentek a századok, / Lemossuk a gyalázatot!” (Petőfi Sándor: Nemzeti dal)
Véleményem szerint a költő ebben a két sorban arra tesz utalást, hogy a török és Habsburg elnyomás bemocskolta a magyar nemzetet és az ország felszabadítása lemosná ezt a gyalázatot.

15.
„Hol sírjaink domborulnak, / Unokáink leborulnak, / És áldó imádság mellett / Mondják el szent neveinket.” (Petőfi Sándor: Nemzeti dal)
A költő a jövő nemzedékére utal, amely áldja azt az előző generációt, amelyik akár a halál árán is, de felszabadította a rabszolgaságból a nemzetet. Amikor először tanulmányoztam a verset, számomra nem volt világos, hogy mi volt a költő üzenete ezekben a sorokban, de ahogy idősödtem és több tudással rendelkeztem a magyar történelemre vonatkozóan, már megértettem, hogy Petőfi Sándor mire gondolhatott ezekben a sorokban.

(Erdély jeligére)

16.
„Hozz rá víg esztendőt, / Megbünhödte már e nép / A multat s jövendőt!” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Kölcsey Ferenc ezekben a sorokban jobb jövőt kér a magyar nép részére azt írva, hogy megbűnhődte a magyar nép a múltbéli és a jövőbeli bűneit is. (Kiss Gábor)

17.
„Örüljünk, okosabb világ van, / Örüljünk, hogy mi élünk abban.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Gyakran elfelejtjük, hogy napról napra egyre több minden van, ami könnyíti az életünket. Folyamatosan fejlődünk és fejlesztjük a környezetünket. Régen sok minden nehezebb volt a modern technológia és modern megoldások nélkül. (P. Z.)

18.
„Zászlónk gyakran plántálád / Vad török sáncára” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Kölcsey Ferenc a fenti sorokban a törökök elleni harcokra utal.

19.
„Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben, / S elsújtád villámidat / Dörgő fellegedben, / Most rabló mongol nyilát / Zúgattad felettünk, / Majd töröktől rabigát / Vállainkra vettünk.” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
A költő ebben a versszakban a magyarok bűnei miatt az Isten haragjaként utal a tatárjárásra és a török hódoltság bekövetkezésére, miszerint ez a korábban elkövetett bűnök miatt kapott büntetés lett volna a magyar nép részére.

20.
„Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Véleményem szerint a költő a vers első részében az Isten áldását és védelmét kéri a magyar nép részére.

(Anonimus)

21.
„Mi jó az értelemnek, / Kacagni ott, hol szívek megrepednek.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Mindig is ez volt a kedvenc mondatom a műből. Lucifertől hangzik el ez a két sor, akit mindig negatív karakternek képzelünk, pedig ő a szükséges rossz. Jó és rossz csak együtt létezhetnek, így Lucifer nagyon fontos alakja a műnek is. Mindannyiunk egy része Isten és mindannyiunk egy része Lucifer. Senki nem teljesen jó és senki nem teljesen rossz. Mindannyian kacagunk és mindannyiunknak „repedt már meg a szíve”. Nem lehetünk csak boldogok, és olyan sem lehet, hogy csak szomorúságot érzünk. (T. M.)

22.
„Föltámadott a tenger, / A népek tengere” (Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger)
Petőfi ezzel a két sorral utal a magyar szabadságharcra, a tengert asszociálja a magyar néphez. A föltámadás pedig maga a felkelés, a lázadást jelenti az elnyomással szemben. (Géza)

23.
„Trombita harsog, dob pereg, / Kész a csatára a sereg.” (Petőfi Sándor: Csatadal)
A költő a vers első két sorában szerintem a katona csata előtti pillanatait írja le. A dobpergés és a trombita harsogása a legtöbb esetben a sereg adrenalinszintjének az emelésére szolgált és megadta a ritmust a meneteléshez. (Nemzet fia)

24.
„Vár állott, most kőhalom” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Minél jobban belemélyülünk a költeménybe, annak hangulata egyre elkeseredettebb és egyre csak jelennek meg az idő elmúlására tett metaforák. A várból már csak egy kőhalom maradt, mivel az idő elmúlásával összedőlt. (Zoltán J.)

25.
„Én a komédiát lejátsztam, / Mulattattam, de nem mulattam.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Sokunknak ismerős lehet egy síró bohóc képe, ami annyira sok irodalmi művet és szórakoztatófilmet megihletett. Szinte szürreális sírni látni egy alakot, akiről mindenkinek a nevetés, a lufik és a szórakozás jut eszébe. Nekem erről a két sorról mindig egy síró bohóc jut eszembe – akiknek az a munkájuk, hogy mosolyt csaljanak a gyerekek és felnőttek arcára egyaránt, és nem várnak semmit cserébe, ami őket tudná boldoggá tenni. És azok az ismerőseim is eszembe jutnak, akik rengeteg megpróbáltatáson mentek át életük során, mégis mindig ők az elsők, akik másoknak segítenek, akiket sosem láttam sírni, akiket bármilyen problémánkkal felhívhatunk. Sokan közülük éveken át keresték a békét és a nyugalmat, mert nem jutott nekik korábban, mások felé mégis mindig biztonságot és szeretetet biztosítottak. Mindent megtesznek azért, hogy a szeretteik sose érezzék azt a fájdalmat, csalódottságot és kétségbeesést, amin ők mentek keresztül. És gyakran eszembe jut, hogy vajon mi is törődünk velük eleget? (Szabó T.)

26.
„Mi emeltük föl először / A cselekvés zászlaját, / Mi riasztók föl zajunkkal / Nagy álmából a hazát!” (Petőfi Sándor: A márciusi ífjak)
Itt a költő saját magukról mint forradalmárokról ír, akik felébresztették a nemzetet, és harcra, ellenállásra buzdították a magyar népet. A márciusi ifjakat dicséri, merthogy ők emelték fel először hangjukat a Habsburg felsőbbrendűséggel szemben. (Jelige: Brassó)

27.
„Csak egy van, amitől őt félthetem, / Hogy önmagát nem győzi meg.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Mind saját magunk legnagyobb ellenségei vagyunk. Magunkat korlátozhatjuk és magunkat befolyásolhatjuk a leginkább. A saját elvárásainknak kell megfelelnünk és a saját akadályainkat kell kiküszöbölnünk. Saját magunk vagyunk a legnagyobb riválisunk. (Névtelen olvasó)

28.
„Egy gondolat bánt engemet: / Ágyban, párnák közt halni meg!” (Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet)
A költő elszánt forradalmár- és szabadságharcosként nyilvánvalóan hősi halálra vágyott, a csatatéren küzdve hazája szabadságáért. Ez – legalábbis azt hiszem – mind a mai napig mindenhol a katonák főbb vágya: hogy ha meg kell halni, akkor hősi halált halhassanak. (Sz. Aladár)

29.
„Kedv s öröm röpkedtek, / Halálhörgés, siralom / Zajlik már helyettek.” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Kölcsey Ferenc ezekben a sorokban ismételten a magyar nép szomorúságára tesz utalást, miszerint a remélt győzelmi örömet az elesés halálhörgése és siralma váltotta fel. A vers több része is akár több magyar történelmi időszakra igaz, olyan tragédiákra is, amelyek jóval a vers megírása előtt sújtották a magyar népet, gondolva itt a tatárjárásra, de akár a jelen napokban olvasva több történelmi esemény is eszünkbe juthat, amelyekre a költő nem is gondolhatott, olyan szomorú események, mint az 1848–1849-es szabadságharc leverése és az utána következett véres és kegyetlen megtorlás. (Attila)

30.
„Csodálatos, az ember hő kebellel / Eseng epedve szerelem után, / S csak kínt arat.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
A szerelem velejárója a fájdalom és a csalódás is. A tökéletes egyensúly érdekében muszáj lennie valaminek, ami fáj, mert semmi nem létezik, ami tökéletesen ártatlan és gyönyörű. (Szerelem jeligére)

31.
„Vérözön lábainál, / S lángtenger fölette.” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Ebben a két sorban Kölcsey Ferenc akár a pokolra is utalhat, a pokol elképzelhetetlen szörnyűségére, miszerint ott vérözön és lángok vesznek minket körül. De főleg utal a sok harcra, amit népünk az évszázadok során megvívott, a veszteségekre, amiket elszenvedett, a kínokra, amiket a szabadságért vívott küzdelmeiben átélt.

32.
„Lassan hervadni el, mint a virág, / Amelyen titkos féreg foga rág; / Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, / Mely elhagyott, üres szobában áll.” (Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet)
Ebben a versrészletben az elmúló időre, az öregedésre több hasonlatot is tesz Petőfi: az egyik a virág elhervadása, a másik a gyertyaszál elfogyása. Továbbá a halálra is tesz utalást – a féreg foga rág sorban –, az idézet utolsó sorát olvasva pedig a magányra gondolhatunk. (Kiss Sándor)

33.
„Az élet mellett ott van a halál, / A boldogságnál a lehangolás / A fénynél az árnyék, kétség és remény.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Akkor lehet harmónia a világban, ha minden jó dolognak megvan a saját maga rossz párja. Persze ez csak akkor igaz, ha nem gondolunk annyira mélyen bele, hogy valami ténylegesen csak rossz lehet, vagy ténylegesen csak rossz. Minden apróság ennél jóval összetettebb, semmit nem lehet egyetlen tulajdonsággal tökéletesen megmagyarázni. (S. F.)

34.
„Hányszor zengett ajkain / Ozman vad népének / Vert hadunk csonthalmain / Győzedelmi ének!” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
A versnek ez a része a törököktől elszenvedett vereséget idézi fel. A költő Ozman vad népeként utal a győztes törökökre, a vert hadunk csonthalmain sorban pedig akár gondolhatunk az idő elmúlására is, vagyis arra, hogy a legyőzött magyar seregből már csak csonthalom maradt. (Kiss Gábor)

35.
„Bújt az üldözött s felé / Kard nyúl barlangjában, / Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Ezekben a sorokban Petőfi szavai a magyar történelem nagyon sok időszakára hasonlatok lehetnek, gondolhatunk itt a török megszállásra, a Habsburg elnyomásra… A magyar történelem során gyakran ismétlődő kép, hogy a magyar nép nem ismer rá a saját országára, mivel nem a magyar törvények vannak érvényben, nem a magyar a hivatalos nyelv, más országok szokásai vannak ráerőltetve a magyar népre stb. (K. E.)

36.
„Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel” (Kölcsey Ferenc: Himnusz – A magyar nép zivataros századaiból)
Az „Isten, áldd meg a magyart” kéréssel semmi bajom nincs. Sőt csatlakozom a kérőkhöz. De ezt a kérést a himnuszból levezetni csalás! Kölcsey versében az első sor utolsó szava („magyart”) után nincs sem vessző, sem pont, sem felkiáltójel, ami nyelvtanilag azt jelenti, hogy olvasd tovább. Tehát: áldd meg a magyart jó kedvvel, bőséggel. Vagyis Kölcsey Istentől nem áldást kér, hanem jókedvet és bőséget. A magyar „megáld” igének „adni” jelentése is volt, s talán még ma is van, de inkább negatív értelemben: „Jól megáldott engem az Isten ezzel az emberrel” – mondják asszonyok, akiknek például részeges a férjük. (Jacsman János)

37.
„Hova lett a tarka szivárvány az égről? / Hova lett a tarka virág a mezőkről?” (Petőfi Sándor: A téli esték)
Ez az idézet az elmúlás, az idő múlása iránti érzékenységet fejezi ki. A „tarka szivárvány” és a „tarka virág” szimbólumok, amelyek a természet szépségét és változatosságát érzékeltetik. A szivárvány rövid életű, de nagyon szép jelenség, míg a virágok is csak bizonyos időszakokban virágoznak és gyönyörű színekben pompáznak. (Kincses Mária)

38.
„Mit csinálsz, mit varrogatsz ott? / A ruhámat foltozgatod? / Rongyosan is jó az nékem, / Varrj inkább egy zászlót, feleségem!” (Petőfi Sándor: Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?)
A költő a feleségéhez szólva azt kéri tőle, hogy ne a ruhákat foltozza, hanem varrjon egy zászlót helyettük. Ez a váltás a mindennapi tevékenységek és a forradalom ellentéteit hozza elő. A zászló itt nemcsak a fizikai tárgyat jelenti, hanem a szabadságot, az önállóságot és a nemzeti összetartozást. Az idézetben rejlő üzenet a kollektív erőre és a társadalmi változásra irányul, és hangsúlyozza, hogy az egyéni cselekedeteknek is lehet nagy hatásuk a történelmi események alakulásában. Háttérbe helyezi a saját érdekeit, a nemzetet veszi előre önmagával szemben. (P. K.)

39.
„Minek nevezzelek, / Ha a merengés alkonyában / Szép szemeidnek esti-csillagát / Bámulva nézik szemeim” (Petőfi Sándor: Minek nevezzelek?)
Az idézet azt a nehézséget mutatja be, hogy a szavak és a nyelv gyakran kevés ahhoz, hogy kifejezze a mély, belső érzelmek gazdagságát és összetettségét. Sok helyzetben a tettek többet mondanak, mint a szavak. (Budapesti olvasó gondolata)

40.
„Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére, / Általad nyert szép hazát / Bendegúznak vére.” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Az idézet a magyar himnuszban az őseink tiszteletét és hősiességét ünnepli. Kifejezi a nemzeti összetartozást, az isteni támogatást és a múlt emlékezését, de leginkább azt, hogy őseink által milyen csodálatos hazára leltünk itt a Kárpát-medencében. Számomra az egyik legkedvesebb versrészlet, mindig büszkeséggel tölt el. (K. I.)

41.
„Isten, áldd meg a magyart” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Ez a sor az imádságos kérés, a nemzeti identitás és az isteni áldás témáját hordozza magában. Az Isten erejére utal, Tőle támogatásunkat kéri. A magyar népre, az országra segítséget, védelmet kér Istentől. (Kiss A.)

42.
„Hiú ember, s mert korlátolt szemed / Zilált csoportot lát csak odalent, / Már azt hiszed, nincs összeműködés, / Nincs rendszer az életnek műhelyében?” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Hajlamosak vagyunk úgy gondolni, hogy az ember a „világ közepe”, minden rólunk szól, minden körülöttünk forog, de véleményem szerint a világon minden egyenlő, minden aprócska kis élőlény szükséges a harmónia és az egyensúly fenntartásához. Minden mindennel összefügg, minden döntésünk befolyásolja a jövőnket, a legkisebb változtatás is nagyban befolyásolja a világot. (T. Sz.)

43.
„Csak egy van, amitől őt félthetem, / Hogy önmagát nem győzi meg.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Maximalistaként úgy érzem, előbb felelhetek meg az egész világnak, mint saját magamnak. (R. Noémi)

44.
„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komédiának s múlattatni fog.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Nagymamám mindig azt mondta, amikor valami rossz történt, hogy nincsen szivárvány eső nélkül. Sokszor meg kell keresnünk a hangyányi jót a rossz helyzetekben, hogy azok ne emésszenek fel bennünket. (Névtelen olvasó)

45.
„Tán azt hiszi, hogy ollyan e leány, / Kinek akárki mondhat szépeket?” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Gyakran gondolok arra, hogy rossz időben születtem. A világ és az idő múlása kiölte a romantikát az emberekből és egyre ritkábban látom az emberekben azt az igazi, őszinte szerelmet, amiről annyi romantikus regényben olvastam. A fiatalok inkább szórakozóhelyekre járnak és nem egy romantikus estén ismerik meg egymást, a férfiak már nem rózsával udvarolnak, már ha még udvarolnak. Néha úgy gondolom, túl nagy elvárásaim vannak, de hiszek benne, hogy még létezik az őszinte, igaz szerelem, csak idő kell, hogy mindenki megtalálja. (Szerelem jeligére)

46.
„Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz / Évmilliókra lesz tulajdonod.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
A legnagyobb kincseink megfoghatatlanok, csak meg kell tanulnunk értékelni őket. (Anonim)

47.
„A végtelen birodalom helyett / Adának néki egy kis ketrecet!” (Petőfi Sándor: A rab oroszlán)
Az idézet arra utal, hogy az oroszlán szabadságát egy ketrecre korlátozzák, pedig egy végtelen birodalom is lehetett volna számára az otthon, a lakhely. Egyfajta szimbolikus üzenetet hordoz arról, hogy néha az emberek az életüket vagy lehetőségeiket saját korlátaikkal vagy döntéseikkel korlátozzák. (Dénes)

48.
„Szép kedvesem / Lágy kebele… / Szíved buját… / Mind érezem…” (Petőfi Sándor: Félálomban…)
A versben a költő az álomban való találkozást és a vágyakozást fejezi ki. A sorok a szerelmet mutatják be. A költőnek az a benyomása, hogy partnerének szíve buja és érzéki, és ő maga is viszonozza ezeket. Ez a részlet a romantika és a vágy kifejezésének a példája. Egy ilyen versrészlet szépsége abban rejlik, hogy érzelmileg hat, és képes megidézni az olvasóban a romantikus érzéseket és vágyakozást. (ifj. Nagy Ernő)

49.
„Ha királynak születtem volna: / Letenném koronám / Egy kis virágkoszoruért, mit / Kezecskéd fűzne rám.” (Petőfi Sándor: Szeretlek én, szeretlek téged…)
Ez a részlet egy édes és romantikus képet fest arról, hogy nem számít, milyen korban, milyen rangja van a költőnek, mindig szeretni fogja szerelmét és bármivel szemben őt választaná. Az idézet arról beszél, hogy a költő hajlandó lenne lemondani a királyi koronáról is a szerelméért, bármit odaadna cserébe azért, amit a kedvese kínál neki. (N. A.)

50.
„S így hazugság itt az örök-igazság is, / Hogy az oroszlán nem szűlhet nyúlfiat; / Ti dicső apák, ti bajnok oroszlánok, / Ha ti a halálból most föltámadnátok, / És látnátok satnya maradéktokat!” (Petőfi Sándor: Van-e egy marok föld…)
Itt ellentéteket állít egymással szembe a költő, ezzel kifejezve, hogy mennyire rossz irányba halad a világ. Az igazság helyett csak hazugság maradt, a bajnok oroszlánok helyett csak „satnya maradék”. Személy szerint egyetértek a gondolatmenettel, látom, hogy mi mindenben romlott a világ ahhoz képest, ami pár tíz évvel ezelőtt volt tapasztalható, de meg kell jegyeznem, hogy az emberek nemcsak romlanak, pusztítanak. Olyan technológiákat használnak a világon, amelyek a szüleim fiatalkorában elképzelhetetlenek voltak. Az ember fejlődik, hibázik, javít és alkot is. (Bölcsészhallgató)

51.
„Az életcél boldogság, de elébb / Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd, / Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el” (Petőfi Sándor: Egy könyvárus emlékkönyvébe)
Petőfi Sándor szavai arra emlékeztetnek minket, hogy a boldogság egy aktív törekvés eredménye lehet, és az eléréséhez kitartás és erőfeszítés szükséges. Ez az üzenet inspiráló lehet, és ösztönözhet arra, hogy ne adjuk fel a küzdelmet, amíg el nem érjük a boldogságunkat. (id. Nagy Ernő)

52.
„Nagy kényelem a megnyugvás hitünkben / Nemes, de terhes, önlábunkon állni.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
A hitem az egyik legfontosabb dolog számomra. Isten nap mint nap segít, Ő ad erőt, hogy átlépjek minden akadályt, amit az élet elém gördít. (Olvasó)

53.
„Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Nekem ez az idézet azt jelenti, hogy soha nem szabad feladnunk a reményt s a hitünket. Akármilyen nehéznek tűnik az élet, akármivel kell szembenéznünk, mindig emlékeznünk kell, hogy kik és mik azok, akikért és amikért nem adhatjuk fel. Mindannyiunk életében vannak olyan személyek és olyan dolgok, amikért és akikért érdemes mindennap felkelni, akikért és amikért haladnunk kell, amerre az élet visz minket. (T. Laura)

54.
„Mi néked semmi, nékem egy világ.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Nem vagyunk egyformák, nem vagyunk ugyanolyanok. Mindenkinek más az értékrendje. Ami az egyik embernek semmiség, a másiknak a világát jelenti. Szokták mondani, hogy ami az egyiknek szemét, a másiknak kincs. (Ferenc)

55.
„Értünk Kunság mezein / Ért kalászt lengettél, / Tokaj szőlővesszein / Nektárt csepegtettél. / Zászlónk gyakran plántálád / Vad török sáncára, / S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára.” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Ez a versszak számomra, hívő ember számára mély vallási és nemzeti jelentéssel bír. A természet és a történelem szépségeire emlékeztet, és hálát fejez ki Istennek ezekért az ajándékokért. Arra ösztönöz, hogy megcsodáljuk Isten teremtett világát, mint például a Kunság mezői és a Tokaj szőlővesszői által nyújtott természeti gazdagságot. Az itt leírt természeti csodákat Isten teremtő szándékának és gondviselésének részeként értelmezhetjük. A zászló említése a török sáncokon és Mátyás király Bécs elleni küzdelme emlékeztet bennünket a múltunkbeli hőstettekre, ahol és amikor a hit és a nemzet iránt érzett szeretet és elkötelezettség vezérelte a magyarokat. E verssorok úgy ábrázolják ezeket a történeteket, mint amelyekben Isten irányítása és áldása mindvégig jelen volt. A költő gondolatai a hívő ember számára Isten és a hazája iránti alázatot is kifejezik, és rámutatnak a valláshoz és a nemzethez való hűség erejére. Az imádságszerű befejezés arra emlékeztet, hogy Isten áldása az, amire mindig szükségünk van a jövőben, és hogy Isten kegyelme segít minket az előttünk álló úton. (Teológiai hallgató)

56.
„Szabadságunk, aki hozzád nyúl, / Elbucsúzhatik a világtul, / Szivében vér s élet nem marad, / Kiürítjük, mint e poharat!” (Petőfi Sándor: Bordal)
Az idézett versrészletben az a gondolat jelenik meg, hogy a szabadság olyan érték, amiért az emberek hajlandóak mindent feláldozni. Ha valaki elnyomja vagy veszélyezteti a szabadságot, az emberek készek szinte mindent megtenni azért, hogy megvédjék és megőrizzék azt. A költő szavai már-már lázadó hangulatot hordoznak magukban, és azt sugallják, hogy az emberek nem hagyják szó nélkül, ha megpróbálják megfosztani őket a szabadságuktól. Ez a vers is példa arra, hogy Petőfi Sándor mennyire elkötelezett volt a szabadság és az egyéni jogok ügye iránt, és mennyire fontosnak tartotta az emberek szólás- és gondolatszabadságát. Kijelentése, megállapítása általánosságban is nagy jelentőségű, mivel felhívja a figyelmet a szabadság, valamint az elnyomás elleni harc fontosságára az emberek életében és a társadalomban. (N. A.)

57.
„Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére, / Általad nyert szép hazát / Bendegúznak vére. / S merre zúgnak habjai / Tiszának, Dunának, / Árpád hős magzatjai / Felvirágozának.” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Nemzeti azonosságtudat és történelmi büszkeség árad ezekből a szavakból. Az emlékezés a honfoglalásra, a múlt dicső tetteire és az őseinkre való hivatkozás a magyar nemzet identitását és erősségét hangsúlyozza. Az imádságszerű megfogalmazásban kifejeződik az is, hogy a magyarok az Isten kegyelmét kérve tekintenek a jövőre. (Jósa Emőke)

58.
„Hányszor zengett ajkain / Ozman vad népének / Vert hadunk csonthalmain / Győzedelmi ének!” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Tanulmányainkból és olvasmányainkból élénk emlékek élnek bennünk valahai vesztes és győztes csatáinkról. Ahogy szabadságküzdelmeink során a győzelmes harcok után mi is énekben fejeztük ki örömünket, úgy vesztes helyzeteinkben az ellenfélnek is az ének volt a diadala utáni derűs jókedvének, megelégedettségének és elhivatottságának a kifejezési módja. Mi tagadás, ilyenben is volt részünk, ez is hozzátartozik a történelmünkhöz. (Budapesti lakos)

59.
„Látjátok ezt a táncot? / Halljátok e zenét? / Akik még nem tudtátok, / Most megtanulhatjátok, / Hogyan mulat a nép.” (Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger…)
Ha ezt a versszakot kiragadjuk a környezetéből és pusztán önmagában szemléljük, egészen más értelmezést is előidézhet bennünk. Például azt, hogy az embereknek meg kell élniük és élvezniük kell az olyan közösségi örömforrásokat, mint a tánc, a zene, a mulatás, mert ezek hozzájárulnak a közösségi összetartozáshoz és a boldogság megéléséhez. Benne rejlik a biztatás, hogy vegyük észre és értékeljük az ilyen egyszerű, de értékes örömforrásokat az életünkben. Ez az egyik kedvenc idézetem Petőfitől, mert minden egyes sora erőt, dinamikát, hangulatot sugároz. Persze egészen más, ha a vers egészébe ágyazva nézzük ezeket a sorokat. (Kiss Jenőke)

60.
„Látjátok ezt a táncot? / Halljátok e zenét? / Akik még nem tudtátok, / Most megtanulhatjátok, / Hogyan mulat a nép.” (Petőfi Sándor: Föltámadott a tenger…)
Merő költői képek tárulnak itt elénk. A tánc a tenger erőteljes hullámvetéseire, a zene a hullámvetések harsány hangjára, a mulatás a valamely nagy és nemes cél érdekében kifejtett elszánt cselekvésre utal. A tenger itt maga a nép, amely feltámadott az elnyomás ellen. A tenger ereje pedig olyan nagy, hogy előbb vagy utóbb, de elsöpri az útjába toluló, a nyugodt életét veszélyeztető akadályokat. (Kiss Jenőke)

61.
„Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel; / Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt, / Megbünhödte már e nép / A multat s jövendőt!” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Az imádságszerű sorok azt az üzenetet hordozzák, hogy a magyarok mélyen hűségesek országukhoz és az Istenükhöz. Az Isten áldását kérik, hogy segítse őket az ellenségekkel való küzdelmeikben, és kérik a jó sorsot a jövőre nézve. Az idézet megbékélést és megtisztulást is kifejez, utalva a múltbeli hibákra, és azt sugallva, hogy a nép kész az új, boldogabb korszak kibontakoztatására. A szöveg a nemzeti identitás és az Istenhez való kapcsolat mély megértését hordozza, és erősíti a magyar nemzet összetartozásának érzését. Az Istenben és a közösségi hűségben keresi az erőt a nehézségek leküzdéséhez és a jövő építéséhez. (Büszke Magyar)

62.
„Értünk Kunság mezein / Ért kalászt lengettél, / Tokaj szőlővesszein / Nektárt csepegtettél. / Zászlónk gyakran plántálád / Vad török sáncára, / S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára.” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
A himnusznak ebben a versszakában a magyar táj, az értékes természeti kincsek és a hősies cselekedetek iránti büszkeség rejlik. Az „Értünk Kunság mezein” azt is kifejezi, hogy a magyar nép hazája szép és földjén a gazdagság, a termékenység szimbólumai találhatók. Az „Ért kalászt lengettél” arra utal, hogy a földművelés és a terménytermesztés mindig is fontos része volt a magyar életnek. A gondolatfüzér összeköti a magyar földet a történelemmel, és, jelen esetben Mátyás király példáján keresztül is, kifejezi a magyarok büszkeségét és elkötelezettségét a hazájuk és a közösségük iránt. (K. Ilonka)

63.
„Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére, / Általad nyert szép hazát / Bendegúznak vére. / S merre zúgnak habjai / Tiszának, Dunának, / Árpád hős magzatjai / Felvirágozának.” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Csodálatos szavak ezek! Benne újra életre kel őseink emléke, akiket Isten a Kárpátok szent hegyeire vezetett. Kölcsey Bendegúzt is említi mint a hun-magyar rokonság akkor divatos elmélete szerint a magyar nép egyik ősét. Kifejezésre jut az ember hálája a gyönyörű hazáért, amelyet büszkén védelmezünk Isten nevében. A folyók is, mint a Tisza és a Duna, Isten ajándékai és a természet csodái, amelyeknek a habjai mellett ámuldozunk. A gondolatsor egy hívő ember mély hitét és hazaszeretetét tükrözi, amelyet az Isten iránti alázat és az ország iránti elkötelezettség jellemez. (K. H.)

64.
„Kerestünk mi égen-földön téged / Egyetlenegy igaz istenséget” (Petőfi Sándor: A Szabadsághoz)
Ez a vers az 1848-as forradalom és szabadságharc idején íródott, és kifejezi Petőfi elkötelezettségét a forradalom és a szabadság ügye iránt. Az idézetben megfogalmazott üzenetből kiviláglik egy nép szabadságának az óhaja és fontossága. Arra ösztönzi az embert, hogy értékelje és tegyen is, harcoljon az amúgy jogos igényként felmerülő egyéni és a kollektív szabadságért. (Anonim olvasó)

65.
„Hányszor zengett ajkain / Ozman vad népének / Vert hadunk csonthalmain / Győzedelmi ének!” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Ezekben a szavakban benne van az elszántság és az önbizalom, amelyek egy népet hajtottak előre a küzdelemben, de benne van az elesésünk lehetősége is. Az „Ozman vad népének” említése a török uralommal való harcokra utal, amelyek hosszú ideig kihívást jelentettek a magyaroknak. A győzedelmi ének említése azt fejezi ki, hogy a győztes történelmi pillanatokban az emberek az örömüket és a büszkeségüket ezzel fejezték ki. Az ének hagyományosan a győzelem ünneplésének része, és ez az idézet ezt az érzést tükrözi. Volt részünk is ilyesmiben, mint ahogyan az ellenkezőjében is. (Ifjabbik T. Aladár)

66.
„Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel; / Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt, / Megbünhödte már e nép / A multat s jövendőt!” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Az emberek az Isten védelmét kérik a külső ellenségekkel szemben, kifejezve ezzel a biztonság és a védelem iránti vágyat. De a költő megállapítja azt is, hogy a magyar nép megbékélt a múltbeli hibáival és készen áll az előrelépésre. (Józsika)

67.
„Magyar történet múzsája, / Vésőd soká nyúgodott. / Vedd föl azt s örök tábládra / Vésd föl ezt a nagy napot!” (Petőfi Sándor: 15-DIK MÁRCIUS, 1848)
A „Magyar történet múzsája” az ihlet forrása. A „Vésőd soká nyúgodott” szavakkal a költő azt érzékelteti, hogy ez a múzsa, ez az ihlet sokáig szunnyadt, vagyis a forradalom, a szabadságharc hosszú ideig csendben maradt. Most azonban eljött az idő, hogy a „véső” örökre rögzítse ezt a fontos napot. Mindezt pedig azért tegye, hogy az utókor is megismerje és soha el ne felejtse a múltat, ne veszítse szem elől azokat a történelmi pillanatokat, amelyek meghatározóak voltak Magyarország életében. Burkoltan emlékeztet a kötelességre is, hogy az utókor tisztelje az 1848-as forradalom emlékét. (Horváth István)

68.
„Értünk Kunság mezein / Ért kalászt lengettél, / Tokaj szőlővesszein / Nektárt csepegtettél. / Zászlónk gyakran plántálád / Vad török sáncára, / S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára.” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Itt a költő először is a természeti kincsek, a Kunság és a Tokaji szőlővidék szépségét és gazdagságát emeli ki. Az életerő és a bőség jelképei ezek a természeti kincsek, amelyekre a magyarok méltán lehetnek büszkék. Az idézet hőstettekre is utal. A III. Frigyes császár ellen háborúzó Hunyadi Mátyás magyar király 1485. június 1-jén foglalta el Bécs városát. A körülzárt Habsburg főváros védői öthónapos ostrom után adták meg magukat, Alsó-Ausztria központja pedig ezt követően öt éven keresztül a király birodalmának székhelyévé vált. Az ilyen és az ehhez hasonló események a magyarok bátorságát, hűségét és harci szellemét tükrözik. A „Zászlónk” szó már önmagában nemzeti egységet, hazaszeretetet és hűséget sugall. A magyarok mély kötődést éreznek, hűséget és elkötelezettséget tanúsítanak hazájuk és a hőseik iránt, akik a múltban védték és gazdagították a nemzetet. (Ifj. Dr. V. Endre)

69.
„S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára.” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Hunyadi Mátyás életének az osztrák főváros hangsúlyos része volt. A magyar király, miután seregével 1485. június 1-jén elfoglalta a császárvárost, Budáról oda helyezte át székhelyét, s uralkodásának utolsó éveiben, egészen a haláláig – 1490. április 6-ig – ott is élt. Ez alatt sokat tett a magyar kultúra ausztriai elismertetéséért. Az emlékezetben igazságosként élő uralkodó legfőbb érdemei között tartjuk számon, hogy felismerte az Európára leselkedő oszmán veszélyt, és tudta, hogy csak az európai nemzetek összefogásával védhető meg a keresztény civilizáció a török fenyegetéstől. Ezért is fontos ma is a tisztelete, ezért örökítette meg őt és tettét Kölcsey Ferenc is Himnusz – A magyar nép zivataros századaiból című költeményében. (Hofburg jeligére)

70.
„Hányszor zengett ajkain / Ozman vad népének / Vert hadunk csonthalmain / Győzedelmi ének!” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Hűség, elszántság, kitartás, erőfeszítés. Mindez hiába volt igaz, hiába volt valóság, némelykor „vert haddá” váltunk mégis, amelynek „csonthalmain” mások énekelték a „győzedelmi ének”-et. Az „Ozman vad népének” jelölés arra a nem csekély kihívásra utal, amellyel szembe kellett néznünk és amelynek hol kisebb, hol nagyobb mértékben tudtunk megfelelni. (József)

71.
„Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel; / Bal sors akit régen tép, / Hozz rá víg esztendőt, / Megbünhödte már e nép / A multat s jövendőt!” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Számomra egyértelmű: a hívő ember szoros kapcsolatban áll Istennel és a hazájával, és ez a hit nagyban segíti életét, támaszkodik rá, erőt merít belőle. Kisejlik az a meggyőződés is, miszerint a múlt hibáit megbűnhődve, azokból megtisztulva, az Isten kegyelmére, áldásaira számítva lehet csak jövőt építeni. (Jelige: Holnap)

72.
„A fájdalom nem éles fejsze, melynek / Csapásától az élet fája dől… / A fájdalom féreg, mely lassan, lassan, / De nem fáradva, folyvást rág belől.” (Petőfi Sándor: Hazugság, amit…)
Volt egy időszak az életemben, amikor nagyon sokszor visszatértem ehhez a vershez, konkrétan ehhez a négy sorhoz. Nem gondolom, hogy bármilyen lelki fájdalom valaha teljesen elmúlik. Mindig hagy maga után emlékeket, keserűséget, haragot. Számomra ez az idézet fogalmazza meg leginkább, hogy milyen érzés a hónapokon, éveken át tartó fájdalmat és a vele járó következményeket feldolgozni, elviselni. Azért szeretem a leginkább, mert azzal, hogy Petőfi tárgyiasította az érzést, minden alkalommal, amikor elolvastam, egyre könnyebb volt feldolgoznom az engem ért sérelmeket. (C. K.)

73.
„Megvetésem és utálatomnak / Hitvány tárgya, ember a neved!” (Petőfi Sándor: A világ és én)
Borzasztónak tartom, hogy nap mint nap milyen hírekkel van tele az internet és az újságok. A mai napig aktuálisak Petőfi Sándor sorai A világ és én című költeményből. Ha a mai napon nekem kellene kifejeznem az érzéseimet az emberiség iránt, ugyanezeket a szavakat használnám. Hajlamosak vagyunk a tudományos felfedezéseink miatt azt hinni, hogy az ember az evolúció csúcsa, mi magunk vagyunk a teremtők, akik az új technológiáknak köszönhetően egyre csak előre törnek. De hajlamosak vagyunk arra is, hogy elfelejtsük, hány csatát és háborút okozott az emberi faj, milyen mértékben pusztítjuk a környezetünket, sőt még a mindennapokban sem a megfelelő tisztelettel bánunk egymással és a minket körülvevő világgal. (Fazekas Bence)

74.
„Szerettelek lyánykorodban, / Szeretlek most százszor jobban, / Nem százszor, de ezerszerte, / Ha meg nem haragszol érte.” (Petőfi Sándor: Feleségek felesége)
A legcsodálatosabb dolog a világon nekem a szerelem. Kislánykoromban, amikor anyukám verseket olvasott fel nekem, mindig azt kívántam, egy nap valaki nekem is ilyen szép szerelmes verseket írjon, és úgy, olyan érzésekkel öregedjünk meg együtt, mint amiket ennek a versnek az olvasása közben érzek. (M. Lilla)

75.
„Boldogtalan leszek, / Koporsóm zártáig; / Csak az vigasztal, hogy / Nincs messze odáig.” (Petőfi Sándor: Boldogtalan voltam…)
Minél idősebb vagyok, annál valóságosabbá válnak ezek a sorok. Mindig is tiszteltem Petőfit amiatt, hogy milyen őszintén és nyíltan írt a negatív érzéseiről és mennyire közelinek tűnnek versei a saját érzéseimhez. (Anonim)

76.
„Egész uton – hazafelé – / Azon gondolkodám: / Miként fogom szólítani / Rég nem látott anyám?” (Petőfi Sándor: Füstbement terv)
A leggyakrabban szerelemről, szerelmi csalódásról, háborúkról és depresszióról olvas az ember. Szerény véleményem szerint felemelő egy-egy verset a családról, vagy épp pont’ a költő édesanyjáról olvasni. Akár jó, akár rossz a viszonya a művésznek a családjával, úgy gondolom, ez az egyik legőszintébb téma, amivel a kötészetben foglalkoznak és ezzel a legkönnyebb azonosulni. (Németh Tivadar)

77.
„Örültök úgye a kies tavasznak? / Maholnap eljő, s annyi élvet ad! / A réteken majd méhek táboroznak, / Megostromolni a virágokat.” (Petőfi Sándor: Tél végén)
Mindig is a tavasz volt a kedvenc évszakom, mert olyan, mintha a jeges tél után mindenbe visszaszállna az élet. Minden újra színes lesz, az utcán sétálva a fák és a virágok ontják magukból édes illatukat, és nincs is szebb reggeli köszöntés, mint madárcsicsergésre ébredni. Az elmúlást a téllel szokás szimbolizálni, az újjászületést a tavasszal. Hálás vagyok, hogy Magyarországon élve megtapasztalhatjuk mind a négy évszak sajátosságait, de főként a tavasszal döngicsélő méhekért, virágokért, napsütésért vagyok tele hálával. (K. Enikő)

78.
„Akár leány, / Akár tündér lenne, / Mit bánnám én, / Csak belém szeretne!” (Petőfi Sándor: Álmodom-e?)
Sokan úgy gondolják, azok a szerencsések, akik megnyerik a lottót. Mások úgy tartják, azok a szerencsések, akik véghez tudnak vinni a karrierjükben mindent, amiről álmodtak. Szerintem pedig azok a szerencsések, akikre rátalál az igaz szerelem, amiben sokáig nem is hittem. Már felnőtt voltam, amikor megkérdeztem nagypapámtól, nagymamám volt-e az első szerelme. Nagypapám pedig annak ellenére, hogy nem volt kimondottan romantikus alkat, ezt felelte: ő volt az első szerelmem és azóta is mindennap beleszeretek. És nem sokkal később én is megtaláltam a „szőke herceget fehér lovon”, aki tündérnek lát több milliárd ember között, akinek én vagyok az első és legfontosabb. (Szerelem jeligére)

79.
„Könnyű neked beszélni tűrelemről, / Előtted egy öröklét van kitárva, / De én az élet fájából nem ettem, / Arasznyi lét, mi sietésre int.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Száz év soknak tűnik, de száz karácsony kevésnek. Kevesebb lehetőségünk van Szentestén együtt vacsorázni a családunkkal, mint ahány nap egyetlen évben van. Ezek a gondolatok azok, amik igazán megijesztenek. Ilyenkor érzem azt, hogy mindannyian kifutunk az időből, nincs elég lehetőségünk, és hogy mennyi elvesztegetett alkalmat halmozunk fel életünk során. (Szász Imre Péter)

80.
„Sem szeretőm, sem pénzem, csak / Bánatom; / Másnál háromszorta többet / Ihatom.” (Petőfi Sándor: Igyunk!)
A verseknek nem feltétlenül kínokról és bánatokról kell szólniuk. Jobban preferálom a szórakoztató költeményeket, ezért is az egyik kedvenc alkotásom Petőfitől az Igyunk!. Ugyan ebben a műben is ott rejtőzik a költő búskomor világa, de egy mindennapi, szórakoztató csomagolásba van rejtve. (Névtelen)

81.
„Van a léleknek egy erős szava, / A nagyravágy. A rabszolgában alszik, / Vagy szűk körében bűnné aljasul.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Az egyik legkeserűbb dolog volt életem során, hogy elfogadjam, nekem milyen lapokat osztott az élet. Úgy gondolom, nagy erő kell ahhoz, hogy elfogadjuk, nem mindent tudunk irányítani, ezáltal hiába lebeg előttünk a célunk, nem feltétlenül tudjuk elérni. (S. Géza)

82.
„Gyönge vagyok, lelkem testem / Fáradt. / Vessétek meg nekem azt az / Ágyat.” (Petőfi Sándor: Gyönge vagyok…)
A fizikai fáradságot és kimerültséget annyira könnyű orvosolni. Mennyivel könnyebb a fizikai sebeket is begyógyítani, mint a lelki sebeket! És mennyi sebet kellett már elviselnie annak, akinek végül elfárad a lelke! Személy szerint nagyon szeretem Petőfi búskomorabb verseit, ezért is a Gyönge vagyok… a kedvencem. Sokan hajlamosak háttérbe helyezni a mentális egészséget és csak a fizikai megpróbáltatásokra koncentrálnak, de szerencsére a költészetbe bármikor elmenekülhet az ember, ha úgy érzi, a környezetében senki nem érti, érzi át a fájdalmát. (K. M.)

83.
„Soká nem voltam otthon, / Oly rég nem láta már, / Úgy megvénült azóta – / Hja, az idő lejár.” (Petőfi Sándor: Egy estém otthon)
Bár senkinek nem mondtam még, egy kicsit mindig félek, amikor meglátogatom a szüleimet. Persze telefonon rendszeresen beszélünk, de csak akkor tudatosul bennem az idő múlása, amikor újabb és újabb ráncokat fedezek fel édesapámon, amikor realizálom, édesanyám mennyivel alacsonyabb, mint amire emlékeztem. És minden egyes alkalommal megfogadom, hogy többször meg fogom látogatni őket, mielőtt túl késő lesz. (Család jeligére)

84.
„Te szivemnek szép gyönyörűsége, / Mért van szivednek kőkeménysége?” (Petőfi Sándor: Te szivemnek szép gyönyörűsége…)
Kamaszkorom óta az első szerelmem jut eszembe erről a versről. Milliószor próbálkoztam a hölgynél, aki milliószor visszautasított. Még verset is írtam neki – ugyan nem olyan színvonalút, mint Petőfi –, de a lány rendíthetetlen volt. Soha nem is lett belőle semmi, ennyi év elteltével viszont már pozitívan gondolok vissza az én kőkemény szívű első szerelmemre. (L. Miklós)

85.
„Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben, / S elsújtád villámidat / Dörgő fellegedben…” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Isten mindig azt adja, amit megérdemlünk. Úgy gondolom, minden okkal történik, és ugyanúgy viselnünk kell a következményeket a bűneink után, mint ahogy a dicséretet elfogadjuk jócselekedeteinket követően. (Z. J.)

86.
„Vár állott, most kőhalom, / Kedv s öröm röpkedtek, / Halálhörgés, siralom / Zajlik már helyettek.” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Ugyanolyan nehéz a háború utáni új életet elfogadni és befogadni, mint amilyen nehéz maga a háború volt. A pusztulás, a romok és a szeretteiket keresők nagyon hosszú ideig emlékeztetik az embert, hogy egy nap minden megváltozhat, minden, amit és akit valaha szerettünk, eltűnhet és már semmi nem lesz olyan, mint régen. (Anonim)

87.
„Szeretném itthagyni a fényes világot, / Amelyen oly sok sötét foltot látok.” (Petőfi Sándor: Szeretném itthagyni…)
Életem során mindig olyankor vettem elő a versesköteteimet, amikor úgy éreztem, fel kellene adnom. Nemcsak a céljaimat, mindent. Hatalmas erőt ad arról olvasni, hogy mennyi ember él és élt mindig is, akik hozzám hasonlóan nem látták a kiutat a problémáik útvesztőjéből, mégis mindennap felálltak, és olyan alkotásokat hagytak végül hátra, mint Petőfi. (T. Eszter)

88.
„Édes volt a csók, amely ott / Ajkaidról rám esett, / De ki hinné, de ki hinné? / Csókod most még édesebb.” (Petőfi Sándor: Ma egy éve)
Tizenhét éves voltam, amikor megismertem életem szerelmét. Azt hittem, ennél jobban nem szeretheti az ember a másikat, de öt évvel később az esküvőnkön, amikor ránéztem a vőlegényemre, rájöttem, hogy mégis. Azt is hittem, hogy annál már tényleg nem lehet jobban szeretni valakit, de az első gyermekünk születésekor, amikor ránéztem a férjemre, ahogy a kezében tartotta a kisbabánkat, rájöttem, hogy mégis. Idén volt a huszadik házassági évfordulónk, és szerencsésnek érzem magam, hogy egy olyan férfi mellett élhetem az életem, aki mindennap bebizonyítja, hogy a szeretetnek, szerelemnek nincsenek határai, korlátai. (F. M.)

89.
„Messze bércek kékellő homályán / Bájjal ég az arany esti csillag; / A leányka nefelejcs-szemében / Tündérfénnyel szebb csillagzat égett.”  (Petőfi Sándor: Első szerelem)
Nagyon kedvelem Petőfi verseiben a hasonlatokat, amelyekkel azt érezteti, mennyivel szebbnek látja szerelmét a világ összes gyönyörű, csodálatos dolgainál is. Menthetetlenül romantikus típus vagyok, így mindig a költő szerelmes versei lesznek a kedvenceim. (Rácz Mónika)

90.
„Tragédiának nézed? Nézd legott / Komédiának s múlattatni fog” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Minden csak viszonyítás kérdése. Van, akinek a pohár félig üres, de szerencsére akadnak még olyanok is, akiknek félig teli. Nem tesz jót, ha mindig a negatívumokat látjuk, meg kell próbálni mindenben meglátni a jót, akármennyire aprócska is. (XY)

91.
„Nyúgodalom, mely elszállottál a mi szivünkből, / Szállj ide e sírnak drága lakója fölé.” (Petőfi Sándor: Sírvers)
Nagymamám halálakor sokszor olvastam el ezt a verset. Semmi nem pótolja a szeretteink hiányát, akik már nem lehetnek közöttünk, de a tudat, hogy nyugalomban, biztonságban vannak, cseppnyit enyhít a fájdalmon. (Nagy Benő)

92.
„Ha férfi vagy, légy férfi, / S ne hitvány gyönge báb, / Mit kény és kedv szerint lök / A sors idébb-odább.” (Petőfi Sándor: Ha férfi vagy, légy férfi…)
Fiatalkorom óta ez a kedvenc Petőfi-versem, mivel nagyon inspirálónak tartom. Csak akkor tud bárki segíteni, ha előbb mindenki segít magán. A saját sorsunk kovácsai vagyunk, és nem várhatjuk el, hogy bármi jobbra forduljon, ha csak ülünk a babérjainkon és nem teszünk annak érdekében, hogy előrelépjünk. Tennünk kell a céljainkért, a jobb életért, az álmaink eléréséért, nem várhatjuk azt, hogy mások oldják meg a gondjainkat. (Z. Mihály)

93.
„…Űrt érzek, mondhatatlan űrt. / De mindegy, hisz nem boldogságot esdtem, / Dicsőséget csak, s az megnyílt előttem.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Mindannyian más értékrendek szerint éljük az életünket. Azért ez a legkedvesebb idézet számomra, mert egyáltalán nem értek vele egyet, de látom benne, miért gondolkodnak páran így. Számomra a saját és a szeretteim boldogsága a legfontosabb. Természetesen semmi probléma nincs vele, ha mások másképp gondolkodnak, de én mindig azt helyeztem előtérbe, hogy igyekezzek mindenkit boldoggá tenni és aszerint cselekedjek, ami engem is boldoggá tesz. (Boldogság jeligére)

94.
„Az én babám nem jár fűre s virágra, / Hej mézednél mégis édesebb csókja.” (Petőfi Sándor: Fürge méh…)
Mindenki számára ismerősek lehetnek az érzések, amiket Petőfi a Fürge méh… című költeményében foglal össze, aki volt már életében szerelmes. Mindig is szerettem, hogy Petőfi versei mennyire szenvedélyesek és érzelmekben gazdagok. Ha a mai napon találkoznék először életem szerelmével, aki már a feleségem, ezt a két sort szavalnám el neki. (Kovács Zoltán)

95.
„Bújt az üldözött s felé / Kard nyúl barlangjában, / Szerte nézett s nem lelé / Honját a hazában…” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
A Himnusz ezen sorai ugyanolyan érzéseket váltanak ki belőlem, mint amikor valaki arról beszél, hogy „egyedül érzi magát, akkor is ha tömegben van”. A magyarok történelme tele van szenvedéssel, veszteségekkel és fájdalommal, nem véletlenül nekünk van a világon az egyik legszomorúbb himnuszunk. Mégis büszkék lehetünk mindarra, amit a népünk elért, és nem szabad elfelejtenünk, honnan jöttünk és hová tartunk. („Névtelen” olvasó)

96.
„Szabadon bün és erény közt / Választhatni, mily nagy eszme, / S tudni mégis, hogy felettünk / Pajzsúl áll Isten kegyelme.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Vallásos családban nevelkedtem, és mindig is megnyugtató volt a tudat, hogy Isten mindig mellettem van és mindent lát. Mindannyian követünk el hibákat, de Isten megbocsát és meghallgat. Biztonságban érzem magam, és érzem, hogy tartozom valahová, valakihez, és ezt a hitnek, a vallásnak köszönhetem. (Szegedi olvasó)

97.
„Rajta, gyorsan evezőhöz, / Talpra reszkető legény, / Bár toronnyá nő a hullám, / A túlpartra szállok én.” (Petőfi Sándor: Zivatar)
A versben a túlpart azt az időszakot jelenti, amikor Petőfi hátrahagyja a korábbi problémáit, megoldódik minden, ami a szívét nyomja. Hasonlatokkal érzékelteti, hogy bizonyos gondok az életben felülkerekednek rajtunk és nem mindent egyszerű megoldani, de próbálkozni kell. (F. Ágota)

98.
„Nincs tehát a nagyvilágon, / Nincs hely, csalfa szép alak! / Hol sebemre ír csepegjen, / Hol feledni tudjalak?” (Petőfi Sándor: A bujdosó)
Világéletemben romantikus alkat voltam, ezért nem meglepő, hogy a legnagyobb fájdalom, amit valaha tapasztaltam, az a szerelmi csalódás volt. Elképesztőnek tartom, hogy két ember egyik nap még idegenek, aztán szerelmesek, majd soha többé nem beszélnek, hiába töltöttek együtt milliónyi gyönyörű pillanatot. (S. Z.)

99.
„Annyit sem ér az élet, / Mint egy eltört fazék, mit a konyhából / Kidobtak, s melynek oldaláról / Vén koldus nyalja a rászáradt ételt!” (Petőfi Sándor: Annyit sem ér az élet…)
Soha nem fogom érteni teljesen azt a fájdalmat, amin Petőfi Sándor keresztülment. Az ehhez hasonló versei betekintést engednek legmélyebb gondolataiba, legnagyobb fájdalmaiba, és eszünkbe juttatják, hogy a bátor, szerelmes férfi mögött mindig volt egy sajgó szívű ember, aki nem talált menedéket és biztonságot, ahol a lelke megnyugodhat. (L. Mária)

100.
„Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog, az alkotó pihen.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Mindig is ezt az idézetet hallottam leggyakrabban a kötetből. Gyermekkoromban hallottam először édesanyámtól, talán emiatt az egyik kedvenc részletem Az ember tragédiájából. A munka után megérdemelt pihenést juttatja eszembe – és a világ teremtését. (Anonim)

101.
„Mert oly göröngyös, oly kemény az út, / Az ember annyi sivatagra jut.” (Petőfi Sándor: Hazámban)
A költő ebben a versében a világban való járásáról-keléséről s a hazájába való visszatérés öröméről ír, de e szavak az emberi élet egészére is igazak. Engemet e sorok Jézus Máté Evangéliuma 7,14-ben lejegyzett szavaira: „Mert szoros az a kapu és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt”, illetve Isten népének a pusztában való vándorlására emlékeztetnek. A jó dolgokért mindig küzdeni kell. Tisztelettel: Dufek Mária 

102.
„Hova lett a tarka szivárvány az égről? / Hova lett a tarka virág a mezőkről? / Hol van a patakzaj, hol van a madárdal, / S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak?” (Petőfi Sándor: A téli esték)
Sokat olvasom A téli esték című verset így januárban, mindig közelebb állt a szívemhez a tavasz és a nyár. Emlékszem, gyermekként csak a karácsonyt szerettem a télben. Januárban és februárban egyre jobban hiányzik a madarak csicsergése, a bimbózó fák és az illatozó virágok sokasága. Bár felnőttfejjel már sokkal jobban értékelem a tél szépségeit, mindig a tavasz és a nyár lesz a kedvenc évszakom. (L. M.)

103.
„Hol sírjaink domborulnak, / Unokáink leborulnak, / És áldó imádság mellett / Mondják el szent neveinket.” (Petőfi Sándor: Nemzeti dal)
A mai napig hatalmas tiszteletet érdemelnek a márciusi ifjak, köztük Petőfi Sándor is. Iskolás koromban gyakran vettem részt a március 15-i ünnepségeken szavaló diákként, amire a mai napig büszke vagyok. Fenn kell tartanunk a nemzet hőseinek emlékét, amit már kisebb korunkban megtehetünk, hiszen tanulnunk kell a történelemből és tisztelnünk kell a múlt nagy alakjait. (Kovács Mihály)

104.
„Édes hazám, régi magyar nemzet, / Alszik-e csak a vitézség benned, / Vagy apáink halálával elhalt? / Illik-e még oldaladra a kard?” (Petőfi Sándor: Kemény szél fúj…)
Hazaszerető fiatalként mindig is szerettem a hazafias verseket. Ezért is Petőfi az egyik kedvenc költőm. Apukám mutatta meg a verseit, ő nagyon szerette a költészetet és gyakran olvasott fel nekem verseket már óvodás koromban is. Mindig büszke volt arra, hogy magyarnak született, ahogyan én is. (Nemzet jeligére)

105.
„Úgy mentem el innen, mint kisgyermek, / És mint meglett ember, úgy jöttem meg.” (Petőfi Sándor: Szülőföldemen)
Gyakran mondják, hogy „hogy elrepült az idő”, de én ezt csak felnőttként értettem meg. Néha, amikor baráti beszélgetésekben szóba kerülnek a gimnazista évek, az első szerelem vagy a gyermekeink születése, megdöbbentő, hogy mennyi idő eltelt, pedig mintha pár hete történt volna. (K. Laura)

106.
„Szép kedvesem, ha majd az oltár mellett / Dobog felém szerelmes kebled!… / S ha majd körűlünk apró gyermekek / Mosolyganak, enyelgenek!…” (Petőfi Sándor: Szép kedvesem…)
Idén tervezünk összeházasodni a vőlegényemmel és már a közös babánk is szóba került. Amióta az eszemet tudom, hatalmas, mesébe illő esküvőt szerettem volna és mindig is vágytam rá, hogy édesanya legyek. Ez életem eddigi legszebb időszaka, és azt kívánom, soha ne érjen véget. (Tóth Emília)

107.
„Agyamban egymást szűlik a gondolatok / S egymást tépik szét, mint vadállatok.” (Petőfi Sándor: Fejemben éj van…)
Számomra a Fejemben éj van… című vers mindig is a bennem tomboló szorongás tökéletes leírását jelentette. Nem tudom pontosan elmagyarázni, milyen érzés folyamatosan mindennap aggódni, túlgondolni a legkisebb apróságokat is, stresszelni és együtt élni azzal, hogy nem tud megpihenni az elmém és a lelkem. Ez a vers áll a legközelebb ahhoz, amit nap mint nap átélek. (LK)

108.
„Szeretek én egy istenasszonyt. / Egy számkiűzött istennőt: / A szabadságot. Fájdalom, hogy / Csak álmaimban látom őt.” / (Petőfi Sándor: Szeretek én…)
Petőfi Sándor verseiből kiderül, hogy milyen fontos volt neki a szabadság. A Szeretek én… című verséből az is kiderül, hogy nem adatott meg neki, hogy szabadon élje az életét. Csak álmodik róla, hogy szabad legyen, de a kor nem adta meg neki erre a lehetőséget. (Szabadság jeligére)

109.
„Olyan ez a piros fény, / Mely a kék Mátrán lángol, / Mint kékszemű lyány arcán / A rózsaszínű fátyol.” (Petőfi Sándor: A hevesi rónán)
Semmi nem tudja annyira elrabolni a szívemet, mint amikor a költő természeti jelenségeket használ hasonlatként. Úgy gondolom, manapság nem értékeljük eléggé a természetet, és erre a legjobb példa, hogy régen milyen sok versben emeltek ki gyönyörű tájakat, növényeket, természeti jelenségeket. (Anonim)

110.
„Édes hazám, régi magyar nemzet, / Alszik-e csak a vitézség benned, / Vagy apáink halálával elhalt? / Illik-e még oldaladra a kard?” (Petőfi Sándor: Kemény szél fúj…)
Vajon ma képesek lennénk-e akár az életünk árán is megvédeni a hazánkat? Vajon ma nem közömbösen szemléljük-e, tétlenül tűrjük-e, ha – bármi módon – támadják nemzetünket, országunkat? Vajon jön-e, lesz-e újra egy olyan nemzedék, amelyik kardot is képes lenne rántani, csak hogy megvédje a hont? Petőfi ezekre a kérdésekre keresi a választ. (Pálma)

111.
„Te kétkedő gúny, hát nem szebb világ ez, / Mint mindaz, amin eddig átgyötörtél?” / (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Az emberek hajlamosak nem értékelni az őket körülvevő világot és azokat a dolgokat az életükben, amik igazán fontosak. Manapság egyre többen vallanak materialista világnézetet, megfeledkezve arról, mennyi öröm és biztonság lakozik például a szeretetben és a biztonságban. (P. T.)

112.
„Fa leszek, ha fának vagy virága. / Ha harmat vagy: én virág leszek. / Harmat leszek, ha te napsugár vagy… / Csak, hogy lényink egyesüljenek.” (Petőfi Sándor: Fa leszek, ha…)
A férfi is, a nő is félember egyedül. A férfi a nővel, a nő a férfival válik egész emberré. Ha ez a szívük legforróbb óhaja, akkor lehetőleg el kell gördíteni minden akadályt a lényik egyesülése elől. A világnak is jobb az, ha egész, és nem félemberek szaladgálnak benne. („Két test, egy lélek” jeligére)

113.
„Rettentő képek, oh hová levétek? / Körülöttem minden úgy él, úgy mosolyg.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Gyakran hallom, hogy minden rossz után jön valami jó, csak türelemmel ki kell várni. Isten nem engedi el a kezünket, és hiszem, hogy nem hagy senkit a rosszban. (Horváth Etelka)

114.
„Mit nekem te zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája! / Tán csodállak, ámde nem szeretlek, / S képzetem hegyvölgyedet nem járja.” (Petőfi Sándor: Az Alföld)
Összehasonlítja, párhuzamba állítja, mi több egyenesen szembeállítja egymással a hegyvidéket a síksággal, és megvilágítja azt a nagyon fontos szempontot, hogy ugyanazon tájat másként látja a szem és másként a szív. A szem felismerheti a látvány gyönyörűségét, de ha nem fűz hozzá személyes érintettségből fakadó érzelem, akkor csak látvány marad, amelyben a szem gyönyörködik, de érte a szív nem repes. Ha azonban szülőföld az a táj, vagy bármilyen más, meghatározóan szép emlék helyszíne, akkor más az ember érzelmi viszonyulása hozzá. Nyilvánvalóan Petőfinek az Alföld jelenti azt, amit a csíkszeredainak a Hargita, a gyöngyösinek a Mátra, a tirolinak az Alpok, az Óperencián túlinak a Sziklás-hegység. (Géza és Giza)

115.
„Európa csendes, ujra csendes, / Elzúgtak forradalmai… / Szégyen reá! lecsendesűlt és / Szabadságát nem vívta ki.” (Petőfi Sándor: Európa csendes, ujra csendes…)
Sok szabadságharcot vívtak az elmúlt évszázadokban Európa népei. Miért? Mert égett, lobogott bennük a szabadságvágy! Döbbenetes, hogy Petőfi Sándor majd’ kétszáz évvel ezelőtt már látta, hogy harcát Európa nem vitte végig, vagy ha igen, vívmányára nem vigyázott eléggé – s a helyzet azóta csak rosszabb lett! Mert mit látunk ma? Meghunyászkodást, hátrahőkölést, önfeladást, önfelszámolást, megalkuvást, behódolást… (tisztelet a kevés kivételnek). Annál jobb szó erre, mint a szégyen, nem létezik! (Tiszta Hang Polgári Kör)

116.
„A leánykát hévvel én szeretem, / Őt szerettem első szerelemmel, / Érte gyúltam őrült gerjelemben, / S haj, a végzet elszakaszta durván…” (Petőfi Sándor: Első szerelem)
Azon szerencsés férfiak közé tartozom, akiknek az első szerelem egyben az utolsó szerelem is lett. Nem gondolom, hogy kevésbé lenne férfi valaki attól, ha kimutatja a szeretetét és csodálatát a párja irányába. Ezért is szeretem a romantikus költészetet. Őszinte, szívből jön, és kiváló bizonyíték arra, hogy a férfiak is bátran vállalhatják romantikus érzéseiket. (Z. Máté)

117.
„A menny ívén ugyan fölöttem / Ragyognak égő csillagok / De vajh talál-e célra pályám, / Ha lángjainknak hinni fog?” (Petőfi Sándor: Vadonban)
Petőfi több aggodalmát foglalja össze a Vadonban című versében. Szeretem az olyan költeményeket, amelyek hasonló témákat dolgoznak fel, és gyakran veszek a kezembe versesköteteket, amikor valami nyomja a szívemet. Jólesik, hogy tudom, nem egyedül küzdök ugyanazokkal a nehézségekkel, és megnyugtat, hogy korábban is legyőzték már mások ugyanazokat az akadályokat. (P. M.)

118.
„Éljen a világ dicső folyása… / És az élet… És a szép világ… / S az igazság védpalástja, mely az / Üldözöttnek menedéket ád…” (Petőfi Sándor: Felköszöntés)
Kevés dolog van, ami annyira ki tud hozni a sodromból, mint amikor valakivel igazságtalanul bánnak. Szinte biztos vagyok benne, hogy mindannyian futottunk már bele ilyen helyzetbe, akár a munkahelyünkön, akár az iskolában, vagy a magánéletben. Úgy gondolom, az ember elveszíti önmagát, ha nem őszinte, nem igaz és minden hazug mondattal és cselekedettel egyre többet árt saját magának mint ember. (Igazság jeligére)

119.
„Éljen a világ dicső folyása… / És az élet… És a szép világ… / S az igazság védpalástja, mely az / Üldözöttnek menedéket ád…” (Petőfi Sándor: Felköszöntés)
Látva-olvasva az előző, Igazság jelige alatt szereplő gondolatot, az igazságról dr. Jakab Antal hitvalló gyulafehérvári megyéspüspök szavai jutottak eszembe. Bizonyára ezekkel Petőfi is nagyon-nagyon egyetértene: „Az igazság is sokszor didereg egymagában, ha nem melegíti a méltányosság, a rideg jog mellé is odakívánkozik a szeretet.” „Az igazság akkor ragyog a legjobban, ha sok és szép érvekbe öltöztetik és a szív szeretetének nyelvén mondják el.” (Székely Pálma)

120.
„S szép tavasszal, nyár hevén, hüs / Őszön át / Pengeti a szerelemnek / Hév dalát.” (Petőfi Sándor: Csal)
Tizenévesként is a szerelmes versek tetszettek a legjobban. Sokszor azt kívánom, bárcsak divat lenne még kézzel írt leveleket és verseket ajándékozni egymásnak. (Veres Laura)

121.
„Azóta hosszu évsor született, / És hosszu évsor veszte életet, / S a változó szerencse szekerén / A nagyvilágot összejártam én.” (Petőfi Sándor: Hazámban)
Petőfi Sándor az egyik kedvenc költőm, ezért nagyon örültem a felhívásnak. A legváltozatosabb magyar költő, akitől valaha olvastam, és életem minden szakaszában találtam olyan verset, amiben saját magamat láttam. Egyaránt szeretem a szerelmes és a hazafias verseit is, jelenleg a Hazámban című műve áll a legközelebb a szívemhez. (K. Zs. Katalin)

122.
„Mindent elkövettem, / Amit lehetett, / Jó remény fejében, / Hogy majd megszeret.” (Petőfi Sándor: Megúnt rabság)
A kollégáimmal, akikkel közelebb állunk egymáshoz, egyre gyakrabban felmerülnek olyan témák, mint a lelki egészség és a gyermekkori traumák. Sajnos azt tapasztalom, hogy nagyon sokan még most sem veszik elég komolyan, hogy lelkileg mennyire megterhelő megfelelési kényszerrel élni. Hiába látom, hogy milyen sok embert érint, nem figyelnek rá elegen. Itt is igyekezetet, törekvést, már-már erőfeszítéseket látunk (olvasunk), s hogy ennek meglett-e az eredménye, annak megismeréséhez végig kell olvasni a verset… (Kiss D.)

123.
„Hej, van oka a gólyának, / Hogy más hazát néz magának; / De, galambom, hogy elhagytál, / Nem t’om, mi okot találtál.” (Petőfi Sándor: Jön az ősz…)
Sokáig úgy gondoltam, hogy a szerelmi csalódás a legfájóbb dolog, ami az emberrel történhet. Ma már másképp látom, mégis a mai napig emlékszem az első szakításomra s az azzal járó fájdalomra. (Szerelem jeligére)

124.
„S ah, szabadság nem virul / A holtak véréből, / Kínzó rabság könnye hull / Árvánk hő szeméből.” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Nem rajongok különösebben a versekért, de büszke magyarként a Himnusz, a Szózat és a Nemzeti dal mindig közel állt hozzám. Szívesen veszem elő őket, hogy újra és újra elolvassam, még akkor is, ha néhol a történelem során átélt gyötrelmeinkre emlékeztetnek, mint jelen esetben is. (E. S.)

125.
„Nagyon kedves nekem ez a hely; / Elmegy majd a tavasz, menjen el, / Elmehet a nap, a csillagok… / De én nem mék, én itt maradok.” (Petőfi Sándor: Nem megyek én innen sehova…)
A versrészlet azt mutatja be, hogy folyamatosan változik minden körülöttünk, de mi nem változunk ugyanabban a tempóban. Nappalból éjszaka, tavaszból nyár lesz, rohan az idő, mi pedig nem tudjuk tartani a lépést. (Zoltán Szilárd)

126.
„Nagyon kedves nekem ez a hely; / Elmegy majd a tavasz, menjen el, / Elmehet a nap, a csillagok… / De én nem mék, én itt maradok.” (Petőfi Sándor: Nem megyek én innen sehova…)
A föld és a földön sok minden forog, örök körforgásban van, de létezik az a fajta emberi lélek, amelyik a forgás-forgolódás helyett az egy helyben maradást választja (ez nem összetévesztendő az egy helyben topogással!). Ezt az érzelmi jelenséget úgy hívják: kötődés. Kötődünk szüleinkhez, gyermekeinkhez, szülőházunkhoz, szülőfalunkhoz, -városunkhoz, szülőföldünkhöz, kisállatunkhoz, kedves tárgyainkhoz stb. stb. stb. A kötődés nem ereszt, nem engedi, hogy elszakadj attól a valamitől, amihez ennyire kötődsz. Erről beszél a költő is. (Kötődés jeligére)

127.
„Boldogtalan leszek, / Koporsóm zártáig; / Csak az vigasztal, hogy / Nincs messze odáig.” (Petőfi Sándor: Boldogtalan voltam…)
Sokan nem tudnak azonosulni Petőfi depresszív verseivel, ezért kevésbé szeretik azokat, mint a hazafias vagy a szerelmes költeményeit. Én úgy gondolom, hatalmas bátorságra vall, hogy ilyen őszintén írt lelki vívódásairól, érzelmi (mentális?) problémáiról egy olyan világban, ahol ezt még annyira sem értették meg, mint manapság. (Á. S. J.)

128.
„Óh atyám, óh anyám, / Miért távoztatok? / Tudom, hogy áldás a / Sír nyugalma rátok, / De mi nektek áldás, az átok énnékem…” (Petőfi Sándor: Szüleim halálára)
Nem hiszem, hogy bárki meg tud teljesen gyógyulni abból a fájdalomból, amit a szeretteink elvesztése okoz. Úgy éljük le az életünket, hogy tisztában vagyunk vele: egy nap majd el kell búcsúznunk a szüleinktől, mégsem lehet felkészülni rá. Mindennap hiányzik édesanyám és édesapám, amin csak a közös emlékek enyhítenek valamelyest. (Károly Gizella)

129.
„Szilaj nótát fütyörésznek a szelek, / Lelkem, testem majd megveszi a hideg: / Tekintsen rám, kocsmárosné violám! / Fölmelegszem kökény szeme sugarán.” (Petőfi Sándor: Hortobágyi kocsmárosné…)
Szeretem a könnyed verseket, így nem meglepő, hogy az egyik kedvencem Petőfitől a Hortobágyi kocsmárosné… Azt vallom, hogy a költészetben ugyanúgy helye van a könnyed témáknak, mint a mély, elgondolkodtató, érzelgős kérdéseknek. (Névtelen)

130.
„S én piruló / Lángajkán, / Mézcsókjait / Lecsókolnám.” (Petőfi Sándor: Álom)
Azok közé a szerencsés lányok közé tartozom, akiknek a párjaik ugyanolyan romantikus alkatok, mint mi magunk. Hét éve vagyunk házasok a férjemmel és a mai napig meg szokott lepni általa írt szerelmes versekkel. A költészetének a stílusa nagyon hasonlít a Petőfiéhez és én versről versre újra és újra beleszeretek. (Németh Lívia)

131.
„Akármerre megyek, / Mindegy nekem, / Mindenütt szomorú / Az életem.” (Petőfi Sándor: Keresztúton állok…)
Téli estéken jobban esik a Keresztúton állok… című vershez hasonlókat olvasni. Nincs bajom a búskomor hangvételű költeményekkel. Úgy gondolom, a költészetben minden érzésnek teret kell adni és minden érzelmet el kell fogadni olvasóként is. (Dr. Szabó-Polgár Klára)

132.
„…Bal sors akit régen tép / Hozz rá víg esztendőt, / Megbünhödte már e nép / A multat s jövendőt!” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
A magyaroknak rendkívül gazdag történelmük van, de rengeteget szenvedtek is ennek során. Minden évben várom a nemzeti ünnepeinket, mert jólesik, hogy ha máskor ritkábban is, de ilyenkor mind összetartunk és éreztetjük egymással, hogy összetartozunk. Közös múlton osztozunk és közösen kell tennünk annak érdekében, hogy ne feledjük a történelmünket. (Egy egri egyetemista gondolatai)

133.
„A végtelen birodalom helyett / Adának néki egy kis ketrecet!” (Petőfi Sándor: Rab oroszlán)
Az ember életében temérdek lehetőség adódik, de legtöbbször úgy érzi magát, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Az álmaink a végtelen birodalom, és amit kapunk, az a valóság, mint egy kis ketrec. (Endre)

134.
„Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat, / Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk, / Messze elmaradtunk a világ sorától, / Kitöröltek a nagy nemzetek sorából, / Élni nem tudunk és halni nem merünk.” (Petőfi Sándor: Van-e egy marok föld…)
Azzal megelégedni, amink van, soha nem volt könnyű dolog, hiszen mindig jobbat akarunk magunknak és a hozzánk közel állóknak. A vers soraival könnyű azonosulni, mivel sokaknak azzal kell beérniük, hogy legyen kenyér az asztalon, míg vágyakozva tekintünk másokra, akik szerencsésebb életet élnek, mint mi. A versszak utolsó sora felhívás, hogy tudjuk megélni az életet és nem túlélni, és ne féljük a halált, amely véget vet életünknek. (A. L.)

135.
„Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat, / Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk, / Messze elmaradtunk a világ sorától, / Kitöröltek a nagy nemzetek sorából, / Élni nem tudunk és halni nem merünk.” (Petőfi Sándor: Van-e egy marok föld…)
Ez itt némi szemrehányás, általánosítva annak megállapítása, hogy az emberek egy részének bőven elég a cirkusz és a kenyér, de a hazáért tenni nem éreznek magukban semmi késztetést. A költő szerint ennek a hazánk sorsát meghatározó, nem túl kellemes következményei lettek/lesznek. (Egyetértek jeligére)

136.
„Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem. / Szerelmemért föláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet.” (Petőfi Sándor: Szabadság, szerelem!)
Az életnek két fontos tényezője a szerelem és a szabadság. Sok esetben érezzük, hogy ezekért fel kell áldoznunk valamit, ami szintén az élet része vagy maga az életünk. Petőfi Sándor soraiban is egy ilyen hasonlat olvasható. A költő úgy gondolja, hogy a szerelemért fel kell áldozni az életét, viszont a szabadságért fel kell áldozni a szerelmét. Sokszor úgy érezzük, hogy a szerelem az életnél is fontosabb és erre is tesz utalást a költő, viszont ő a szabadságot még ennél is fontosabb helyre sorolja. (Név nélkül)

137.
„Nem a palotáknak fényes gyertyaszála / Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága.” (Petőfi Sándor: Lehel Vezér)
A költő ebben az idézetben a saját élete és lelke egyszerűségére gondol, aki nem kívánja a fényűzést, ami egy hamar kialvó gyertyaláng lehet, ezzel szemben az egyszerű élet becsületességét, tisztaságát választja, amely erősebb és értékesebb. (Blanka)

138.
„Életem most egyetlen kivánság: / Megnyerhetni, lyányka, szívedet! / Néha mégis csaknem azt ohajtom: / Vajha ne szeretnél engemet.” (Petőfi Sándor: Életem most…)
A szerelem nem csak csodálatos tud lenni. Néha bonyolult és lemondásokkal, áldozatokkal jár. Petőfi az Életem most… című versében a szerelméhez szól, aki után egyik pillanatban vágyakozik, a másik pillanatban pedig azt kívánja, bárcsak ne szeretné őt viszont a lány. Ez arra utalhat, hogy olyan problémával kell szembenézniük a szerelmüknek, ami fölött egyiküknek sincs befolyása. Ezt az egyik legnehezebb dolog elfogadni amikor két ember szerelmes. (T. Panna)

139.
„Az idő igaz, / S eldönti, ami nem az.” (Petőfi Sándor: Voltak fejedelmek…)
Sokszor nehéz megállapítani, mi igaz és mi nem. Főleg manapság, amikor olyan sokan az interneten élik az életüket, a megmásítás határáig szerkesztett képeket posztolnak, egyes hírportálokon pedig valótlanságokat állító cikkeket jelentetnek meg. Ahogy Petőfi Sándor is írja a versében, sokszor csak az idő múlásától várhatjuk azt, hogy kiderüljön, mi igaz és mi nem. (Egy budapesti olvasó)

140.
„Nem sírok én és nem panaszkodom; / Nem mondom én el másnak: mi bajom?” (Petőfi Sándor: Nem sírok én…)
Ritkán gondolunk bele, hogy néha többet ártunk magunknak azzal, ha magunkban tartjuk a negatív érzéseinket. Komoly mentális és fizikai problémákat okozhat hosszútávon, ha nem nyílunk meg és mindent magunkban tartunk. (K. Zita)

141.
„Te voltál fényes napvilágom; / Lementél: éj van körülem.” (Petőfi Sándor: Te voltál egyetlen virágom…)
A versrészlet az elmúlásról szól. A tavaszból és nyárból előbb-utóbb ősz és tél lesz, a nappalból pedig éjszaka. Ezt eredményezi egy szakítás is. A költők, köztük Petőfi, gyakran használják az éjszaka metaforát a magány, a csend és az elmúlás jelképeként. (Kiss Árpád)

142.
„Csak a tömeg ne sejtse kínomat – / Ha sajnálhatna, nem imádna többé.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Gyakran tapasztalom, hogy az ismerőseim magukba zárkóznak, mert úgy gondolják, ha megnyílnak mások előtt, akkor elvesztik a korábban felépített tiszteletüket. Véleményem szerint megnyílni másoknak bátorság, nem szégyen. (K. M.)

143.
„Az életcél boldogság, de elébb / Fáradni kell, hogy ezt a célt elérd…” (Petőfi Sándor: Egy könyvárus emlékkönyvébe)
Gyermekkoromban gyakran mondta édesanyám, hogy semmit nem adnak ingyen. A világ egyensúlyához hozzátartozik, hogy mindig mindenért tennünk és fáradnunk kell, esetleg áldozatokat is kell hoznunk a céljaink eléréséhez. Rengeteg könnyet kell hullatnunk, mire elérjük a boldogságot, de Isten azért gördít akadályokat elénk, hogy legyőzzük azokat és erősebbé tegyenek minket. (Szabó Szász Eszter)

144.
„A világot védtük hajdanában / A tatár és a török világban; / Vajon most, ha eljön a nagy munka, / Meg bírjuk-e védni mi magunkat?” (Petőfi Sándor: Kemény szél fúj…)
Petőfi Sándor hazafias verseit kiemelkedőnek gondolom a magyar- és a világirodalomban egyaránt. Csaták és háborúk mindig is voltak és sajnos mindig is lesznek, ezért többek között a Kemény szél fúj… című verse is mindig aktuális marad. Sokszor azt kívánom, bárcsak annyi időt, energiát és pénzt fordítanának az emberek, köztük a világ nagyhatalmai a művészetekre, mint amennyit a háborúkra, fegyverekre és politikai nézeteltérésekre fordítanak. (Takács Emma)

145.
„Elbúcsuzál-e kedves gyermekedtől, / Elbúcsuzál-e leghivebb fiadtól, / Őtőle?… és ha elbucsúztatok: / Gondoltad-e, hogy végbucsútok ez?” (Petőfi Sándor: Vajda Péter halálára)
A halál mindig is jelen volt az életünkben, de nem mindig adatik meg az esély, hogy szeretteinktől búcsút vegyünk, vagy az is előfordulhat, hogy nem tudjuk, hogy akkor találkozunk utoljára a földön. Ezért fontosnak tartom, hogy minden találkozás mindig kellemes emlék legyen, mivel soha nem tudhatjuk, hogy látjuk-e még egymást. (Szőke Emőke)

146.
„Nem sírok én és nem panaszkodom; / Nem mondom én el másnak: mi bajom? / De nézzetek szinetlen arcaimra, / Ott föl van írva” (Petőfi Sándor: Nem sírok én…)
Az emberek többségének az a hibája, hogy nem tudják kifejezni érzéseiket, és legtöbbször a negatív érzések felgyűlnek lelkükben. Általában az ilyen ember arcára rá van írva, ha valami bántja a lelkét, de ő nem fog megnyílni és szólni az őt ért sérelmekről. (János)

147.
„Szeretném itthagyni a fényes világot, / Amelyen oly sok sötét foltot látok. / Szeretnék rengetegbe menni, / Ahol nem lenne senki, senki!” (Petőfi Sándor: Szeretném itthagyni…)
Gyakran érzem úgy, hogy a fent leírt sorokkal azonosulni tudok. Sokszor én is szeretnék egy olyan helyre menni, ahol nincs senki, ahol magam vagyok. Ezen a helyen nem bántana senki és egyedül csak én okozhatnék magamnak problémát. A fővárosban élve, akármerre megyek, embertömegek vannak, amitől én viszolygok, és emiatt igen, vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy sokkal boldogabb lennék egy távoli erdőben. (Inkább a magány? jeligére)

148.
„Mintha a nagy, nehéz világot tartanám, / Leányka, hogy az ne szakadjon rám, / Ugy reszketek, / Ha megfogom könnyű, kis kezedet.” (Petőfi Sándor: Mintha a nagy, nehéz…)
A férfi életének része, hogy vállán cipeljen minden terhet, de olykor ezen a terhen szerelme keze segít neki. Mindenki életében adódnak nehézségek, viszont fontosnak tartom, hogy legyen valaki, aki ezeken könnyít, vagy legalábbis megpróbál könnyíteni. A világ súlya nyom össze mindannyiunkat, és segítenünk kell egymásnak könnyíteni a terhen. Fontosnak tartom, hogy segítsünk embertársainknak a boldogsághoz vezető úton. (Szeretet jeligére)

149.
„Jertek hozzám, ha majd napom lejár, / Mert a barátság nappal láthatatlan, / Éjjel ragyog csak, mint a fénybogár.” (Petőfi Sándor: Barátim vagytok…)
Két ember közötti kötelék sokféleképpen létezhet. Lehetünk szerelmesek, és lehet baráti kötelék is két ember között. A barátság fontos tulajdonsága, hogy ne csak akkor legyünk a barátunk mellett, amikor minden rendben van, hanem akkor is támogassuk és mutassuk ki baráti szeretetünket, amikor az életében problémák adódnak, és próbáljunk meg segíteni rajta. (T. Emil)

150.
„Érzem, hogy Isten amint elhagyott, / Üres kézzel taszítván a magányba…” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Isten nélkül magányos lennék. Ő mindig velem van, akkor is, amikor úgy érzem, hogy nincs velem. Akkor is, amikor úgy érzem, senkire nem számíthatok vagy hogy teljesen magamra maradtam. Az, hogy elhagyott, pillanatnyi érzés. A valóság az, hogy Ő sosem hagy el. (Tóth Lajos László)

151.
„Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
E sorok hallatán büszkeség tölti el egy magyar ember szívét. Határon túli magyarként régebben ritkán hallhattuk fontos eseményeknél eme sorokat. A sportolók életében lehet akár a győzelem és dicsőség pillanata, amikor felcsendül a himnusz, akár egy olimpiai aranyérem vagy egy világbajnoki győzelem, de lehet buzdító is, mint amikor egy válogatott mérkőzés előtt a szurkolókkal együtt énekeljük a himnusz első sorait. Gyermekkoromból kellemes emlék, amikor életemben előszőr kilátogathattam egy magyar válogatott mérkőzésre és több száz emberrel egyszerre énekeltük a himnuszt, majd ezt követően hangzott el, hogy „Hajrá magyarok!” Ez olyan sokáig bennem maradt, hogy iskolai rendezvények alkalmával is, amikor felcsendült a himnusz, akkor a végén én magamban sokszor hozzátettem az előbb idézett két szót is. (Tamás)

152.
„Értünk Kunság mezein / Ért kalászt lengettél, / Tokaj szőlővesszein / Nektárt csepegtettél.” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Ebben az idézetben visszaemlékezésszerűen megfogalmazott ténymegállapítást olvashatunk, ami elgondolkodtat. Milyen lehetett az a múlt, amikor az országban gazdagság és dicsőség volt? Kölcsey ezekre az időkre hívja fel figyelmünket, és nemcsak a miénket, hanem Istent is megszólítja, mintegy jelképekként utalva arra, hogy milyen sok mindenben kedvezett a magyarok számára. (Borsodi olvasó)

153.
„S ti egyre mosolygotok, / S oly jól esik nekem, / Oda tekintenem, / Hol egy kis vidámság van / szomorú világban.” (Petőfi Sándor: Már sokszor énekeltem…)
A szomorú valóságban néha megcsillan egy-egy boldogságsugár, ez minden személynek más és más. Vannak, akiknek egy elolvasott könyv, egy elkészült festmény, egy zenemű élménye, egy utazás okoz boldogságot, és vannak, akiknek a csillagok fénye, a természet szépsége vagy legfőképpen egy-egy mosoly telíti meg szívüket és lelküket örömmel. A legfontosabb, hogy bármi is legyen az, de találjuk meg azt, ami nekünk boldog pillanatokat szerez. (Boldogság jeligére)

154.
„Üdvezellek, lelkem szép kis ága, / Üdvezellek, édes magzatom! / Sírásodnak bánatos zajába / Beleolvad örvendő dalom.” (Petőfi Sándor: Fiam születésére)
Egy apa életében kevés olyan boldog pillanat lehet, mint fiának a születése. Önmagunk apró kivetülését láthatjuk az újszülöttben és egy új lehetőséget hibáink kijavítására. Örömteli pillanatok, amelyek bárcsak örökre tartanának: hogy újszülött fiamat kezemben foghatom, és tudom, hogy ettől a naptól fogva mindentől meg kell óvnom őt és a világ fájdalmától távol kell tartanom őt. (Egy büszke apa)

155.
„Sem atyám, sem anyám / Nincs többé, nem is lesz, / Kiket szoríthatnék / Dobogó keblemhez” (Petőfi Sándor: Szüleim halálára)
Belegondolni sem tudok, hogy mit éreznék, ha szüleim távoznának a másvilágra. Egy szülőnek nem való gyermekét temetni, viszont gyermeknek sem való szüleit temetni. Elföldelni azokat az embereket, akik óvtak minket, felneveltek, és jó embert faragtak belőlünk, tudni azt, hogy nincsenek többé, hogy nem fordulhatnék többé hozzájuk a bajban és többé nem nyerhetnék vígaszt mellettük, elképzelhetetlen fájdalom. Erről beszél a költő itt. (T. Z.)

156.
„Fürge méh, te bejárod a ligetet, / Hogy szedhessed virágokrul mézedet; / Az én babám nem jár fűre s virágra, / Hej mézednél mégis édesebb csókja.” (Petőfi Sándor: Fürge Méh…)
A fentebbi hasonlat alapján a két szerelmes csókja olyan édes, mint a méz, amelyet méhek készítenek a virágos réten. Ha igazán szeretünk valakit, annak minden tette boldogságot okoz részünkre, és nem várjuk tőle, hogy erdőt és mezőt bejárjon értünk, elég számunkra egy édes csókja és minden bánatunk tovaszáll. (H. U.)

157.
„Mint a tűzkardos angyal / Ádámot-Évát a paradicsombul. / Kolduljatok, miként / Koldultak milliók miattatok!” (Petőfi Sándor: Ausztria)
A Habsburgokat Petőfi Ádámhoz és Évához hasonlítja, és miként Isten száműzte őket az Édenkertből, úgy száműzik a magyarok is az elnyomókat az országból. Azt kívánja, az őseinknek gyötrelmeket okozók is éljék át ugyanazokat a lelki kínokat és fizikai fájdalmakat, amiket nekik kellett. (K. Lajos)

158.
„Nagy a mi örömünk, / Nagy a mulatságunk, / Gyöngynek is beillik / Fényes boldogságunk!” (Petőfi Sándor: Feleségem és kardom)
A szerelem két ember között olyan gyönyörű, mint egy gyöngy. Két ember közti őszinte szerelemben ritkán találni mást, mint boldogságot és mulatságot. Ha megtaláltuk azt a személyt, aki mulattat bennünket és boldoggá tesz minket, akkor semmi másra nincs szükségünk az életben. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy megtaláltam a boldogságom a szerelmemben, és bízom benne, hogy mindenki számára él valahol az a személy, akiben megleli boldogságát. (Sz)

159.
„Balga kérdés! te eleget éltél, / Bármi hamar végezéd be pályád; / Hány nem érte meg, amit te? ámbár / Késő vénség görbitette vállát.” (Petőfi Sándor: Kisfiú halálára)
Szőrnyű dolog, ha egy ifjú veszti életét, de gondoljunk bele, hogy ő lehet, megélt olyan dolgokat, amiket más, aki háromszor annyit élt, soha. Az én gondolataimban az fogalmazódik meg a költő ezen szavainak olvasásakor, hogy merjük megélni az életünket, és ne várjuk, hogy elmúljon, mert ha idősek leszünk, akkor már nem lesz időnk és erőnk kalandokban részt venni vagy „elpazarolni” egy napot a szórakozásunkra. Addig tegyünk meg mindent, ameddig időnk van rá, mert eljön az a nap, amikor sajnos életünk a földön véget ér, és minden, amit addig tettünk, vagy feledésbe vész, vagy emlékezetes marad. Törekednünk kell az utóbbira. (Kissné)

160.
„Egy bölcs hajdan szamáron útazott. – / Azóta az idő megváltozott, / Nagyon megváltozott már, / Most a szamarak / Lovaglanak, / A bölcs pedig gyalog jár.” (Petőfi Sándor: Egy bölcs hajdan…)
Szimbolikus képek. Mintha az idő múlásával a visszájára fordult volna minden, vagy legalábbis sok minden. (Név nélkül)

161.
„Éjfél lesz, és én mégsem alhatom, / Mert gondomat el nem altathatom.” (Petőfi Sándor: Szomorú éj)
Egy hosszú nap után másra sem vágyik az ember, csak hogy lefekhessen és maga mögött hagyhassa az összes problémáját. Ez sajnos nem mindig ilyen egyszerű, személy szerint sok álmatlan éjszakát köszönhetek annak, hogy hajlamos vagyok túlgondolni a dolgokat és továbbra is olyan dolgokon rágódni az éjszaka magányában, amiket már le kellett volna zárnom. (M. J.)

162
„Nem hallottátok Dózsa György hirét? / Izzó vastrónon őt elégetétek, / De szellemét a tűz nem égeté meg, / Mert az maga tűz; ugy vigyázzatok: / Ismét pusztíthat e láng rajtatok!” (Petőfi Sándor: A nép nevében)
Az embert megölheted, viszont a tetteit és a gondolatait nem – ahogy Dózsa Györgyöt is (a legenda szerint) tüzes trónra ültették, viszont annak a ténynek az emlékét, hogy vezette és ahogyan vezette a parasztfelkelést, soha nem pusztíthatják el. A sorok között megbúvik az az üzenet, hogy mi se tétlenül várjuk meg, míg elmúlik az életünk, hanem tegyünk valamit, ami miatt emlékezni fognak ránk, hogy legyen, mit hátrahagynunk az utókornak. (P. Hugó)

163.
„Nem akarok elrohadni, / Mint a fűzfa a mocsárban; / El akarok égni, mint a / Tölgy a fellegek lángjában.” (Petőfi Sándor: Tűz)
Ezekben a sorokban nemcsak az elmúlás mikéntje, de az élet, az élettér típusa iránti igény is benne rejtőzik. A nemes ügyért a végsőkig való küzdést óhajtja, egyben ösztönzi. Mintha arra hívna, tekintetünket ne lefelé, hanem fölfelé emeljük. S ha így teszünk, akkor tudatosan meg fogjuk válogatni életünk terepét és tartalmát, amiből egyenesen fog következni halálunk formája is. (Aladár)

164.
„Markunkban a kard, s benne lesz, amig / Szemfényünk vagy rabláncunk megtörik!” (Petőfi Sándor: A csonka torony…)
Micsoda elszántság sugárzik a költő szavaiból! Petőfi úgy vélte, hogy a magyarok előtt két lehetőség áll: a sorsukba való beletörődés vagy a küzdés a rabság felszámolásáig. Ő hitet tesz az utóbbi mellett. De a szabadságharcosok előtt is két lehetőséget lát és fogalmaz meg: halál vagy szabadság. Igen, a szabadságért az életáldozatot is vállalni kell. Emlékezzünk vissza a sok harcosra, akik életüket adták a szabadságharcban, és tisztelegjünk előttük, hiszen az ő hőstetteik vezettek oda, ahol jelenleg mi tartunk. (J. Róbert)

165.
„Hej, van oka a gólyának, / Hogy más hazát néz magának; / De, galambom, hogy elhagytál, / Nem t’om, mi okot találtál.” (Petőfi Sándor: Jön az ősz…)
Sok minden magyarázható az életben, minden történésnek és cselekedetnek oka van. Oka van annak, hogy a gólya más hazát, melegebb éghajlatú vidéket keres magának, viszont sokszor érthetetlen, hogy miért kell megválnunk a szerelmünktől. Nem minden kérdésünkre kaphatunk az adott pillanatban választ, és ilyenkor nem értjük a miérteket, de az élet megy tovább, ezért soha nem szabad feladni. Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Hozhat például egy új szerelmet is. (Budapesti olvasó)

166.
„Fiú, légy hát okosabb valahára, / Szedd rendbe rendtelen életedet” (Petőfi Sándor: Javulási szándék)
Amikor úgy érezzük, hogy életünk darabokban van és nem találunk kiutat a problémáinkból, olyankor álljunk meg és gondoljuk át, hogy mi történhetett, hátha okosabbak leszünk az események átgondolását követően és tanulhatunk a hibáinkból. Az idő kerekét nem forgathatjuk vissza, viszont sokat tehetünk azért, hogy lehetőleg még egyszer ne forduljon elő ugyanaz a gond az életünkben. (G. K.)

167.
„Azon volnék én, hogy te lennél / Énnékem feleség!” (Petőfi Sándor: Zsuzsikához)
Édesanyám gyakran olvasta Petőfi szerelmes verseit. Édesapám halála után megosztotta velem, hogy Petőfi költeményei fejezték ki a leginkább azt, hogy mit is éreztek egymás iránt. Soha nem fogom elfelejteni azt a rengeteg érzelmet, amit abban a pillanatban édesanyám szemében láttam, ezért is az egyik kedvenc költőm Petőfi Sándor. (H. Mária)

168.
„Hányszor zengett ajkain / Ozman vad népének / Vert hadunk csonthalmain / Győzedelmi ének!” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
A himnusz hallatán mindenkinek az első sorok jutnak az eszébe, viszont a vers többi része is ugyanúgy hatalmas mondanivalóval bír. Akár ebben az idézetben is, ahol a költő utalást tesz arra, hogy nemegyszer győzött le minket a török és ilyenkor az elesett magyar harcosok fölött énekelték győzedelmi éneküket. Magyar népünknek a különböző csatatereken nem mindig a dicsőség jutott, sokszor a vereséggel is meg kellett és meg kell tudnunk birkózni. Számomra ezt sugallják ezek a sorok. (Anonim)

169.
„S boldog uton szalad életem át, / Mígnem a sír komor éjjele lát.” (Petőfi Sándor: S boldog úton…)
E néhány szó egy teljes emberi élet rövid leírása véleményem szerint. Az életen átszaladunk – jó esetben – boldogan, amíg el nem jutunk a halálig, vagyis a sötét sírig. A költő a komor éjszakát használja a halál utáni nyughelyünk hasonlataként, ami mint irodalmi eszköz számomra mindig az egyik legkifejezőbb volt. (Kis Olga)

170.
„Végre – azt mondják, úgy jó a pénz, / Hogyha megszámlálva van; / Hanem a csók csak nem pénz talán?… / Hadd legyen hát számtalan.” (Petőfi Sándor: Igy ni…)
A vers nagyon jó példát hoz fel arra, hogy az életben van fontosabb dolog a pénznél, például a csók. Míg a pénzt meg tudjuk számolni és el tudjuk veszíteni, addig a csók megszámlálhatatlan és nem tudjuk elveszíteni a már megkapott csókokat. Elkölthetjük a fizetésünket, a spórolt pénzünket és megdolgozhatunk érte még egyszer, újra és újra. Abszolút egyetértek azzal, hogy az életben sokkal fontosabb a szerelem a pénznél – nem feledve, hogy ezért is tenni kell, nem is keveset. (Anonim)

171.
„Ahány a magyar, / Tízannyi a morva, cseh, német, / Kik szent jogokat s szabad embereket / Gyilkolni jövének.” (Petőfi Sándor: A nagyszombati csata)
Az 1848–1849-es forradalomban történtekről sok mindent olvasunk és tanulunk az iskolában, de talán nem gondolunk bele, hogy hány nemzetnek volt része a szabadságharcunk leverésében, amint az idézett versben is olvashatjuk: a magyarok ellen harcoltak a csehek, a németek, a morvák… Egy 2017-es nagyszombati megemlékezésről szóló beszámolóban a Felvidék Ma hírportál ezeket írta: „1848. december 16-án délután fél ötkor Sossay császári és királyi tábornok megkezdte Nagyszombat ostromát, és túlerejével szinte teljesen bekerítette a várost. A császári oldalon 15 000 katona fogta gyűrűbe a városban tartózkodó 1700 honvédet. Guyon honvédezredes ezt akkor tudatosította, amikor a Pozsony-nagyszombati vasúton a segítségére küldött honvédcsapatokat erős tűz alá vették. Este hét órára a városban véres utcai harcok bontakoztak ki és Guyonék számára a kitörés vagy a fegyverletétel jött számításba. Guyon csapatai élére állva az éj leple alatt Szered, illetve Cífer-Pozsony irányában sikeresen kitört az ostromgyűrűből. Az utóvédként bevetett 48. számú Ernő főherceg gyalogezred 3. zászlóalja azonban, amely a kitörési hadműveleteket fedezte, zászlóőrző századát elveszítette. A megmaradt négy század sikeres kitörést hajtott végre, de ebből később kettő fogságba esett. A honvédalakulat a hősies ellenállás következtében érzékeny veszteséget szenvedett. A magyarok oldalán 98 fő volt a halottak és sebesültek száma. Az osztrákok foglya lett 8 tiszt és 790 főnyi legénység. Ebben a csatában az osztrákok összesen 40 főt veszítettek. A nagyszombati csatában a jelentős túlerővel szemben a honvédsereg nemcsak hősiesen küzdött, de kiváló példáját nyújtotta az önfeláldozásnak is. A csata névtelen hősei mellett különösen Guyon honvédezredes, Pusztelnik honvéd alezredes és Mack honvéd tüzérőrnagy tanúsított példás helytállást.” (Galambos József)

172.
„Állni soká fog e kő; hamarabb elporlik azonban, / Mint lelkünkben ama bánat, amelyet okoz.” (Petőfi Sándor: Sírvers)
A halál mindenki számára ismert, mert jelen van az életünkben. Sokszor mondják, hogy azoknak az embereknek, akik elmennek, sokkal könnyebb, mint azoknak, akik itt maradnak a gyásszal. Petőfi a tárgyiasult dolgok múlását hasonlítja az emberi érzések múlásához, érzékeltetve, hogy mennyire tartós a fájdalom és a bánat, amit gyászló emberekként átélünk. (Peti)

173.
„Szeretlek, mint a hold a csendes éjet, / Miként a léget a szabad madár; / Szeretlek oh, barátom, míg az élet / Köréből a halál a sírba zár.” (Petőfi Sándor: Neumann Károly emlékkönyvébe)
Íme, egy szívélyes vallomástétel, egy őszinte feltárulkozás a kedves jó baráthoz fűződő érzésekről. A költő leírja, hogy addig szereti őt, míg az élet a sírba nem zárja. A saját életünkben is vannak, lehetnek barátságok, amelyek egy életen át tartanak, még akkor is, ha nem beszélünk és nem találkozunk gyakran egymással. (Barátság jeligére)

174.
„Tán te léssz vendégem, / Óhajtott halál; / Úgy siess, ne késsél, / Ajtóm nyitva áll.” (Petőfi Sándor: Vendég)
A halálvágy, vagy legalábbis az arra való készenlét Petőfi – és sok más költő – verseiben központi téma. Itt is azt olvassuk, hogy a költő a halált szívesen várja vendégül és nyitva tartja előtte az ajtót. Ettől sokan inkább idegenkedünk, de hiszem, hogy e gyengeség tudatos leküzdésével felülkerekedhetünk rajta, ezen a téren is napról napra egyre erősebbek lehetünk. (K. I.)

175.
„Nem kellett cseresznye többé, / Gyermekéveim után: / Mert az ajak édesebb volt, / Mert az ajkon szebb pir lángolt, / Melyet nyujta szép leány.” (Petőfi Sándor: Változó izlés)
Az ember ahogy felnő, sok mindenről megváltozik a véleménye és sok mindent máshogy lát és gondol, mint gyermekkorábban. A versben szereplő példa szerint a cseresznye édessége helyett most már egy szép lány édességére vágyik a költő ajka. Ámbár, a valóságban a két dolognak az összehasonlítása nem is biztos, hogy releváns, hiszen két teljesen különböző dologról van szó, nem helyettesíti, nem váltja ki egyik a másikat, másképpen fogalmazva, jól megfér egymás mellett a kettő. Ezt a megközelítést itt inkább költői túlzásnak gondolom. Amúgy pedig, ha belegondolunk, biztos találunk magunk körül olyan dolgokat, amikért gyermekkorunkban rajongtunk, felnőttkorunkban pedig már alig szeretjük vagy teljesen kizártuk az életünkből. És ehhez képest mindannyiunk számára vannak olyan dolgok is, amiket gyermekként még nem becsültünk, de felnőttfejjel már annál inkább. (H.)

176.
„Nyári hévben a virágszál / Sanyarogva nő; / A virágot új életre / Kelti langy eső. / Csüggedésben, tikkadásban / Langy esőm a bor; / Permetegje enyhe csöpjén / Vérem ujra forr.” (Petőfi Sándor: Víz és bor)
A virágnak is szüksége van növekedéséhez az eső vizére. Az embernek is szüksége van valamire, ami vigaszt nyújt, amiben nyugalomra lel, ami jobb kedvre deríti, amitől fejlődhet. A költő felfedi, hogy az ő vérét a bor pezsdítette fel, de itt valójában a jókedvre, életkedvre utal. (O. P.)

177.
„Szerelem, lerázom / Fölvett láncodat, / Kedves lánc, igaz, de / Mégis lánc marad.” (Petőfi Sándor: Megúnt rabság)
A lánc a rabságot fejezi ki, a rabság szimbóluma. Rabok pedig nemcsak börtönbe zárva lehetünk, érezhetjük magunkat rabnak olyan élethelyzetben is, ahol azt éljük meg, hogy nincs elegendő szabadságunk. A költő rabságnak tekinti a szerelmet, amely hiába szép, hiába ad gyönyörködtető pillanatokat és hangulatokat, mégis, ha abból legalább egy időre nem tud kiszakadni, úrrá lesz rajta a fogvatartottság érzése. (L. O.)

178.
„Keresztúton állok, / Merre tartsak? / Ez kelet felé visz, / Az nyugatnak.” (Petőfi Sándor: Keresztúton állok…)
A keresztút jelen esetben útkereszteződést jelent, és nekem ezek a sorok mindig eszembe jutnak, amikor válaszúthoz érkezem az életemben. A legnehezebb döntések meghozatalában mindig kikérem a hozzám közel álló személyek véleményét, a végső döntést viszont nekem kell meghoznom. Két módszert szoktam alkalmazni: vagy azt választom, amelyik első hallásra szimpatikusabb, még akkor is, ha vannak veszélyei a döntésemnek, vagy az alapján hozom meg a döntést, amit a nálam bölcsebb emberek tanácsolnak. Természetesen a tetteink és döntéseink után magunk kell vállaljuk a felelősséget, de jó érzés tudni, hogy vannak, akikre számíthatunk. Petőfi Miskolcon 1844 februárjában írt versében a bizonytalanság, elbizonytalanodás a rosszkedvéből, negatív, már-már depresszív hangulatából ered, a költeményt így folytatja ugyanis: „Akármerre megyek, / Mindegy nekem, / Mindenütt szomorú / Az életem. // Mért nem tudom, hol vár / A halál rám? / Hogy egyenesen azt / Választhatnám!” (Anonim)

179.
„Hatalmas orvos az idő; előbb-utóbb / Minden sebet befog.” (Petőfi Sándor: Hatalmas orvos az idő…)
Talán klisésen hangzik, de véleményem szerint abszolút igaz a mondás, miszerint az idő minden sebet begyógyít. Megszámlálhatatlan, hányszor élünk át kisebb-nagyobb fájdalmakat, amelyeknek a sajgása pár év eltelte után számottevően megenyhül. (Szabó Gábor)

180.
„Van énnekem egy kedves cimborám, / Talpig derék, becsűletes fiú; / Midőn szomoruságnak szele fú, / Vidámság köpenyét akasztja rám.” (Petőfi Sándor: Két testvér)
Petőfi Két testvér című versének ezen sorairól mindig a legkedvesebb barátom jut eszembe. Nekem nincs testvérem, de ő mindig olyan volt, mintha az lenne számomra. Még gyermekkorunkban lettünk barátok, és büszkén mondhatom, hogy már közel a nyugdíjhoz még mindig fenntartjuk ezt a köteléket. Tudom, hogy számíthatok rá, és akármilyen helyzetbe kerülök, ő mindig mellettem lesz. Persze ez fordítva is pontosan úgy igaz. Petőfi Sándor is egy olyan barátról ír, aki képes őt megvigasztalni nehéz pillanataiban. (Barátság jeligére)

181.
„Vak, aki Isten szikráját nem érti” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Isten minden kérdésemre választ ad. Vezet a számomra kijelölt úton, és tudom, akkor sem engedi el a kezem, amikor akadályokba ütközöm. Hogy létezik, hogy némely emberek a maguk esetében ezt nem veszik észre? (Szepesi István)

182.
„Attól tartok, hogy ezután / Nem szeret már engem leány, / Vagy ha szeret, én nem tudom / Szeretni…” (Petőfi Sándor: Egy barátom az ifjúság…)
Ha véget ér az első szerelem, az első kapcsolatunk, úgy érezhetjük, hogy többé nem találunk olyan embert, akit annyira közel tudunk engedni magunkhoz, mint az első szerelmünket. Pedig az elmúlt kapcsolataink csak tapasztaltabbakká és erősebbekké tesznek minket, megtanítanak, hogyan szeressük tiszta szívünkből azt a személyt, akivel végül leéljük az életünket. (Szerelem jeligére)

183.
„Zárjátok be már azt a koporsót, / És vigyétek ki a temetőbe! / Hisz elég rég nézem már, hogy bennem / Megmaradjon mindörökre képe, / Vagy, hogy szívem, lelkem összetépje!” (Petőfi Sándor: Zárjátok be már azt a koporsót…)
Nincsen annál nagyobb fájdalom, mint amikor elveszítünk valakit, aki fontos nekünk. Soha nem fogom elfelejteni, amikor utoljára láttam édesapámat a temetése napján a koporsóban. Megváltoztatott s maradandó fájdalmat hagyott bennem, de tudom, hogy szükségem volt erre a végső búcsúra. (Z. Károly)

184.
„Szerelem és küzdés nélkül mit ér / A lét? Hideg borzongat, Lucifer!” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Ádám a küzdést és a szerelmet tartja a legfontosabbnak a világon, amivel maradéktalanul egyetértek. Az érzéseink tesznek azzá, akik vagyunk. Elég erősnek kell lennünk szeretni, és elég erősnek kell lennünk kitartani akkor is, amikor úgy tűnik, hogy nincs kiút. (L. P.)

185.
„Ha oly sokat csatáztam hasztalan, / Csatázzam újra, és boldog leszek.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Az élet mindig megy tovább, és akármit sodor elénk az élet, mindig küzdenünk kell. Ki kell tartanunk a céljainkért, a szeretteinkért, saját magunkért. Ha elesünk, fel kell állni. Lelkünk egyensúlyához csak ez vihet közelebb. (O. L.)

186.
„Ha ébren meg nem látogatsz, / Jőj hozzám álmaimban, / Jőj hozzám, meghalt életem! / Sok mondanivalóm van.” (Petőfi Sándor: He ébren nem látogatsz…)
Visszatekintés. Felülvizsgálat. Újragondolás. Értékelés-átértékelés. Tanulság. Következtetés. Vágyakozás. Sok minden benne lehet ezekben a sorokban. (Péter)

187.
„Drága áru a szabadság, / Nem ingyen, de pénzen adják, / Drága pénzen, piros véren; / Varrd meg azt a zászlót, feleségem!” (Petőfi Sándor: Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?)
A szabadság fogalma mindenkinek mást és mást jelent. Számomra a szabadság a saját döntéseim meghozatala és hogy senki nem befolyásolja tetteimet. Jelen korunkban ennek nem olyan nagy az ára, mint Petőfi idejében. A költő életének nagy részében nem tapasztalhatta meg, milyen is az igaz szabadság, és az ő szavaival elmondva a szabadságért vérrel kell fizetnünk. A szabadság szimbólumaként a zászlót nevezi meg, ami azt fejezi ki, hogy számára a szabadság nem az egyéni szabadságot jelenti, hanem a tágabb értelemben vett közösségét. Azzal, hogy hitvestársát a zászló megvarrására ösztönzi, egyben jóleső örömmel nyugtázza, hogy a közösség szabadságáért vívott küzdelemben szeretett nejére (is) bizton számíthat. (Gödöllői olvasó)

188.
„Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe / Egy madár csak néha füttyentett be, / Nagy távolban a malom zugása / Csak olyan volt, mint szunyog dongása.” (Petőfi Sándor: A Tisza)
Sokszor tűnődőm azon, hogy a város zajában az emberek hogyan tudnak létezni. Számomra az élet egyik legfontosabb velejárója, hogy legyen egy hely, ahová el tudok vonulni és ott csendben hallgatni a szelet, a madarak csicsergését, a természet apró neszeit és nyugalomra találni. Ilyen helyeken tudok igazán gondolkodni és meghozni nehéz döntéseket, amikor nincs semmi olyan tényező, ami felkavarna és kizökkentene a gondolataimból. (G. U.)

189.
„Lesz-e gyümölcs a fán, melynek nincs virága? / Avvagy virág vagy te, hazám ifjúsága?… / Jaj az olyan kertnek, / Jaj még annak is, mert megverte az isten, / Ahol, mint ti vagytok, magyar ifjak, ilyen / Virágok teremnek!” (Petőfi Sándor: A magyar ifjakhoz)
A vers sorai számomra azt a kérdést vetik fel – ami sokunkban nap mint nap felmerülhet –, hogy milyen jövő vár a mai fiatalokra, a gyermekeinkre és az unokáinkra, helyesebben hogy milyen jövőbeli jelent teremtenek majd a maguk számára ők maguk. Vajon keservesebb lesz az életük, mint a miénk vagy jobb életben lesz részük? Családjaink számára a legjobbat kívánjuk, és hogy jobb és szebb életük legyen, mint a miénk volt – de ezért nekik is tenniük kell! (Kincső)

190.
„Ki volt tanítód? hol jártál iskolába? / Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted. / Az iskolákban nem tanulni, hiába, / Ilyet… a természet tanított tégedet.” (Petőfi Sándor: Arany Jánoshoz)
A versben Petőfi nagy tisztelettel szólítja meg a költőtárs Arany Jánost és tesz fel számára kérdéseket. A vers minden szavából sugárzik az őszinte megbecsülés, elismerés, csodálat Arany felé. Személy szerint kifejezetten szeretem az olyan költeményeket, amelyekben a költő egy pályatársához ilyen nagyraértékelően szól. A költészet az egyik legőszintébb műfaj, így a szakmai méltatás mellett sokat megtudhatunk két személy őszinte viszonyáról is. (K. Atlasz)

191.
„Megbünhödte már e nép / A multat s jövendőt!” (Kölcsey Ferenc: Himnusz)
Kölcsey szavai alapján a magyar nép már megfizetett minden bűnéért, amit elkövetett, és ezzel méltóvá tette magát a derűsebb jövőre. Magunkba nézve gondoljuk át egyénileg is, hogy mi is így tettünk-e, mert a fejlődéshez szükséges belátnunk bűneinket és megbánnunk azokat. (Megbánás jelige)

192.
„S lépésid mind halálig / Követni is fogom, / Oh Bem, vitéz vezérem, / Dicső tábornokom!” (Petőfi Sándor: Négy nap dörgött az ágyú…)
Bem tábornok meghatározó személy volt – a történelmünkben és a költő életében is. Petőfi tisztelte őt, kész volt követni őt, mert látta benne az elkötelezettséget-elszántságot, a tehetséget, az ügy győzelemre vitelének képességét. Mindenkinek az életében, munkájában vannak olyan személyek, akikben feltétel nélkül megbízik, legyen szó családtagról, egy közeli barátról vagy egy hivatásterület vagy más szempontból való példaképről. (Hűség jeligére)

193.
„Egykor ha pillantásod hozzám / Betévedett: / Látád a szívben meg nem férő / Lángéletet.” (Petőfi Sándor: Miért tekintesz be szobámba?)
Gyermekként még nemigen nyomják vállunkat igazán nagy gondok (bár van ilyen is), viszont amikor felnővünk, minden teher hirtelen zúdul a nyakunkba, és úgy érezzük, kevesen nyújtanak segítséget ezekben az időkben. Tanácsokat kapunk, de azokat nem mindig ismerjük el és fogadjuk meg és ezzel önmagunk életét nehezítjük meg. Ez gyakran kivetül a fizikai környezetünkre is. Véleményem szerint jó elfogadni a segítséget és nem bántó, szemrehányó gondolatként hallgatni meg azt. (Gábor)

194.
„Amit tapasztalt, érzesz és tanulsz / Évmilliókra lesz tulajdonod.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Gyakran tűnődöm azon, mit is jelent, hogy én én vagyok. A gondolataim vagyok, az érzéseim és a tudásom. Az emlékeim és a vágyaim. A céljaim, a tapasztalataim és a félelmeim. Ezek azok a dolgok, amik egyedivé tesznek bennünket és amiket soha senki nem vesz el tőlünk. (Horváth Ernőné)

195.
„Örüljünk, okosabb világ van, / Örüljünk, hogy mi élünk abban.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
A világ folyamatosan fejlődik körülöttünk és mi is fejlődünk a világgal. Napról napra fejlesztjük magunkat és környezetünket, feltalálunk, megoldunk és megfejtünk. Ebből kifolyólag a világ egyre okosabbá és okosabbá válik – mert mi, emberek egyre okosabbá és okosabbá tesszük. (T. Antónia)

196.
„Be van fejezve a nagy mű, igen. / A gép forog az alkotó pihen.” (Madách Imre: Az ember tragédiája)
Az ember tragédiája első színében olvasható sorok a teremtésre utalnak. S hogy mi jut eszembe nekem erről? Az, hogy feltalálhatunk bármilyen eszközt, gépet, szerkezetet, soha semmi nem lesz olyan lenyűgöző, mint a világ megteremtése. (H. Pál)

197.
„Reszket a bokor, mert / Madárka szállott rá. / Reszket a lelkem, mert / Eszembe jutottál…” (Petőfi Sándor: Reszket a bokor, mert…)
Gyermekkoromból ismerem a Reszket a bokor, mert… című verset és a mai napig az egyik kedvencem. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de nagyon közel áll a szívemhez. Talán mert az érzések olyan mélységét és olyan finom rezdüléseit énekli meg, amit csak a szeretett személyre való gondolás képes kiváltani. Csodálatos a bokor és a szív, a madárka és a Kedves közötti hasonlat, párhuzam. Petőfi sorait már kisebb koromban is szívesen hallgattam és ez nem változott az idő múlásával sem. (L. Zita)

198.
„A jégeső szakad, / Fehérek a habok, / A tajték táncol, és / A villámlás ragyog – / El, el!” (Petőfi Sándor: A szökevények)
Jeges vihar… Személy szerint én megnyugtatónak tartom a mennydörgést és villámlást, míg mások félelmet éreznek ilyenkor. A szobából nyitott ablak mellett hallgatom a vihart, csak én vagyok és a természet. A vihar nyújtja számomra azt az érzést, hogy elfogadjam a körülöttem zajló dolgokat, mert nincs mindenre befolyásom. (H. I.)

199.
„Szép vagy, alföld, legalább nekem szép! / Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. / Itt borúljon rám a szemfödél, itt / Domborodjék a sír is fölöttem.” (Petőfi Sándor: Az Alföld)
A hazaszeretet, a szülőföldszeretet, a szűkebb és tágabb pátriához való kötődés himnusza számomra ez a vers. Leheletfinomsággal-gyengédséggel megfogalmazott hitvallás, és mekkora erő van benne! Erő, ami szerzőjét itt tartja, erő, ami innen el nem ereszti, erő, ami a gyökereit mélyen a földbe kapaszkodtatja. A szülőföldbe. Úgy, hogy onnét soha senki és semmi ne legyen képes kitépni. Gyönyörű érzés, csodálatos vallomás arról a kötődésről, amit mindannyiunknak éreznünk kellene. (Kiss Dalma)

200.
„A világ az isten kertje; / Gyom s virág vagytok ti benne, / Emberek!” (Petőfi Sándor: Én)
Mindig is érdekesnek találtam a gyom és virág hasonlatot, amit Petőfi az emberekre használt. Mitől függ, hogy gyomok vagy virágok vagyunk Isten kertjében? A lelkünk tisztasága az, ami megkülönböztet minket, és ami lehetővé teszi, hogy ne gyomként végezzük. (Névtelen)

Vége