úgy bújtam el a versben, mint a kimondhatatlan neve az égő csipkebokorban, ezen a vidéken senki nem ismeri az arcomat, mást jelent a rend a nőnek, mást jelent a férfiaknak, meztelen talppal közelít a felismerés hidege, homokba bújnak verssorok, látszatokkal kereskedik az angyal is, azt hazudja, hogy az egész világ a szó halfeldolgozó üzeme a füstöt markolod, szürke, beöltözött az időbe az örökkévaló, talán maradt még a dolgok alján egy csöppnyi elmúlás, halott a kert, a kígyóbőr kopott, levedli ruháját a rossz, ukrán anyát gyilkol orosz gyerek, háború és béke, ez lehetne a könyv címe, amit a tapasztalat ír, apró betűket rajzolok, létezem, de már nem vagyok, holttest a látvány, a szem sír nem érzek színeket, lovát halhatatlan fához köti a tévedés, a tűz mellett szűz emlékek melegszenek, a patakzúgáshoz közel fekete madár szerzi meg sárga táplálékát, a kék levegőben alszik a csönd, amióta felébredtem, álmodom, egészen apró, szárnyas lényeket gyilkolok, zöld fűszálakra hanyatlik árnyékom, a természet nem ír verset, ezért boldogabb olyan ez a nap, hogy fájni fog a fejem, megiszom majd három bögre mentateát, elered a szürke eső is, holnap díszbe öltözik a táj, mert szükség van persze a nyugalomra, szavakra, amik nem hasonlítanak a csöndre, szokatlan rímet keres a tévedésre, mint tükrök néma állatai a rendre, úgy gondolok kék levegőre, sárga égre, az elmúlás tökéletes