Életének 77. évében 2021. február 7-én elhunyt Farkas Árpád költő, az erdélyi magyar irodalom egyik legjelentősebb reprezentánsa. Február 10-én helyezték örök nyugalomra Sepsiszentgyörgyön, az új szemerjai temetőben.
Életét és pályaívét sokan és értőn rajzolták meg ezekben a napokban, munkásságát, életművét súlyához mérten méltatták, jelentős elismeréseit, díjait is sorjázva. A költőt a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Magyar Művészeti Akadémia saját halottjának tekinti. A minisztérium közleménye a huszadik századi erdélyi magyar életérzés költőjének nevezi Farkas Árpádot, az akadémia Sütő András szavait idézve emlékeztet, hogy ő volt az a költő, aki „drámai módon ábrázolta az erdélyi magyartalanítás néma rettenetét”, és akinek világlátása állt talán legközelebb Kós Károlyék száz éve meghirdetett transzilvanizmusához.
Tőkés László püspök, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke a maga során az alábbi levelet fogalmazta meg és küldte el Farkas Rékának, a Háromszék című sepsiszentgyörgyi lap szerkesztőjének, a megboldogult lányának:
Kedves Réka Asszony!
Nagy keserűséggel vettem hírét drága édesapjuk eltávozásának. Marasztaltuk volna lélekben, hiszen mi, erdélyiek, igencsak elárvultunk.
„Ilyen az ember. Egyedüli példány” – mondhatjuk Kosztolányival. Ez azonban túl általánosan hangzik. Farkas Árpádból Erdélyben ugyanis valóban csak egyetlenegy volt. Reá végképp nem illik, hogy – ahogyan mondani szokás – „nincsen pótolhatatlan ember”. Annak idején, 1989 szeptemberében, Temesváron egy nagyon nehéz temetésen kellett szolgálatot végeznem. Áldott emlékű bajtársamat, gyülekezetünk oszlopos tagját, Újvárossy Ernőt a szekusok eltették láb alól. Búcsúztatása néma tüntetéssé alakult át. Ott és akkor, az Erzsébetvárosi temetőben a Psalmus alapigéjéhez (55. zsoltár) Farkas Árpád erdélyi világfájdalmat sugárzó, Avaron című versének katartikus sorait társítottam. Örök mementó maradt ez számomra. „Orra bukva az avaron, / és menni tovább mégis…” Miközben a sújtoló koronavírus-járvány apokaliptikus gyásza is elfog, csüggedve tekintek a földre, „honnan vétetett / a fel-feltámadásra” Ő is, és a „versben bujdosók” konok reménységével kívánom a jó Isten vigasztalását Rékának, az egész Családnak és gyászoló mindnyájunknak – együttérző szeretettel:
Tőkés László
2021. február 9.
Farkas Árpád: Anyám
Esengett: maradjak. Útra kellett kelnem.
Hagyott egy darabka kéklő eget bennem.
Kifeszítettem és merre vitt az utam,
jó hazai földből belé Földet gyúrtam.
Benépesítettem tájakkal, arcokkal,
csikó tekintetű szomjas csillagokkal,
áldottak hitekkel, álmokkal az esték,
néha elringattak, néha vérem vették,
s megtértem csikorgó bolygómmal végtére,
görgetem, pörgetem: derüljön a fényre,
anyám is hadd lássa… Szólítja is fiát:
„Eredj, lelkem, hozz egy ölnyi aprított fát.”
*
Farkas Árpád: Hófúvás
A havazás nagy körhintáin szállnak,
szédülnek a szélben a falvak,
porzik az égre a poroszka út.
Gyufaszál lobban
a hegyszorosokban,
s hét kicsi törpe
rőt lobogója
ránk szabadult.
Kapja a szél, s már indigó éjben
szórja havát szanaszét.
Szilvalekvár tetején viríthat
így a penész!
S gyűl a fehérség bűne már bennem:
pelyhek galoppja
a mellkason át.
Hamari tej gyűl a csecsemőmellben
ilyen idejekorán.
Fut, fut a hó, a kis hegyiló
bokája benne meleg.
Élni a hó alatt is lehet jó,
de csattogó szélben érdemesebb.