„jófajta betonból kevertük ki az alapokat” – akik voltunk és még vagyunk
A főcím félreérthető, amennyiben valaki a maga materiális valóságában értelmezi azt. De a Torontói Magyar Kultúrközpont esetében korántsem kézzelfogható építőanyagokra kell gondolni, ha építésről esik szó. A Ház az elmúlt hetekben, hónapokban szellemileg építkezett. Ha most kőmíves szakzsargonnal szeretném értékelni ezt az időszakot, akkor azt mondanám, hogy jófajta betonból sikerült kikeverni az alapokat. Van mire építkezni!
Az első igazán izgalmas és értékes program, amelyikre felkapta fejét a torontói magyar emigráció, a Kultúrközpont ’56-os ünnepélye volt. Ezzel az eseménnyel a helyi sajtó és média azóta bővebben is foglalkozott, ezért csak annyit jegyeznék meg, hogy a 70 tagot számláló budapesti ELTE Bartók Béla énekkarának és kamarazenekarának fellépése méltó nyitánya volt a forradalom 50. évfordulójához vezető programsorozatnak. – Itt jegyzem meg, hogy eme sorozat második darabja január 20-án lesz, amikor is a Budapesten élő, világhírű magyar zongoraművész, Hegedűs Endre ad koncertet a Házban Az 1956-os hősök tiszteletére címmel. – Az idei ’56-os műsorhoz visszatérve, annak különlegessége volt még a vetítettképes, zenés oratórium, amelyben a vizuális látvány (vetített archív fotók) és a zenei betétek hangulati együttesére építve mondta el a négy szereplő (Horváth Géza, Sólyom Kati, Stadler Tímea, Zubovics Károly) a magyar forradalom közvetlen előzményeit, illetve annak rövid történetét. A leghízelgőbb kritikának számít az a gyakran hallott szóbeli vélemény, miszerint „ilyen még nem volt a házban”. Ez minden egyéb dicséretnél többet ért! Az oratorikus kompozíciót Bede Fazekas Zsolt jegyzi, a fénytechnikát Dobi Gábor. A két ünnepi szónok, dr. Gubcsi Lajos, a Magyar Művészetért Díj kuratóriumi elnöke és Ft. Szabó István, a Dunamelléki Református Egyház Püspöke, beszédeikkel folytatták, továbbszőtték azt a gondolatsort, amit az oratorikus műsor elindított. Ezzel fokozták az ünnepi emlékezés súlyát, jelentőségét. Több generáció ült azon az estén együtt. Talán régen volt olyan, hogy függetlenül kortól, gondolkodásmódtól, az ünnephez méltó szeretettel a szívünkben léptünk ki a Ház kapuján!
Október harmincadika volt a következő fontos és emlékezetes dátum a Kultúrközpont életében. Böjte Csaba ferences szerzetesről sokat hallottunk korábban, és mindenkiben élt egyfajta kép erről a nagyszerű emberről. A szerzetesről, akit szeretetből rakott össze a Teremtő. Azt is tudtuk, hogy az Erdélyben általa alapított és vezetett intézetek – pontosan tíz (!) – ma már több mint 700 gyermeknek adnak testi és szellemi menedéket. Azt viszont nem tudtuk, hogy az itteni magyar közösség miképpen fog megnyílni az atya felé és milyen mértékben vesz majd részt a Kultúrközpont által szervezett jótékony célú rendezvényen. Az atyával jó kezet szorítani, de hát most ennél kicsit többre volt szükség. Büszkén mondhatom, hogy ötösre vizsgáztunk! Erre bizonyságul álljon itt az a levél, amelyet Böjte atya küldött hazaérkezése után. Soraiból világosan kiderül, hogy nem csupán anyagi segítséggel távozott tőlünk, de lélekben is meg tudtuk erősíteni, hogy bátran vágjon neki új célok megvalósításának.
„Kedves Testvérek! Istennek hála, hazaértünk szerencsésen. Itthon mindenki örömmel, szeretettel fogadott és igazából egyetlen rossz hír sem várt. Ez azt jelenti, hogy mennek a dolgok nélkülem is, és hogy őszinte legyek, ennek nagyon örvendek. Örvendek, mert hiszem, hogy nem én vagyok egy karizmatikus személy, hanem mert jó szeretni a gyerekeket, jó dolog szeretetben élni. És a hitem beigazolódását jelenti az, hogy nélkülem is képes egy ilyen nagy család szeretetben együtt lenni, közösen a felmerülő gondokat, nehézségeket megoldani. Ez a tapasztalat arra ösztönöz, hogy merjek továbblépni, merjek új gyermekvédelmi központokat álmodni oda, hol nagy szükség van rá. Úgy érzem, hogy Háromszéken volna egy ilyen gyermekvédelmi központra nagy szükség, erre a kedves Bálint Lajos érsekünk már a kezdet kezdetén kért bennünket, de valahogy soha nem volt elég erőnk, bizalmunk egy ilyen lépés megtételére. Most Amerikából, Kanadából jövet úgy érzem, hogy elég erős vagyok egy ilyen lépés megtételéhez. Biztos, hogy az anyagi támogatáson túl az a sok szeretet, figyelem, amit az Újvilágban tapasztaltam, reménnyel is megtöltötte a szívemet. Mindezt, mindent nagy szeretettel köszönök nektek. Hiszem, hogy a világ szeretetből épül és én nagyon sokat kaptam köztetek belőle. Még egyszer hálás szeretettel, Csaba t.”
A Kultúrközpontbeli látogatás már csak azért is emlékezetes marad Böjte atya számára, mert a torontói Arany János és Szent Erzsébet Iskola tanulói kedves műsorral lepték meg. Egy közösen elfogyasztott vacsora után megnéztük az Utazások egy szerzetessel című filmet, és ha valakinek addig nem nyílt meg a szíve a dévai árvák felé, a filmben látottak után ez biztosan megtörtént. Hosszasan sorolhatnám azok nevét, akik közreműködtek, illetve hozzájárultak az est sikeréhez. Helyhiány miatt talán csak annyit: a Ház vezetősége nevében szívből köszönjük!
A szekér megállás nélkül gurult tovább. November 13-án a nemzet hangja libbent be az ódon falak közé! Nem a szél fútta el hozzánk, hanem Kátai Zoltán énekmondó cipelte át a nagy óceánon bársonyos baritonjába csomagolva. Talán egy üveg bor mellett, talán csak a pillanat hevében ragadt Kátaira a Nemzet Hangja jelző. Jogosan! Tetőtől talpig magyar srác! Mellkasának bal oldalán nagy magyar szív dobog. Belül hordja! Három hangszerrel körülbástyázva, bajszát sodorgatva ül a mester és mesél. Történelemről, szerelemről, hetyke kurucokról, büdös labancokról. Aztán húrjaiba csap és évszázadokat repülünk visszafelé az időben. Szép a magyar múlt, főleg ha neves énekmondó dicséri őseink nagyszerű tetteit. Balassi Bálint, Tinódi Lantos Sebestyén, Wathy Ferenc, Gyulai Márton örökbecsű mondatai ágyazódnak elménkbe, nagyon mélyen. Sokáig kotorászhat majd az idő, hogy kipiszkálja onnan a rengeteg szépséget. Peng a lant és a koboz, sír a fidula. És az aradi vértanúkról szóló ének a mi szemünk sarkába is apró gyöngyszemet biggyeszt. Te Zoltán, hiányozni fogsz nekünk! Egy ilyen est mindig rövid, ezért a hangszerek bemutatása elmarad. Ne legyen hát hiányérzete senkinek, hisz’ tudom én; a megszólaló három hangszer is főszereplője az estnek! És a mester, Kátai Zoltán nemcsak hangjával, de hangszereivel is kitűnően bánt.
A Nemzet Hangját először koboz pengése kísérte. Ez a nagyon nehezen azonosítható eredetű pengetős hangszer Európában, Ázsiában és Távol-Keleten is ismert, elterjedt instrumentum. A moldvai csángómagyarok által ma is használt koboz első leírását Orbán Balázs adta 1873-ban. „Egri históriának summáját” már a lant aranyozza be, amely közép-ázsiai eredetű húros, pengetős hangszer. Arab közvetítéssel (valószínűleg valamelyik IX-X. századbeli invázió alkalmából) kerülhetett Európába. Először a spanyolok vették át, innen került Frankhonba, majd Itáliába, illetve terjedt el az egész kontinensen. Egyszer felsírt a fidula is, mely vonós hangszer ugyancsak közép-ázsiai eredetű. A XVI. század negyvenes éveiben igen gyorsan eltűnt a korábbi templomi hangszer a műzenei gyakorlatból és a népzenébe „szorult” vissza. Három csodás hangszer és egy nagyon kellemes, bársonyos énekhang. Mi más kellene az est sikeréhez? Igazából semmi. Ezért aztán Nédermann Ferenc mesterszakács reneszánsz vacsorája csak „hab a tortán”! Köszönjük, Feri! Másodszor hallom a sustorgást: „Ilyen még nem volt a Házban!” Nem, de lesz, ugye, Feri!?
Kezdenek lábrakapni a vélemények, miszerint az intézmény besokall a jobbnál jobb programokkal. „Nincs itt erre igény” – mondja a kétkedő, de az „erőszakos szervezők” csak tolják azt a bizonyos szekeret. Erőpróba ez Toronto magyarságának. Lássuk, meddig feszíthető a húr. Mennyi kultúrát bírunk el, hisz’ vagyunk elegen. Kátai Zoltán még kezet rázhat Torontóban Vikidál Gyulával, a mi pmobilos-dinamitos-koppányunkkal. Szinte egymást éri a két rendezvény. Vikidál november 18-án hozza vissza kb. 150 rajongó ifjúkorát. Dinamittá válik a vére mindenkinek ezen az estén, a Kodály terem szinte robban. Jó ilyenkor együtt lenni! És a szervezők este 7 órakor már nyugodtan nyomnak be egy-egy jókora lángost és egy italt. Jönnek a fiatalok! Ezeket az arcokat régen vagy sohasem látta a Ház. Fogy a sör is rendesen, a hangulat egyre jobb. A Mátyásban lángos és rétes illata lebeg. A Vigalmi Bizottság asszonyai is kitettek magukért. Ma minden fiatal képzeletben a keblére öleli ezeket a szorgos asszonyokat. Hisz’ nekik is köszönhető a jó hangulat és a sok ínyencség! Valami van a levegőben a régi szép időkből; az ászokos, zsíroskenyeres, vörösboroskólás évtizedekből. Gyulával fényképezkedünk, a kép majd bekerül az albumba, alatta szép kerek betűkkel: Vikidál koncert a Kultúrközpontban, 2005. november 18-án. Gyula hazamegy egyet aludni, de a Ház még tartogat meglepetést; diszkó hajnalig. Huszasok, harmincasok, negyvenesek ropják együtt. Dübörög a zene, a falak mély, hosszú álomból ébrednek.
És ebben a késő őszi ébredésben ott lebeg a hazaérkezés érzése. Ez a Ház az otthonunk! Mától mi is idetartozunk! Még arra sincs idő, hogy tisztességesen kisöpörjünk, már József Attila szelleme kopogtat a Ház ajtaján. Ez persze nagyon költőien hangzik, ezért gyorsan hozzáteszem: Fenyő Ervin színművész hordozza nagy költőnk szellemét. November 20, vasárnap. A Mátyás pince bejárata előtt egyre több a falevél. A természet meghalt, a költészet viszont él. E sorok írója gereblézi zsákba a halott törmeléket, hogy Attila tiszta lépcsőkön jöhessen közénk. Mindez persze csak előjáték, és a költő szelleme akkor költözik belénk igazán, amikor Fenyő Ervinben megjelenik. Igen, József Attilát látjuk és halljuk! Egyik pillanatban a fiatal költő szólal meg, arcán pajkos mosoly, hangja lágy, gyermeki. Részletek a naplóból. A másik pillanatban már a költőzseni örökérvényű sorai nyomulnak agyunkba. Fenyő könnyedén vált. Mesterien kezeli a gondosan kiválogatott mondatokat, verseket.
És mindvégig ott feszül köztünk, előadó és néző közt a tudat, hogy mindannyiunk számára ugyanazt jelenti József Attila költészete. Ezért vagyunk ma itt együtt, oly sokan. Méltó ünneplése ez a költő 100. születésnapjának. Fenyő Ervin másfél órába sűrített József Attila-élménye úgy repül át a Házon, mintha csak egyetlen percre álltunk volna meg, hogy fejet hajtsunk költőnk nagysága előtt. Nevét beírta a Ház képzeletbeli aranykönyvébe.
Kellenek ezek a szép pillanatok az életben!
„fazék” (Bede Fazekas Zsolt), 2005.
(folytatjuk)