Akárcsak egyik novellahőse, aki hazatérve a háborúból fekete takarót vont háborgó kedvére, s végül belehalt egy vadvirág-szépségű cigánylány igézetébe, „vajúdott a kínban, s mégis új fájdalmakat és vágyakat ültetett magába”.
Az elfojtott indulatok hőfokán – ég és föld közt vergődve – érlelődött Tamási Áronban az író. Alkata mindennél erőteljesebb erjesztője művészetének… Szív és értelem „két kínzó angyala” mérkőzik benne szüntelenül. Egyik kozmikus messzeségekbe csábítja, másik meg odakötözi visszavonhatatlanul a kínzó és keserves valósághoz. Élettel játszó pogány természete azt súgja, hogy „tanuljatok szenvedni és tűrni a földtől”, az ősökre visszaütő dac és önérzet viszont lázadásra ösztökéli: „Ki veszi meg a tüzet? Nézzétek, be szép! El sem adom különben. Senkinek, soha, soha a tüzet?”
Szociális igazságtalanságok ellen forduló gyűlölet és mókás feleselő jókedv, kitörni-vágyás és drámai, gyakran tragikus elernyedés szab irányt és határt a nyughatatlanságának…
A Tamási-novella lényegét… többféleképpen próbálták megfoghatóvá tenni. Bóka László például elsősorban a népi jellegét, népmeseszerűségét és a stilizálás kérdését hangsúlyozta, Németh Lászlót a ritka intenzitású költőiség ragadta meg, ezért nevezte Tamásit mindjárt a Lélekindulás megjelenése után a novella költőjének. Szabédi László egyszerre két irányból, gondolati és szerkezeti minőségük felől közelítette meg az elbeszéléseket. Két alaptípust különböztetett meg: az úgynevezett liturgikus novellát és a feleselő novellát. Az egyikben az európai magasműveltség ellen lázadó indulatokat fedezte fel mint a faji romantika egyik tévedését. A feleselő novellát meg aszociális műfajnak tekintette… „Tamási fortélyos párbeszédeiben a hős mindig a szellemi kivándorlás és az otthonmaradás ütközőpontján bölcselkedik.”
Részletigazságok ezek, mert egy-egy novellára igazak csupán…
A Tamási-novella bonyolult és sokszínű jelenség. Az az üvegkristály, aminek Babits látta. Újra és újra fölcsillanó színek káprázata, sok-sok villanás. Valóság és csoda, tragédia és játék, költészet és próza. Sziporkázik, robban, elkápráztat, felháborít, megnevettet…
A „felséges szépet” Tamási mindenben meglátta, mert végső fokon önmagában hordozta. Ez a szépségittas, néha szertelen líraiság szakítja el képzeletét időnként a közeli és közvetlen realitásoktól és lendíti át a cselekvés és kifejezés révületében, a példázatok, szimbólumok, a bölcselet elvontságába. De még ebben a romantikus vívódásban is a társadalmi problematika az uralkodó…
A háború életeket megrontó nyomorúsága, az éhínség, a földnélküliség, az egyke és gyermekhalandóság, az elmaradottság és a nyomában járó eltorzuló indulatok burjánzása, az alacsony munkabér és kivándorlás a Nyikó-mentétől az Óceánig közös sorsa volt millióknak… Boda Ferusnak nincs miből eltemetnie édesanyját, a jegyző a kölcsön fejében házát kívánja elárvereztetni, ő meg végső elkeseredésében felgyújtja – Tüzet vegyenek. Szente Mózsi meg a háborúból hazatérve a legnagyobb nyomorban találja a családját, egy falat kenyér nélkül, más-kézre jutott földjéről néhány kévét lop éjnek idején és szinte gyilkosságra kényszerül – Keserű kenyér…
A József Attila által is nagyra értékelt Hajnali madár zárja le a romantikus lázongás korszakát, s nyitja meg Tamási nagy realista novelláinak sorát, amelyekben összecsendül poézis és valóság, erkölcsi és szociális kiállás. … A lerészegedett urak cigányzene mellett siratják hivatalaikat, hatalmukat… Miközben a hajnali pirkadásban a parasztok már szántanak a határban… a plébániára, ahol a halálhangulatos úri-muri folyik, örömhírrel… berobban a székely: „– Fiam született, plébános úr! – Milyen névre kívánja kereszteltetni, Dózsa bácsi? – Úgy gondolom, hogy lenne György… – Dózsa György? – Az éppen. – Az már volt!… – Egy volt… S ez lenne a második.”
… A népballada ritmusát, szerkezetét, képanyagát követő Szép Domokos Anna a legszebb háború elleni tiltakozás. A Kőmíves Kelemenné régies félmúlt igealakjai, a komorságot és drámai feszültséget intonáló ismétlések a szeretőjét mindhiába váró Szép Domokos Anna hervadását és pusztulását különös zenei effektusokkal festik alá… Az élettől búcsúzó lány végső átka is a népballada ritmusát ölti magára: „Akkor béfordula virágos kertjébe, / annak sok virágját mind leszakította, / s meleg szép ölében mind fel is halmozta. / Gyenge holdvilágon ismét elindula… / Halljad, Isten, halljad utolsó szavamat s utolsó szavamban minden fájdalmamat. / Verd meg örök haláloddal, akik háborút indítnak, / verd meg pokol kínjaival, akik népeket zúdítnak. / Verd meg az eszüket, akik a háborút földre kitalálták, / verd meg a szívüket, / kik a szeretőket egymástól megfosztják!”
A balladás téma szüntelenül kísértette Tamásit. A tragikus sorsokat ábrázoló székely keservesek – Zeng a magosság; Ecet és vadvirág; Öreg fa gyökere; Emésztő virtus; Gyertyaláng a szélben – ott teremnek a Hargita körül a szegénységben, amely a szerelemnek is törvényt próbál szabni… Nyoma sincs érzelgősségnek, elereszkedésnek – sziklák keménysége a szívekben s valami áhítatos szeretete az életnek… A tragikus sorsokat ábrázoló elbeszélései ellenében ott vannak a derűsebb, sőt vidámabb életszíneket pompásan, játékosan, ceremóniás agyafúrtsággal, egyszerű meseeszközökkel, anekdotikus fordulatokkal, patetikus tirádákkal bemutató igazi népi zamatú történetei: Ördögváltozás Csíkban; Mihályka, szippants; Hűséges Mártonka; A legényfa kivirágzik…
… A harmincas évek… fordulatot hoztak Tamási Áron pályáján… A kor próbára tevő tusájában döntésre érett az idő. A nyomasztó társadalmi körülmények egyre parancsolóbban követelték a színvallást, a nyílt állásfoglalást. A gazdasági válság súlyos megpróbáltatásait már semmiféle tündéri idill vagy mesebeli varázslat nem fedhette el. Panaszkodik a „bajlátott szülőföld” is… A valóság szélesebb és mélyebb ölelésében sem tékozolja el azonban Tamási egyéniségének, alkatának eredendő értékeit: a gyönyörködés és szépségteremtés művészetét. Nincs emberi cselekedet, gondolat, érzés, vágy, emlék, esemény, amelyet csak említésre méltónak találna, ha nem érezné benne az esztétikumot, az életet gazdagító, frissítő, színező, ízesítő szépséget.
Még a szociális indulatok hevületében is költői izzást, utolérhetetlenül eredeti zengést ad témának és mondandónak, műformának és kifejezésnek, mint ezt a Rendes feltámadás … igazolja…
Tamási Áron – Móricz, Nagy Lajos és Kosztolányi Dezső mellett – a magyar novella újjáteremtője. Sajátos alkatának, élményvilágának, szemléletének sugallatában feloldotta a klasszikus, zárt novellaformát és merőben új, eredeti változatait teremtette meg e műfajnak: a mese-, a ballada-, a tréfanovellát, a biblikus példázaton és a népi mitológián alapuló elbeszélést. Onnan merített a legtöbbet, ahonnan emberi és írói öntudatának tartalmait nyerte: a székely népélet realitásából, az ősi gyökérzetű folklórból. A néphiedelmeket, a népi életforma rendjét, érzésvilágát, gondolkodását tette uralkodóvá az elbeszéléseiben. A szülőfalujában és a családjában, a gyermekkori emlékeiben felfedezte az élő költészetet… A novellaíró Tamási másik nagy érdeme, hogy népiségében vált modernné és korszerűvé… Páratlan humora, míves mesterek gondjával csiszolt költői nyelve egyedülálló helyet biztosít számára a magyar novellairodalom történetében…
(Részletek Izsák József Tamási Áron című könyvéből, Sigma Publishing, 1999, Toronto, ON, Kanada)
Tamási Áron: Szép Domokos Anna
Négy kerek esztendőt, négy szörnyű esztendőt folyvást egyet omlék a világnak vére. A negyedik végén, őszre menendőben, lefeküvék patyolat ágyába szép Domokos Anna. Alig imádkozott, szépen elaluvék. Akkor elejébe tiszta álom jöve s abban az álomban egy fekete madár. S az a nagy fekete madár felszállott a házra, annak jobb szárnyára.
– Honnét jössz, te nagy fekete madár?
– Idegen országból, szép Domokos Anna.
– S onnét mi hírt hoztál, nagy fekete madár?
– Onnét biza országodnak halálát s a katonalegények megszabadulását.
– Jaj, nem bánom országom halálát, csak a szeretőmet mondd meg, nem láttad-é, nagy fekete madár?
Megrázta a tollát az éjjeli madár, s Domokos Annának ő csak ennyit mondott:
– Nézd meg a színömet, szép Domokos Anna.
– Megnéztem, megláttam, szép fekete madár.
Akkor felrepüle, s emígy éneköle:
– Tiszta fehér voltam, mikor a sok legényt embert ölni vittem, de fekete lettem világ nagy gyászától…
Szép Domokos Anna ilyen álmot látott.
Álom után, fényes reggel kútra indult vizet meríteni. Hét teli kártyával vizet merített is, belé is öntötte virágos nagy kádba. Levette ruháját szép Domokos Anna, s megmosta dalolva rózsaszín arcáját. Megmosta utána két gyümölcsös mellét, s meg végetes-végig szép patyolat testét.
– Hova készülsz, édes lányom?
– Örömre készülök, kedves édesanyám.
– Miféle örömre, egyetlen lányom?
– Jőnek a legények a nagy háborúból, s közöttök kell legyen az én szeretőm is.
Szépen páváskodott s fejér gyolcsinget vett. Derekára piros szoknyát, két lábára gyenge csidmát. Arcájára Napnak ragyogását, s szíve köré Holdnak a szerelmit. S hosszú szőke haját pántlikába fonta, s vállára ereszté.
– Hova indulsz, édes lányom?
– Megyek a falu végére, szeretőmet várni.
– Ne menj, lányom, várd meg itthon.
– Biza elmegyek én.
El is ment a falu végére szép Domokos Anna. Ott várta a legényt déli harangszóig, s déli harangszókor onnét hazajöve. Megsétálta magát virágos kertjében, s leszakasztott három ékes szálat. Hajának szálával azt ő egybekötötte, s elindula ismét a falu végére.
Ott várta a legényt esti harangszóig, s esti harangszókor onnét hazajöve.
– Hol van a szeretőd, kedves szép leányom?
– Baja esett, édesanyám, nem jöhetett mára.
Lefeküdt ágyába szép Domokos Anna. De hasztalan tette, mert a forró párnán szerelem gyötörte, álom elkerülte. Éjfél idejéig feküdt jobb oldalán, éjfél idején túl feküdt bal oldalán.
– Hová lettél, te fekete madár?
Hajnal hasadtakor felkelt az ágyából szép Domokos Anna.
– Jaj, az a háború bár ne is lett volna!
Más színű szoknyát vett, s a haját befonta másik pántlikába. Arcájára vette Holdnak vágyódását, szíve közepébe harangok hívását.
– Hova indulsz, édes lányom?
– Megyek a falu végére, szeretőmet várni.
– Ne menj, lányom, várd meg itthon.
– Biza elmegyek én.
El is ment aznap is szép Domokos Anna. Ott várta a legényt déli harangszóig, s déli harangszókor onnét hazajöve. Megsétálta magát virágos kertjében, s három virágszálat tegnapi csokrához odakötött. S csak elindult ismét a falu végére. Ott várta kedvesét esti harangszóig, s esti harangszókor onnét hazajöve.
– Hol van a szeretőd, kedves szép leányom?
– Baja esett, édesanyám, mára sem jöhetett.
Lefeküdt ágyába szép Domokos Anna. De hiába feküdt az ágyába megint, mert a nagy szerelem még jobban gyötörte, s a jóltévő álom még jobban kerülte. Két óra hosszáig feküdt jobb oldalán, két óra hosszáig feküdt bal oldalán.
Így kínozta magát éjfél idejéig.
És akkor felkele szép Domokos Anna. Lámpát nem is gyújtott, édes szülőanyja nehogy észrevegye. Fáradt derekára fekete szoknyát vett, s a Hold világánál feketébe fonta hosszú szőke haját.
Két arca dombjára hullócsillagot tett, a szívébe pedig síró Szűzmárját tett.
Csendben elindula, ajtóig eljuta. De akkor az ajtó sírással nyikordult, s édes szülőanyja erre felriadott.
– Hová szököl éjjel, felnevelt leányom?
– Megyek harmatot gyűjteni, mosdóvizembe hinteni.
– Ne menj, te szótitkoló leány.
– Szívem így rendelte, jaj, én elmegyek.
Megindula szép Domokos Anna, s ki is lépett feketében az anyai házból. Udvaron megállott, kezét összefogta, s felnézett a házra, annak jobb szárnyára.
– Hova lettél, te fekete madár?
Akkor béfordula virágos kertjébe, annak sok virágját mind leszakasztotta, s meleg szép ölében mind fel is halmozta. Gyenge holdvilágon ismét elindula, s egy példakísértet elejébe állott.
– Hová mész, te gyönyörű szép leány?
– Megyek a falu végére, szeretőmet várni.
– Ne menj oda, boldogtalan, gyere, háljunk együtt.
– Távozzál, kísértet, én megyek utamra.
Virágai közé elrejtette piruló arcáját szép Domokos Anna, s megint elindula. Gyenge csidmáival csak kétszer koppintott, s a példa kísértet akkor ismét elejébe állott.
– Fogadj szót te nekem, gyönyörű szép leány.
– Távozzál, kísértet, megöletlek az én szeretőmmel.
– Avval meg nem öletsz, mert az jó helyen van.
Megvillant a szeme Domokos Annának.
– Ki vagy, te kísértet?
– Nagy vitéz vagyok én, mert a háborúnak angyala vagyok én.
– Verjen meg az Isten!
Így szólott nagy bátran szép Domokos Anna, s avval továbbvitte szerelem zászlaját s azt a faluvégén lobogtatni kezdé.
– Gyere már, gyere már, egyetlen szeretőm. Ha immár megölted haza ellenségit, öld meg azokat is, akik reám törnek. Öld meg az én nappali hóhérim, szívem mocskolóit, éjjeli rontóit. Gyere sebes menést, leányságom napja, hadd ragyogjunk ketten falu bosszújára.
Közben sétálgatott egyik útszéliről másik útszélire. A szép virágokat ölében rengette, hánykolódó szívét emígy melengette.
– Istenem, Istenem, hozd haza hajnalra az én kedvesemet.
A hajnal piroslék, s szép Domokos Anna keletre fordula.
– Istenem, Istenem, hozd haza Napoddal az én szeretőmet.
A nap is feljöve, de az ő kedvese haza mégsem jöve.
Hanem édesanyja tejet hozott neki, s szépen így kérlelte:
– Gyere haza, kedves lányom, néznek az emberek.
– Nem megyek én, édesanyám, csak a szeretőmmel.
– Akkor idd meg ezt az édestejet.
– Nem kell, anyám, szerelmes testömnek.
S az ő édesanyja déli harangszókor ismét híni kezdé:
– Gyere haza, kedves lányom, rágnak az emberek.
– Nem megyek én, édesanyám, csak a kedvesemmel.
– Akkor edd meg ezt a délebédet.
– Nem kell, anyám, szerelmes testömnek.
S az ő édesanyja esti harangszókor ráncigálni kezdé.
– Gyere haza, szégyentelen, elpusztítnak szájokkal a népek!
– Nem megyek én, édesanyám, csak a kedvesemmel.
– Akkor falj valamit, Isten megfizeti!
– Nem kell, anyám, semmi étel a világon szerelmes testömnek!
A Nap elbúcsúzott a földi világtól, anyja is el az ő leányától.
– Az én karommal többet nem nevellek, anyai szívemből ezennel kivetlek. Testödet ne lássam, hírödet ne halljam.
Ahogy hallá szomorú szép leány omlani az átkot, virágai közé béejtette fejét, s keserves sírással így zokogott ottan:
– Jaj Istenem, anyámból kifogytam!
Sétáló két lába akkor elgyengüle, könnyező két szeme homályba merüle. Sánc martja szólítá, oda le is romlott, s a nagy sötétségben folyton csak sírdogált.
– Jaj, búlátott szívem, jaj, fijatalságom! Jaj, ölbeli virágjaim, jaj, jövendő napjaim! Jaj, egész életem, minden reménységem!
Sötét égnek alján a szomorú nagy Hold elébukdácsola, onnét jött a hegyek tetején Domokos Annához, és őt a kedves helyett ekképp vigasztalá:
– Ne sírj te hiába, szép Domokos Anna. Másnak is béborult az ő víg élete, másnak is elveszett az ő szeretője.
– De nekem csak egy volt, egyetlen életem! De nekem csak egy volt, egyetlen kedvesem.
Akkor a gyenge Hold szépen ráborula.
– Alugyál, alugyál, szép Domokos Anna.
Emígy forgolódott éjféli időig. Akkor valahonnét egy fekete gyásztó odaereszkedett, s azon a nagy gyásztón a fekete madár neki megjelenék.
– Állj meg, állj meg, nagy fekete madár, nekem mért hazudtál?
– Szép Domokos Anna, neked nem hazudtam, hanem a szívedet gyászba borítani biza nem akartam.
– Életem elhagyott, anyám megtagadott, ne sajnálj te engem!
– Vess számot magaddal, szép Domokos Anna.
– Elkárhoztam immár ebben az életben, s vessenek, nem bánom, pokol nagy tüzire: hol van a szeretőm??
A fekete madár akkor vallomást tett Domokos Annának:
– Nyugszik a szeretőd idegen országban, idegen országnak sírhomp templomában.
Szép Domokos Anna égre felkiáltott:
– Bár összeomlanék széles ez a világ!
A fekete gyásztó nagy hullámot vetett, s felette a mennyég dördülve meghasadt. Domokos Annának ölbeli virága fekete színt váltott, s megszakadó szíve nagy átkot kiáltott:
– Halljad, Isten, halljad utolsó szavamot s utolsó szavamban minden fájdalmamot. Halljad füleiddel szívemnek sírását, szerelmes véremnek háborgó zúgását. Verd meg örök haláloddal, akik háborút indítnak, verd meg pokol kínjaival, akik népeket zúdítnak. Verd meg az eszüket, akik a háborút földre kitalálták, verd meg a szívüket, kik a szeretőket egymástól megfosztják.
A fekete madár lebegtette szárnyát.
– Szórjad átkaidat, szép Domokos Anna!
A háborgó leány mind az ő virágit a tóba vetette.
– Nagy égi csillagok, ágyúknak csövibe mind beléhulljatok! Kis égi csillagok, puskáknak csövibe mind beléhulljatok!
Így szólt az útszélin szép Domokos Anna, s virágai után a gyászos halálban maga is elmerült.
Akkor hozzáment a fekete madár, hátára felvette, az égbe felvitte. Ottan az Istennek szép Domokos Anna elejébe álla, s így szólott hozzája:
– Ugyé, te csináltad a vészes háborút, felséges Úristen?
– Én azt nem csináltam, hanem azt csinálták pokol angyalai.
Oda is leszállott szép Domokos Anna.
– Pokoli angyalok, gyászos nagy háborút miért csináltatok?
– Mi azt nem csináltuk, hanem azt csinálták földnek fajzatai.
Akkor kiállott ő minden éjszakára a Holdnak képibe, s onnét le a földre imígy kiáltoza:
– Verjen meg az Isten, háborúcsinálók!
S nappalra kiállott a Napnak képibe, s onnét le a földre imígy kiáltozott:
– Verjen meg az Isten, háborúcsinálók!
Kányádi Sándor: T. Á. sírjára Négy szép holló talpig gyászba rászállt a két cserefára. Tövig égtek a villámok, ragyog újra a magasság, leng a fény a lomb közt, mint a kaszák, mikor fölakasztják. Ősszel aztán a két vén fa bronzba önti lenn a hantot; jönnek majd és megcsodálják, mint egy ledöndült harangot. Farkas üvölt, öltözködnek a hollók majd patyolatba; csillagot tart ölelőleg karjaiban a két nagy fa. Kívánhat-é ember többet: derékaljnak szülőföldet s két cserefa tömött árnyát szemfedőnek.