Menü Bezárás

Horváth Kornélia: Kabdebó Lóránt életművéről – Líraelmélet, líratörténet és Szabó Lőrinc

I. Kabdebó Lóránt elméleti és történeti alapvetései a lírai költészetről

Kabdebó Lóránt. Fotó: Dobos Klára

Kabdebó Lóránt professzor, aki 2022 januárjában távozott közülünk, a magyar irodalomtudomány kiemelkedő és nagy hatású alakja, különösen líraelméleti, a XX. századi magyar költészet történetét illető és Szabó Lőrinc irodalmi munkásságára vonatkozó kutatásai tekintetében.

Irodalomelméleti és -történeti tudása univerzálisnak mondható. Életművében Szabó Lőrincen kívül más szerzők munkáival és hatástörténetével is foglalkozott, mint például József Attila, Füst Milán, Weöres Sándor vagy Szabó Magda. De az irodalomkultúra tágabb területét nézve is jelentős kutatásokat mondhat magáénak: több elemzőírásban tárgyalta Yeats, Rilke, Ezra Pound és mások költészetét. S a próza, jelesül az epika és főként a regény kutatása sem volt idegen tőle: számos tanulmányt közölt e témakörben is, a XIX. századi magyar epikától kezdve (lásd Jókai) egészen a magyar kísérleti prózáig (Szentkuthy Miklós), avagy Szabó Magda és Határ Győző epikai munkásságáig.

Mielőtt Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc-kutatásainak részleteire térnék át, szeretném hangsúlyozni a professzor irodalom- és líraelméleti alapvetéseit és újításait, pontosabban kiemelni ezek jelentőségét és megalapozó erejét. Meglátásom szerint Kabdebó Lóránt irodalomelméleti alapvetései új utakat nyitottak a XX. és előreláthatólag a XXI. századi magyar irodalom történetének kutatásában. A következőkben ezeket a részben általa bevezetett, részben általa alkalmazott irodalomelméleti és -történeti alapelveket szeretném röviden összefoglalni.

1. Ezek egyike a dialogikus költői paradigma gondolata, amelyet Kabdebó Lóránt, teljes joggal, József Attila és Szabó Lőrinc kései költészetéhez kötött. A lírai költészet dialogicitásának gondolata teljességgel új belátásnak mondható, mivel e fogalmat – a dialogicitást, avagy dialogikusságot – Bahtyin nyomán a prózaepikával szokás összekapcsolni. Kabdebó ugyanakkor „fölfedezte” a dialogikusságot a XX. századi magyar költészetben, különösen pedig Szabó Lőrinc lírájában. Mindezt részletesen kifejti egyik nagyhatású Szabó Lőrinc-monográfiájában (A magyar költészet az én nyelvemen beszél, 1992)[1], és egy valamelyest későbbi, a dialogikus költői diszkurzust tárgyaló könyvében, különösen annak egyik kiemelkedő elméleti tanulmányában (A dialogikus költői paradigma megszületése a magyar lírában, 1996).[2]

Igen fontos e tekintetben Kabdebó érvelése a dialogikus vers kapcsán (itt A dialogikus költői paradigma… kötet Bevezetéséből idézek): „Ez az alkotói mód (a dialogikus poétikai gyakorlat) a hangnemi egységet megkívánó, a mondat-ítélet azonosságot kétségbevonhatatlan tényként kezelő monológ-típusú versbeszéd ellenében jelenik meg, miután annak egyirányú, célképzetes megoldásai poétikailag kielégítetlenül hagyják a költőt, a megoldatlanság benyomását váltva ki, tematikailag pedig olyan következményeket vetítenek előre, amelyek visszariasztják a keresés szándékával kérdező embert. A hagyományos versbeszéd helyett az ön- és világértelmezést »körülbeszélésben« megvalósító, a személyiséget valamely másikkal valamiről folytatott beszéddel kifejező, a bármilyen szövegben mindig is meglévő poétikai dialogicitást előhozó és kiemelő – sőt versszervező erővé avató – gyakorlat alakul. (Ez a gyakorlat a magyar lírában a húszas évek utolsó harmadában Szabó Lőrinc költészetében testesül meg, és ő marad – József Attila társaságában – ennek a megszólalási módnak legjelentősebb hazai mestere.”[3]

2. Kabdebó Lóránt óriási munkát végzett az irodalmi modernitás elméleti kutatásának és annak történeti behatárolása terén. S itt nemcsak a XX. századi magyar költészet történeti és elméleti „feltérképezéséről” van szó, hanem e lírának az európai poétikai kánonban való elhelyezéséről is. Kabdebó 2021-es kötete, az Egy Költő Agya, amely Szabó Lőrinc életművét a modern európai költészet fényében tárgyalja, világos és meglepő módon tanúskodik erről. E könyvében Kabdebó különleges módon világítja meg az Ady–Szabó Lőrinc-kapcsolatot mint a Nyugat (a XX. század első négy évtizedének új irodalmi folyóirata) szellemiségének és esztétikai-poétikai koncepciójának továbbélését Szabó Lőrinc költészetében, s azután mint ennek következményét mutatja fel és analizálja újfent a klasszikus modernitás dialogikussá tételének (dialogizálásának) kérdését Szabó Lőrinc életművében.[4]

3. E teória alapműveként tartjuk számon az 1996-ban publikált Vers és próza a modernség második hullámában című kötetét,[5] amely a klasszikus modernség második fázisát a késő modernitás előkészítőjeként elemzi és értelmezi, nemcsak a lírai, hanem az epikus magyar irodalomban is.

4.  A „klasszicizáció” és az „intertextualitás” fogalmainak összekapcsolása önmagában is igen merész és újszerű vállalkozásnak tűnik.[6] Ugyanakkor egyben igen megvilágító is: mint fentebb jeleztük, ezt a fogalmat Kabdebó elsődlegesen József Attila kései lírája, valamint Szabó Lőrinc költészete kapcsán alkalmazza. Másfelől azonban e költői fordulat hagyományát az európai költészet történetében fedezi fel, olyan szerzőket nevezve meg, mint Dante Alighieri (Kabdebó rendre jelzi a későmodern szerzők vonzódását Dante iránt, amely az Isteni Színjáték fordításaiban is megmutatkozott: utalhatunk itt Babits Mihály vagy Weöres Sándor Dante-fordításaira), valamint olyan költőket és írókat, mint Browning, Baudelaire, Ezra Pound, Stefan George, T. S. Eliot, Joseph Conrad vagy Kavafis.

Kabdebó továbbá Babits Mihályra és Ady Endrére mint olyan költői elődökre hivatkozik, akik magukénak tekintették ezt a költői „attitűdöt”, azaz magukénak vallották az irodalom elméletének és történetének korábbi, különösen pedig a (neo)klasszicista és a klasszikus modern tradíciót (utóbbit a XX. század elejének magyar irodalmához köthetjük), s ezzel együtt az „új” és a „klasszikus modern” hagyományát. Szabó Lőrinc a saját munkásságában részben folytatta és önnön költői munkásságában mintegy „meg is testesítette” ezt a „klasszikus modern” hagyományt, miközben természetszerűleg át is alakította ezt az eredendően is sokarcú irodalmi tradíciót.

II. Kabdebó Lóránt életműve – Szabó Lőrinc életműve

Kabdebó Lóránt rendkívül különböző és sokféle nézőpontból kutatta Szabó Lőrinc életművét. Kiemelkedő kutatásokat végzett Szabó Lőrinc biográfiájának és szövegeinek feltérképezése, vagyis a költő életeseményeinek, a szövegek keletkezéstörténetének, a kéziratok felkutatásának (!) és a szövegek filológiai „rekonstrukciójának” terén. E vonatkozásban kiemelkedő jelentőségű az általa alapított és működtetett Szabó Lőrinc Füzetek kiadványsorozat, amely a fent említett közelítésmódokon túl számos dokumentummásolatot jelentetett meg Szabó Lőrinc életéről, köztük szöveges adatlapokat, irodalmi levelezésének számos részletét, miközben helyet adott a versek poétikai elemzésének és összehasonlító irodalomtörténeti tanulmányoknak, valamint a Szabó Lőrinc munkáiról készült műfordításoknak is. (Ez utóbbiak kapcsán: Szabó Lőrinc fordítói között voltak idegen anyanyelvűek is, akikkel Szabó Lőrinc valamilyen módon kapcsolatot „létesített”: vagy a hatástörténeti kapcsolat, vagy éppen saját fordításai okán. Jó példát szolgáltat erre a Szabó Lőrinc Füzetek 9., 2009-ben kiadott száma, amely Szabó Lőrinc Remarque-fordítása mellett nemcsak magának a fordításnak a szövegét közli – mely szöveg öt jelentős terjedelmű egységből áll –, hanem hozzá kapcsolódóan további hat elemző vagy kommentáló tanulmányt is, amelyek közül kettő német nyelven íródott.)

Az a tény, hogy a Szabó Lőrinc Füzetek a Miskolci Egyetem kiadványsorozataként jelenhetett meg, nemcsak azt hangsúlyozza, hogy Szabó Lőrinc Miskolc szülötte volt, hanem mutatja azt a megbecsülést is, amelyet az egyetem dedikált saját professzorának. Kabdebó Lóránt a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának alapító dékánja, a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék, valamint az Irodalomtudományi Doktoriskola vezetője volt. A Szabó Lőrinc Füzetek mind számaik mennyiségében, mind szerzőik változatosságában, mind írásaik tudományos színvonalában tükrözik Kabdebó Lóránt elmélyült és elkötelezett tanári és tudósi kvalitásait, s egyben ilyen irányú tevékenységét is, amelyek mindig magas professzionális szintet képviseltek. Kabdebó számtalan tanítványt nevelt, akik közül sokan Szabó Lőrinc életének, munkásságának, poétikájának kutatásával foglalkoztak és foglalkoznak ma is, számos tanulmányt publikálva e témá(k)ban különböző irodalomtudományi fórumokon, beleértve a Kabdebó által alapított Szabó Lőrinc Füzeteket is. Több tanítványa megszerezte a PhD-fokozatot: néhányan ma már egyetemeken tanítanak, s közöttük dékán, rektor és orvos is található. Mindez azt is mutatja, hogy Kabdebó professzor sosem „zárkózott be” a humán tudományokba, hanem mindig az interdiszciplináris együttműködés fogalmaiban és lehetőségeiben gondolkodott.

Kabdebó Lóránt mindig kitüntetett figyelmet szentelt Szabó Lőrinc munkásságának nemcsak a XX. századi költészeti irányzatok, hanem az európai lírai költészet és általában véve az európai kultúra vonatkozásában (itt újfent és hangsúlyosan utalhatunk Dante vagy éppen Max Stirner Szabó Lőrincre gyakorolt hatására).[7] Kabdebó ezáltal Szabó Lőrinc költészetének európai színvonalára vetett „reflektorfényt” és közvetítette nagy erővel a magyar befogadói közösség felé a költőnek az európai kulturális kontextusban való (magas szintű) elhelyezésének gondolatát.

S miután a lírai költészet, a lírai vers a maga struktúrájában mindig is Kabdebó Lóránt tudományos érdeklődésének kiemelt tárgyát képezte, rá kell térnünk néhány igen szoros verselemzésére, amelyek megkülönböztetett figyelmet fordítanak a lírai beszélő, a lírai beszédszituáció és természetesen magára a költői nyelv működésére. Kabdebó elemzései sosem formálisak, ellenkezőleg: elemzései mindig a forma által generált vagy teremtett szemantikára fókuszálnak. Másfelől azt is látnunk kell, hogy ez a szemantikai poétika, amely Kabdebó szerint csak a vers struktúrája, a ritmus, a rímek és a „képek” (metaforák) felől tárható fel, s ily módon válik befogadhatóvá és értelmezhetővé, Szabó Lőrincnél mély egzisztenciál-ontológiai implikációkkal bír. Másképp szólva: a vers a beszélő (a lírai megszólaló) helyzetéről gondolkodik a lírai szövegben a versszöveg nyelvjegyei által létrehívott szemantikán keresztül, beleértve a befogadó életbeli és ontológiai-egzisztenciális helyzetét, vagy éppen azt a helyzetet, amelyet (még?) nem tudott elérni. Talán ezt mutatja az is, hogy Szabó Lőrinc költészetében a lírai beszélő rendszerint kérdez, avagy éppen kiált (ez utóbbi is József Attila-i hagyomány, vö.: Nem én kiáltok…). Ez utóbbinak – a kiáltásnak – talán legjobb példája Szabó Lőrincnél Az Egy álmai című vers.

A költői nyelv és forma brilliáns analízisét nyújtja Kabdebó Szabó Lőrinc Fűz a tóparton című, erőteljesen József Attila-i hatásokat mutató verse kapcsán. Értelmezése az első sor „mintha” rímszavával kezdődik és döntően azon alapszik. A szót („mintha”, angolul: „as if”) egyaránt értelmezhetjük Lotman „If”-jének[8] költői-nyelvi megnyilvánulásaként Szabó Lőrincnél és Iser irodalomelméleti meglátásának visszaigazolásaként. Utóbbi szerint a MINTHA-szerkezet éppen az irodalmi szöveg fikcionalitását és művésziségét hivatott feltárni, amelyet Iser az irodalom lényegiségeként és az irodalmi szöveg önelfogadásaként definiál.[9]

Ez a szó („mintha”) az enjambement ritmikai-szemantikai eljárását valósítja meg a szövegben.  Így a „mintha” rávilágít a megkettőződés további poétikai témájára, amely Kabdebó elemzésének fókuszpontját képezi, s ezen keresztül, valamint a szubjektum szempontjából a „kettősség”, az én és a világ megkettőződése, az evilág és túlvilág kettősségének kérdésére is.[10]

Kabdebó egy másik kiemelkedő elemzése a Te meg a világ című kötetben megjelent híres Az Egy álmai című Szabó Lőrinc-verset teszi meg értelmezése tárgyául. E költemény elemzésén keresztül Kabdebó mintegy demonstrálja a dialogikus költői nyelv meglétét és működését, rámutatva arra is, hogy itt az önmegszólító verstípus sajátos formájával van dolgunk (lásd erről Németh G. Béla tanulmányát).[11] Mint írja: „E dialógussal a költő létrehozza az önmegszólító versforma egy sajátos válfaját, melyben egyenlő eséllyel hagyja szóhoz jutni az önmegvalósításra törekvő és az ennek lehetetlenségét tudatosító szólamokat.”[12]  A dialógus két „én”-je abban különböződik el, hogy míg az egyik a vágy és a cselekvés színterén jelenik meg, addig a másik kontemplatív szerepet tölt be. Ez utóbbi „én” kénytelen tudatosítani a vágy hiábavalóságát és a világot egyfajta „hálóként” érzékelni és értelmezni – amennyiben itt az értelmezés lehetőségéről egyáltalán szó lehet. Kabdebó a „self” (az „én”) ez utóbbi manifesztációját a néző, míg a világban aktív, cselekvő „én”-t az aktor terminusával nevezi meg.[13] Egyszersmind azt is jelzi, hogy „Szabó Lőrinc Te meg a világ című kötetében az aktor szerepköre éppen a mozgás, a szabadság, az önmaga megkötöttségeiből való kiszakadás állandó »átérzése«.” A költemény szubjektuma és egyben a befogadó énje számára ez a kettős tendencia egyfajta „életút”-ként körvonalazódik: „A kötöttségek közül a »belső végtelenbe« vezet az út, nem a hagyományos pszichológiai elv felé, hanem az egyes ember biológiai szervezettségének megismerése és ezen keresztül felszabadítása felé. Ami elold a szabályoktól, amely szabályok ugyanakkor – tudatában van ennek is, a néző állandóan hangoztatja – meg is kötnek.”[14]

Ahogyan Kabdebó hangsúlyozza elemzése végén, ez a két „tendencia” evidens módon ellentmond egymásnak, s csak az esztétikai alkotás (teremtés) képes ezeket egyesíteni és összhangba hozni.[15]

Dr. Horváth Kornélia
egyetemi tanár
Pázmány Péter Katolikus Egyetem
Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar
Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet

Budapest, 2024. április 6.


[1] Kabdebó Lóránt, A dialogikus poétikai paradigma nagy pillanata: Szabó Lőrinc személyiséglátomása (Te meg a világ) in. Uő: „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”, Budapest, Argumentum, 1992, 36-56.

[2] Kabdebó Lóránt, A dialogikus költői paradigma megszületése a magyar lírában, in. Uő: Vers és próza a modernség második hullámában, Budapest, Argumentum, 1996, 11-19.

[3] Kabdebó Lóránt, Bevezetés, in Uő: Vers és próza a modernség második hullámában, Budapest, Argumentum, 1996, 9–10.

[4] Kabdebó Lóránt, Egy Költő Agya. Szabó Lőrinc pályaképe a „modern” európai költészetben, Budapest, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021, 9-55, valamint 56-127.

[5] Kabdebó Lóránt, Vers és próza a modernség második hullámában, Budapest, Argumentum, 1996.

[6] Kabdebó Lóránt, A klasszicizálás mint intertextualitás a modernség második hullámában, in. Uő: Vers és próza a modernség második hullámában, Budapest, Argumentum, 1996, 44–50.

[7] Max Stirner kapcsán lásd: Kabdebó Lóránt: Egy költői beszédmód filozofikus átalakulása. Szabó Lőrinc és Max Stirner 1., Az Egy álmai. Szabó Lőrinc és Max Stirner 2, in. Uő, Vers és próza a modernség második hullámában, Budapest, Argumentum, 1996, 51-72., 73-117.

[8] Jurij Lotman: Kultúra és robbanás, ford. Szűcs Teri, Budapest, Pannonica, 2001, különösen: 207-220.

[9] Wolfgang Iser: Fikcióképző aktusok in. Uő: A fiktív és az imaginárius. Az irodalmi antropológia ösvényein, ford. Molnár Gábor Tamás, Budapest, Osiris, 2001, 21-43.

[10] Kabdebó Lóránt: „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”, Budapest, Argumentum, 1992, 131-138.

[11] Vö. Németh G. Béla: Az önmegszólító verstípusról, in. Uő: 11+7 vers, Budapest, Tankönyvkiadó, 1984, 7–40.

[12] Kabdebó Lóránt: „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”, Budapest, Argumentum, 1992, 37.

[13] Kabdebó Lóránt: „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”, Budapest, Argumentum, 1992, 39.

[14] Uo.

[15] Kabdebó Lóránt: „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”, Budapest, Argumentum, 1992, 40.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük