Ashot Baghdasaryan örmény szobrászművész alkotása
A vesztőhelyre sáros út vitt és kikericsek kékjei. Száz év, s meghaltam volna úgyis – vígasztalódott Vécsey. Láhner György sírt s a földre nézett, Damjanich szekéren feküdt, Leiningen felmentő honvédek árnyát kereste mindenütt. S a táj olyan volt, mint a fácán: tarlók, fák vérző foltjai, és ők, tarkán, libegve, hátán: elhulló, bús-szép tollai. Aradon így. A pesti téren is ütötték a dobokat, de ő nem félt, csak arca széle vetett rózsálló lobokat. Mosolygott. Mi bánta, hogy vége? Branyiszkónál nevét az égre karcolta kardja, a híres. Ez volt Dembinski hadsegéde, Abancourt Károly ezredes. S mi elfeledtük. A miniszter, bár hívták, maradt egyedül. – Az Al-Dunán – szólt – mély a gázló s vénember már nem menekül. Leszek bitófán harci zászló, ha sorsom ezt így rótta ki – s habár magyar volt Csány László, úgy halt meg, mint egy római. A többit, mintha friss, mély sebből fröccsen szét érdes cseppű vér, Kuftsteinbe, Grácba, Josephstadtba, Olmützbe vitte a szekér. Húszan egy odvas pincelyukban, nehéz bilincsben, pipájukkal egyensúlyozták magukat: így éltek, sakkoztak, dohogtak és elmélkedtek, jó urak. Kegyelmet vártak s forradalmat, áldották-átkozták a hont és írtak vert hadakra verset, tábornok Bemre disztichont. Volt, aki bírta; más kivénhedt; olyik megőrült, de az élet sodrából mind-mind kiesett. Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól gömbölyödtek a hitvesek. S az ország rothadt. A rabságot mindjárt megszokta s elfeküdt a földön, mint télvízkor vágott, rózsás rügyekkel tele bükk. E rügyből egy se bontott zászlót: a nagy tavaszi láz heve kilobbant, múló szalmaláng volt vagy elköltözött másfele, Londonba, New Yorkba, Turinba és hűs lidércként messze táncolt. Száz év – s a magyar börtönéjjel nem változott száz év alatt. Száz év – s az első fordulóra ébredtetek és lassan róva a lépést, méláztatok róla, mit hozott Világos, Arad: száz év – hűséges ingaóra, én folytatom járástokat, mások járják lépésetek, s míg árnyékunk a kőpadlóra hull – hány nap, hét és hónap óta! – s kihúnyunk, pisla mécsesek: sok szép magyar fej, hervadt rózsa, Lonovics! Barsi! Berde Mózsa! árnyatok felénk integet. (Az ÁVO pincéjében, 1950. október 6.)