Október 23. számomra két ismeretséget is jelent. 1956-ban láthattam Szabó Lőrincet (és hát az őt bemutató Illyés Gyulát), akit akkor szülővárosában „érdemelten, szépen koszorúznak”, és 1963-ban egy hangversenyre indulóban, a villamosról leszállva barátnőm bemutatta az akkor még fiatal tanárt, Kabdebó Lórántot, a későbbi Szabó Lőrinc-kutatót. Azóta azt szoktam mondani, velük, kettőjükkel bigámiában élek immár négy évtizede. És ugyanezen a napon vehette át férjem a Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét többek között a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karának létrehozásáért, ahol nem is a kitüntetés vált hangsúlyossá, hanem a tény, hogy még a baloldali kormány terjesztette fel, és a Fidesz-kormány hagyta jóvá és adta át ezen a napon 1998-ban – nem politikafüggő elismerésként.
Kabdebó Lóránt: Ha valamire büszke lehetek, az, hogy tetteim nem voltak aktuálisan politikafüggőek. Amíg hagytak célokat megvalósítani, amit magam elé kitűztem, örültem. Lehet, hogy a váltakozó politika kevésbé örült annak, amit én magamban szolgálni véltem, de megvoltunk egymás mellett. Hiszem, hogy a változó időben mindig változatlan értékeket védtem és segítettem érvényre jutni. Barátokat és műveket egyaránt.
D. M.: Hogyan emlékezel 1956-ra?
K. L.: Mint barátságok történetére. Mondatok. Talán jelenetek. Gondolom, már csak bennem élnek. (Másban más mondatok, más jelenetek ugyanígy.) Mint zárványok a geológiai múltból, tanúskodnak, összefüggő történetet mégsem tudok belőlük összeállítani. Kimondom őket mégis, szervezzenek maguk köré – ha tudnak – történetet. Alakítson belőlük – aki akar – magának történelmet.
1956. október 10-én apámmal elutaztunk Erdélybe nagyanyámat meglátogatni, 24-én délben indultunk vissza, akkorra szólt a jegyünk, és az utolsó vonattal érkeztünk meg Magyarországra. 23-án este még Marosvásárhelyt hallottam a Gerő-beszédet; barátaim ezt úgysem hagyják annyiban, mondtam. Szerettem volna még meghallgatni a Carlo Rossi vezényelte hangversenyt, amelyre bérletem volt, de a rádió minden kommentár nélkül csak tánczenét játszott. Reggel nagynéném azzal ébresztett: Pesten kitört a forradalom, bemondta a rádió. Apám pedig: siessünk, csomagoljunk, anyád egyedül vár otthon. A vonat Pestre már be nem mehetett. Valahol Püspökladánynál arra ébredtünk, hogy valaki elkiáltotta: indul egy vonat Miskolcra. Gondolkozás nélkül felkaptuk csomagjainkat, átszálltunk. A vonat Nyíregyházáig vitt, Debrecenen keresztül, a párhuzamos síneken tankok utaztak a főváros felé. Nyíregyházáról egy vonat Szerencsre vitt, és onnan azzal a személyvonattal hazaérkeztünk aggódó anyámhoz, amely vonat Miskolcról délután 3-kor szokott volt továbbindulni és olyan 10 óra tájban ha megérkezett Pestre, ezzel utaztam békésebb időkben a másnapi vizsgákra. Hamarabb érkeztünk 25-én Miskolcra, mint menetrendszerűen befuthattunk volna Budapestre. Miskolcon senki ismerősöm, így kint rekedtem az eseményekből. Egyszer, kenyérért sorban állás közben, az újonnan alakult Nagy Imre-kormányt amikor kommunistázták és szidták, próbáltam megjegyezni, hogy hiszen Lukács Györgyért mi tüntettünk, Gyenes Antal régi Györffy-kollégista is a reformok embere. Anyám elhallgattatott, többet ki sem engedett a lakásból. Ő kísért kínzó fogfájásom kezelésére a szomszédos fogorvosig is. Legfeljebb néha majd a régi gimnáziumomba sétálhattam el, tanáraimmal beszélgettem és hoztam haza olvasnivalót. Például Németh Lászlóval, a szépíróval akkoriban ismerkedtem meg. És latint tanultam, hiszen harmadéves magyar–történelem szakos létemre felvettem a latin szakot is.
És féltem. Nem magamat féltettem konkrétan (persze azt is!), hanem az életet, a világot. Utólag idézhetném A Prufrock sorait:
„And I have seen the eternal Footman hold my coat, and snicker,
And in short, I was afraid.”
Ez esetben Vas István fordítása a legmegfelelőbb szöveg magam jellemzésére:
„És láttam az örök lakájt, ki kabátom tartotta s vihogva állt –
Elég hát annyi: féltem.”
Magányomban, rádiót hallgatva (új rádiót is vettünk, hogy jobban hallható legyen a zavart adás is) komolyan vettem az ígéreteket. A tűzparancsot előbb, utóbb pedig a nyugati világ biztatásait. Igaz, annyit már akkor is tudtam a világról, hogy választások előtt az amerikai elnök nem dönthet, Eisenhower 1956 őszén nem lehet háborút indító állapotban. Csakhogy arra nem figyeltem, hogy ugyanezt használták ki az angolok és franciák, és robbantották ki a „szuezi válságot”, amely végleg ellehetetlenítette a magyar szabadságharcot. Amikor a nyolcvanas évek második felében Párizsban egy barátunknak a Bois-ra és a párizsi körpanorámára nyíló ablakában ülve olvasgattam az 1956-os forradalom sajtójáról kiadott antológiát, akkor vettem észre a kis hírt, ami talán eldöntötte a mi sorsunkat is: a szuezi háború kitöréséről. Mindössze egy rövid hír volt a hazai sajtóban. Észrevétlen. Hangsúlyt csak akkor kapott, amikor ironikusan, szinte viccformát öltve mondogatták: a szovjet tankból kilépő kiskatonák Szuezt-Szuezt emlegettek.
És láttam karácsony előtt, egy újságírógyakornokként Miskolcon rekedt évfolyamtársam mutatta, amint a pártbizottság előterében egy kopaszra nyírott fej haladt át: az Ungvárról visszaengedett Földvári Rudolf volt. (Mondtam is neki évtizedek múlva: láttam kopasz fejedet átmenni előttem karácsonykor Miskolcon.)
D. M.: Mikre emlékezel ebből az időből?
K. L.: Három csöngetésre a miskolci selyemréti lakásunkon. Senkit nem vártunk. Az ünnepnapok is olyanok voltak, mint a hétköznapok. Kijárási tilalommal. Vagy ha nem tilalommal, akkor is sötétedésre mindenki hazasietett. A váratlan csengőszót senki sem szerette. Nekem, amióta október 25-én apámmal szerencsésen hazaérkeztem Erdélyből, és utóbb hónapokig szüleim lakásában rekedtem, három váratlan vendégem érkezett.
Az egyik nem is énhozzám jött, apám régi barátjának, kollégájának a miskolci egyetemen tanuló fia menekülőben egy éjszakát töltött nálunk. Őt igazán sohasem kedveltem. Most egy gépfegyverrel érkezett. Apám a menekülőt befogadta, de a fegyver ellen tiltakozott. Végül beengedte, a fegyver az ágy alatt várta a fiú hajnali távozását.
És még egy miskolci egyetemista történet. Az akkori honvédkórházban, a mai Szent Ferencben látogatom apám egy másik kollégájának fiát. A kiváló képzettségű főmérnökéket áruhalmozásért ítélték el korábban, fiuk velem járt magánórákra angolt tanulni, nagynevű, Amerikát is megjárt tanárunk – valaha még Horváth Jánosnál doktorált, megírta a megye irodalomtörténetét is – ingyen tanította a hirtelen hátrányos helyzetbe került fiút. Nyelvtudása okán a forradalom alatt ő lett a miskolci rádió egyik idegen nyelvű hírközlője. Amikor az oroszok az egyetemre betörtek, éppen a fürdőszobában volt, a katonák, mielőtt behatoltak, bedobtak az ablakokon egy-egy kézigránátot, akkor sebesült meg. A kórházban fülest kapott: ne várja meg a másnapot, amikor gyógyultan elbocsátanák, mert azonnal lefogják. Előző nap kiszökött a bakancsban, amit előzőleg mi juttattunk el hozzá, majd egy lányos baráti házban töltötte az éjszakát, aztán meg sem állt Szombathelyig, ahol akkor már apja ismét mérnökként dolgozhatott, és onnan ugyanebben a bakancsban távozott tovább. Ma kitűnő mérnök – ha jól tudom – Zürichben. Mindezt attól a szombathelyi leánytól tudtuk meg, aki majd hírt hoz róla, amikor ismét megindul az egyetem, és aki, bár korábban nekem tetszett, ekkor már Román Karcsi barátnője volt.
A másik: Miskolcon lakó évfolyamtársnőm látogatott haza, egyik délután becsengetett és elmesélte az egyetemen történteket. Ekkor értesültem Nimsz Béla évfolyamtársunk véletlen tragikus haláláról, és tőle hallottam dékánunk, I. Tóth Zoltán mártírhaláláról is. Amikor hazakísértem – Diósgyőr felé lakott –, a villamos két oldalán orosz tankok sétafikáltak. Féltem, de úgy illett, hogy hazáig kísérjem. Ott, a villamoson, még ma is érzem a helyet, ahol jártunk, fogvacogva mondtam, ma sem értem miért, hogyan, valami nagy magaelszánással szakadt ki belőlem, mégis inkább csak magamban mormolva: „Pedig hát mostanra érett meg bennem, hogy kommunista vagyok. De nem olyan, mint ezek.” Akinek mondtam, biztos rég elfelejtette, bennem ma is él, engem azóta kísért a szöveg. Szeretném megérteni, vagy legalább értelmezni. Mindig mást értettem belőle. Most így hallom: a forradalmi lendület vezetett eddig, itt tornyosodott, hogy segítségével mindjárt el is határoljam magamat attól, ami elkövetkezett. Végiggondoltatott egy utat, amivel szembesíthettem az erőszakot: éppen hogy önmagát ítélte el általa, ami körülvett? Furcsa szembesülés azzal, ami elkezdődött ekkor? Visszhangzott bennem még gimnazista emlékem is talán, amikor hallom, szüleim mondják: még az a szerencse, hogy jó gyerek, tudja, mit kell mondania, az iskolában alkalmazkodik, de valójában másként gondolkozik. És a válasz: nagyságos asszonyom, most már guggolva is kibírjuk. Közben én arra gondoltam, hogy az övéké egy már meghaladott világ, ugyanakkor menekültem Marczali világtörténetébe, ott is a középkorba, és borzongva éltem át a gótikus világot. Meg Shakespeare királydrámáiba, Walter Scott romantikájába. Aztán az egyetemen fiatal tanárainktól hallhattuk a NÉKOSZ-legendákat, erre épült a sokat emlegetett Kolhoz is ’56 március 15-től.
A harmadik: újév napján délután Román Karcsi, akivel a forradalmi napok előtt kerültem barátságba, keresett meg. Alattam kezdett egy évvel, bárha idősebb nálam. Hamar befogadtuk baráti körünkbe. Közülünk – azt hiszem – ő vett leginkább részt a forradalomban. Megúszta az eseményeket, ma már néha beszélgetés közben el-elszólja magát akkori tapasztalatairól. De jobbára máig hallgat. Nagy Imre újratemetésekor ő is koszorúzott. Akkor, újévkor semmiről nem beszélt. Csak meglátogatott. Jobbnak látta az ünnepen nem otthon lenni Gáván, a bodrogközi faluban, ahol napjait töltötte akkoriban? Nem akart szem előtt lenni? Vagy csak keresett egy beszélgetőtársat? Pontosabban hallgatótársat. Nem tudom. Még nem volt televízió. Ha lett volna, talán az egész forradalom másképp zajlik le, vagy talán nem is lett volna. Rádiót hallgattunk. Szüleim szobájában, aztán átmentünk a vendégszobába, beszélgettünk. Azt tudom, hogy Nagy László verseit olvastuk, a Deres majális darabjait. A József Attila-versre emlékszem és a Nagy Lajosról szólóra. Beszélgettünk barátainkról, Szakács Sanyiról, aki Kapuvárról feleségestül a rémhírek hallatára Bécsbe távozott, csak az amnesztia meghirdetése után tér majd haza, március után. Azt már én is tudtam, hogy Nimsz Béla barátunkat egy véletlen golyó halálra sebezte, és hogy dékánunk, I. Tóth Zoltán a közép-európai megbékélés propagálója, a kiváló történészprofesszor halott. Amikor a diákok képviseletében az Akadémia utcai pártszékházba igyekezett tárgyalni, lelőtték. Molnár Jóskáról, Tóth Edusról, Varga Jancsiról, a Kolhoz oktató tagjairól nem tudtunk semmit, Szabad Gyurkáról sem. (Akkor így emlegettük őket, nevük ekként rögzült mindnyájunk emlékezetében.) Hogy politikáról beszéltünk-e, nem emlékszem. Egyáltalán – a Nagy László-verseken kívül – semmire nem emlékszem.
Karcsi különben költőnek indult, mindenesetre ha 1956-ot emlegeti valaki, akkor a címként választott idézet jut eszembe elsőként. Az ő egyik verse kezdődött ezzel a két sorral. Nagy költészetet és bölcs politikai tájékozottságot revelál. Nem lett belőle költő, de ez a két sor szememben költőként őrzi mindenkor létezését.
De térjünk vissza elutazásom előttre. Emlékezetem talán azért kontúrosabb a Rajk-temetést megelőző időkig, mert amit megéltem, azt tudom, hogy megelőzőleg történt.
D. M.: Mi történt addig?
K. L.: Ami a történelemre tartozik, az csak az október 6-ai újratemetés élménye. És ezt megelőzőleg egy esemény, aminek véletlen szemtanúja lehettem. 1954-ben a világbajnokság elvesztése, a Rákóczi úton (akkor még állt a Nemzeti Színház is) az újságokat égető emberek csalódottsága. Másnap felvételiztem az egyetemen. De most éppen arra szeretnék visszagondolni, ami a történelmileg is feljegyezhető eseményeket megelőzte. Amiről nem írnak a történelemkönyvek.
Nem voltam politikus alkat, filosznak készültem, hogy minek, azt pontosan még nem tudtam. Ókori történész szerettem volna lenni. A görög irodalomtörténetet előadó Moravcsik professzor óráira jártam, valamint Borzsák István évfolyamelőadásait és Tacitus-óráit hallgattam. Sarkady János volt a szemináriumvezetőm. És hát Szabó Árpád látványosan politizáló előadásaira divat volt eljárni. Tőle, a nemrég még marxista professzortól hallhattuk, hogy Marx az zseni, de Engels csak egy kispolgári fecsegő. És az Íliász Terszitész-jelenetének sajátos interpretálását. Ott mutatta ki A család, állam és magántulajdon eredetének ellentmondásosságát. Merthogy a Homérosz-kori görögség a katonai demokrácia állapotában élt volna. Na most Terszitészt, aki a békés elvonulást szorgalmazta, jól elverték a többi vezérek. „Ha ez demokrácia, akkor ezt maguknak adom” – zárta le a rendkívül teátrálisan előadott jelenetet. Dehát ez speciálszeminárium volt, ide csak kiválasztottak jártunk. Borzsák Istvánnál szigorúan csak a szakmáról volt szó. Csakhogy a szakma is sok tanulsággal szolgálhatott. Nem lehetett véletlen, hogy kétszer is elismételt egy figyelemre méltó tényt. A római szenátus erkölcsi lezüllését. Először felvezetésként, amikor a barbárok véleményét mutatta be, elmondva, hogy a sella curulison ülő szenátorokat mint megannyi uralkodót szemlélték. Bezzeg, jegyezte meg, Bizáncban, a kései császárság idején szigorú előírások szerint kellett a szenátus tagjainak applaudatióval köszönteni nemcsak a császárt, de családjának tagjait is. És ugyanezt elmondta retrospektíve is, amikor elérkeztünk a Kelet-Római Birodalomba – bezzeg ez a szenátus valaha milyen tekintélyes testület volt, milyen erkölcsi erőt jelentett. Ez volt az idő, amikor Sztálin, de még Rákosi nevének kimondásakor is felállva, ütemes applaudatio kíséretében kellett skandálni neveiket. Meg is kérdezte egyik szakérettségis társunk gyanakodva: nem gondoljátok, hogy a professzor elvtárs céloz ezzel valamire? Gyorsan nyugtattuk, dehogy, ezek csak történelmi tények. (Akkor nem tudtuk, hogy szakérettségis társunk valójában tönkretett gazdag iparosmester fia, és a rendszerváltozás után saját környezetében élesen antikommunista magatartásra vált majd át.)
És a Tacitus-szemináriumok? Egyetlen szó politika nem hangzott el. Csak arról volt szó, hogy egy szöveg mennyire más mindent is jelenthet. Amikor a Szabó Lőrinc-i és József Attila-i költészet dialógikus modernségét mutatom be, hangsúlyozva, hogy egy adott grammatikailag megformált mondat nemcsak egyfajta logikai ítéletet tartalmazhat, hanem annak a megkérdőjelezését úgyszintén (de említhetem Gottfried Benn, Rilke, Yeats, T. S. Eliot, Kavafisz vagy Ezra Pound szövegeit is), akkor éppen a Borzsák Istvántól tanultakat alkalmazom. És ha mindezt tanultam tőle, akkor azt a mondatát is mindmostanáig őrzöm magamban, amit 1955 őszén a kettéosztott (de fallal még szét nem választott) Berlinből hazatérve ejtett el: a városban két egyetem van, Keleten a Humboldt Egyetem, Nyugaton pedig a Freie Universität. Az Ókortörténeti Tanszék által kiírt pályázati dolgozat (amelyen egész nyáron dolgoztam, ezért utazhattunk csak később a rokoni látogatásra) címe is ilyen inspirációt adott: Az Augustus-kori költészet ideológiai állásfoglalása. A filológiai feladat politikai-erkölcstani tanulságokat sugallt. És íme a sors visszaigazolása: a vonaton kinyitom az útiolvasmányként magammal hozott új könyvet, Déry Nikije is Tacitus-idézettel kezdődik.
D. M.: Színház, hangversenyek?
K. L.: Az Opera kakasülőjén és a Zeneakadémián éltünk estelente. A világ legnagyobb operaénekesei között számon tartott Svéd Sándor és Székely Mihály fénykorában nem kapott útlevelet. De akkor énekelt Fodor János, Joviczky József, Delly Rózsi, hogy csak a Wagner-énekeseket említsem. A Walkürt ma is az ő hangjukon hallom.És mint híres esetet emlegetem mindig: a Walkürben Hunding nyúlfarknyi szerepében egyszerre csak egy orgonabúgású basszus szólal meg. Szünetben rohantunk le megnézni a szereposztást, Székely Mihály beugrását élvezhettük.
De hadd beszéljek a Váci utcai Bartók Terem szerepéről (ma a helyén a Pesti Színház virágzik). Ott mindig voltak szavalóestek és ismertetések zeneszerzőkről. Ha bennem valaki forradalmat csinált, akkor Bartha Dénes volt az, aki Bartók életművét ismertette lemezfelvételek segítségével. Szegény Nimsz Bélára emlékszem, aki édesanyját is magával hozta ezekre a Bartók-termi műsorokra. És ott voltam a Zeneakadémián Kodály születésnapján, amikor a Zrínyi szózatát, a „Ne bántsd a magyart” kórusművet előadták. A forradalom idején még hallhattuk a rádióban, aztán évtizedekig még lemezen sem volt kapható. Legalább egyórás ünneplés követte. Kijárt ez a műnek is, szerzőjének is, de legfőképpen a kórus üzenetének. Ez valódi ünnep volt és nem applaudatio.
Akkor még nem volt televízió, ’56 nyarán a rádióban két esemény hatott rám elhatározóan. A kétségbeesett, az ellentéteket kifeszítő Bartókot megidéző Illyés-vers, amely így kezdődött: „Hangzavart”? – Azt! ha nekik az, ami nekünk vigasz!” Hiszen az a Bartók, amit akkor hallottunk, az még nem az a klasszikus előadású zene volt, amit ma ismerhetünk. Megvan még a Kontrasztok akkori felvétele Frankl Péter, Pauk György és Kovács Béla előadásában lemezen. Két évtizeddel később, amikor a Zeneakadémián hallottam, elcsodálkoztam, én nem ilyen „kontrasztokra” emlékeztem. Megvan a tanúság, amely az akkori Bartókot jelenti. És volt egy rádiós beszélgetés Németh Lászlóval (Tóbiás Áron készítette), amely a „magyar műhely” gondolatait fejtegeti, a „bartóki-modellt”. Első írásom ősszel, a Tiszta szívvelben ezzel a Németh Lászlóval kelt versenyre. Nem tanultam tőle, vele egy időben élt bennem is mindez. Számomra ez volt és ez maradt a forradalom.
D. M.: És a baráti köröd?
K. L.: Élesen elkülönböző emberekkel egyazon időben napi többórás együttlétben, beszélgetésben lehettem együtt. A Parlamenti Könyvtárban Vargyai Gyuszival és Szabó Mikivel, a későbbi történészprofesszorral és a szadeszos képviselővel, a Ménesi úti kollégiumban pedig Szakács Sanyival (a nemzetközi hírű gazdaságtörténésszel) és a Nagyokkal, a súlyos betegsége okán korán elhalt Ernővel és Lajossal (a Szopori Nagy névvel díjakkal kitüntetett finn fordítóval), utóbb az alattunk járó Román Karcsival barátkoztam. Sőt a későbbi E. Fehér Pállal is hosszú sétáink voltak, ő írta (most látom névmegjelölés nélkül) az 1957-ben megjelent Szavunkban Szabó Lőrinc nekrológját, és utóbb ő hívta fel egy évfolyamtalálkozónkon az akkor megjelent Vas István-kötetre, a Rapszódia egy őszi kertben címűre a figyelmemet. Mennyi utóbb széttartó út!
Mégis, ha visszatekintve a kötődést kérdezed: akkor Szakács Sanyit tartottam legközelebbi hozzátartozómnak. (Egy-egy megjegyzése máig megmaradt bennem. 1956 könyvhetén megvette a Szabó Lőrinc válogatott versei című kötetet, címlapján Bernáth Aurél virágcsendéletével: megveszem ezt a szép könyvet Katicámnak, hadd örüljön. Amikor erre emlékezve majd csak októberben, Miskolcon, a mai Kazinczy Könyvesboltban én is megveszem, akkor érzékeltem csak, milyen bombát rejt ez a „szép” kötet.)
Nem lévén kollégista (nagynénémnél laktam a József körút és a Baross utca sarkán), ugyanakkor mindig is éreztem, hogy sok minden történik az évfolyamon, amiből én kimaradok. Például a március 15-ei Kolhoz-összejövetelből a Várban. Az első nagyobb összejövetel szervezője (?), vezérszónoka (?) legközelebbi barátom volt, mégsem ő szólt róla nekem először, nem ő hívott, hanem Nagy Lajos (később feleségével, Vecával együtt sokáig szintén Székesfehérvárott tanítanak, majd a rendszerváltozás után Helsinkiben találkozunk, diplomáciai szolgálatot teljesítettek). Valahol a Rákóczi út elején sétálhattunk, a lánykollégium tájékán, de a másik oldalon. Napsütésre emlékszem. Lajos és barátja, Ernő villamosra szálltak aztán, mentek haza, a Ménesi úti fiúkollégiumba. Barátom, amikor szemrehányóan megemlítettem, miért nem te szóltál, megjegyezte: eljöhetsz, ha akarsz. Engem féltett, többi barátomnak nem akarta tudomására hozni az eseményt, máig sem értem. Ezt sem tudom. Rengeteg kérdőjel maradt, hiszen évtizedekig nem volt célszerű ezekről a dolgokról beszélgetni. Bennem jelenetek, egyes társtalanná magányosodó mondatok megkövesedtek.
„Végül is” ott voltam koradélután a Régi Országház étteremben, a különteremben, ahol az azóta eltűnt Mátyás király portré alatt gyülekeztünk. I. Tóth Zoltán, a kar dékánja és Sanyi beszéltek. Majd pedig beszélgettünk. I. Tóth Zoltán akkor számomra már nem „a dékán” volt, és nem a népi demokratikus országok történelmének előadója, hanem az ember, akihez amikor vizsgázni mentem, mögötte a falán Bartók képét láttam meg. Ekkortól biztonságban éreztem a környezetében magamat. Hazataláltam.Napfényes délutánra emlékszem.
Ezt követően többször is ott voltam az úgynevezett Kolhoz-beszélgetéseken. Legtöbbször ebben a cseho-kinézetű étteremben, ahol jobbra oldalt csapszék is volt, szénhordó külsejű emberek iszogattak. Még egy jellegzetes összejövetelre emlékszem, akkor a kerthelyiségben találkoztunk, ha jól emlékszem Sipos Gyula költő és Gyenes Antal, a beszolgáltatást egyetlen gépirattal megszüntető későbbi miniszter is ott volt közöttünk. Akik ott voltak a Petőfi Kör sajtóvitáján, elmondták benyomásaikat, pontosan felidézték az egyes felszólalásokat. Az esemény jegyzőkönyve azóta megjelent, emlékezetemben jegyzőkönyvpontossággal rögzült ugyanez a szöveg. Mint ahogy ma is emlegetem néprajzos kolleganőmnek, aki az asztal túlfelén szemben velem ült, milyen szép „csecsalakú” barna szeme volt.
Számomra 1956 forradalmát a Kolhoz-összejövetelek jelentik ma is. A Várban, az akkor talán céltudatosan lezüllesztett „úri” negyedben. Később a helyiségből proccos vendéglő lett, barátnőimmel, majd veled is meglátogattuk „vacsoravendégként”. Mi emlékeztünk, más már nem is tudta, mi mindennek lehetett itt a kezdete. A többiek, akik számára utóbb az események színhelye október közepétől áttevődött a piarista-épületbe (az akkori bölcsészkarra), meg a Ménesi útra, a kollégiumba, talán kevésbé emlékeznek erre, számomra ez jelenti a forradalmi színhelyet.
Ezzel fonódik össze a Tiszta szívvel, az egy számot megélt bölcsészkari folyóirat, „Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karai irodalmi és tudományos diákköreinek folyóirata”. „Szerkeszti az ideiglenes szerkesztőbizottság. Tagjai: Máté Imre főszerkesztő, Román Károly felelős szerkesztő, ifj. Domokos Pál Péter, Kabdebó Loránd, Szakács Sándor, Veres Károly.” A stenciles folyóirat Prológusát Szakács Sándor írta, Román Károly, Máté Imre és Szakács Sándor versei, Tóth István és Balogh Lajos, Varga D. László versfordításai, [utóbb: Szopori] Nagy Lajos elbeszélése, Román Károly, ifj. Domokos Pál Péter, Máté Imre, Harsay György cikkei, valamint [utóbb: E.] Fehér Pál (Kálidásza), Kabdebó Lóránt (A népi klasszicizmus reneszánsza), Dobszay László (Gondolatok a Liszt-verseny után) és Alföldy Géza („Struktúrakutatás” a régészetben) tanulmányai és Kőhegyi Mihály adatközlése (Ismeretlen Móra-levél) szerepeltek a lapban.
A szerkesztőség tagjai az úgynevezett kolhoz körösek közül kerültünk ki. Román Karcsi (utóbb Székesfehérvár szellemi életének meghatározó személyisége) és (a későbbi történész professzor) Szakács Sanyi velem együtt a történészkarhoz tartoztak, Veres Karcsi a forradalom után külföldre távozott, itthon hagyva – rá még sokáig várakozó – menyasszonyát, ő magyar- és román nyelv és irodalom szakos volt, Máté Imre a vörös hajú, türkizkék szemével szenvedélyesen vitatkozó költő finnugor nyelvésznek készült, mint ahogy annak készült távoli rokonom, a felettünk kettővel járó Kabdebó Tamás is, Imre életútjának és verseinek kitűnő hangoltságú esszébe foglalója, és az lett az itthon maradt finnugrász professzor, Domonkos Pál Péter is, a nagy zenetudós lángolóan nemzeti érzelmű fia.
Én Máté Imrét akkor csak távolról ismertem, a Kolhoz összejöveteleiről. Látszik az impresszumból is: ő is kevéssé ismerhetett engem. Hiszen a nevemet is „nyelvész módi” szerint írták, Eötvös meg Benkő Lorándra hivatkozva sohasem ismerték el a Lóránt-os változatot, amelyre a mai Mikszáth téri Krisztus Király-kápolnában valaha örmény szertartású római katolikusként kereszteltek és anyakönyveztek (kiegészítve természetesen a valamelyik szent Miklósra – és nagyapámra utaló – második keresztnévvel). A szöveg fölé és a tartalomjegyzékbe már pontosan került a nevem, hiszen a stencillel írott lapban én diktáltam és ellenőriztem a szövegemet.
Ekkor kezdtem tájékozódni az élő irodalomban. Annyi sört azóta sem ittam, mint amikor ezt a tanulmányomat készítettem. Fejbevágott Illyés Kézfogások című kötete, de még inkább Juhász Ferenc Virágok hatalma című gyűjteménye. A két kötetet próbáltam elhelyezni irodalmunk (ma így mondanám) klasszikus kánonjában. Jártam az utcákat, mondogattam magamban a szövegeket, fogalmaztam mondandómat, és írtam gépben. Utóbb bent a bölcsészkaron diktáltam és korrigáltam. Ki emlékezik a stenciles technikára? Előbb is, később is az írógépeket ünnepre elcsukták, a stencilgépet pedig külön őrizték. Akkor felszabadult, így készülhetett el folyóiratunk.
D. M.: És a Rajk-temetés?
K. L.: Annyian beszéltek róla. Én az előzményéről mondok valamit, és ami utána bennem történt. A Kolhozban megelőzőleg megbeszéltük, október hatodikán végigjárjuk szabadságharcos nagy halottjaink sírját. Külön hangsúllyal emlegettük a lengyel hősöket, hiszen most is ők jártak előttünk. Azóta tudom például, hogy a Földművelésügyi Minisztérium falán, a 70-es troli végállomásánál van Woronicki Mieczyslaw herceg („az 1848–1849 évi szabadságharc hős ezredese”) emléktáblája, aki ezen a tájon, „az itt elterült régi Fa-téren halt vértanúhalált 1849. október 20-án 23 éves korában a magyar szabadságért és az ezeréves magyar–lengyel barátságért”. Közben megérkezett a hír, ekkor lesz Rajkék újratemetése. A piarista-épületben, a harmadik emeleten, az A-lépcsőház melletti nagyteremben folyik a gyűlés. Mi lesz a kolhozosok tervével, hogyan illeszkedhet az új programhoz. Mire valaki tervünk ellenében megszólal: a mai szent ügyünket nem keverhetjük össze ilyen [a jelzőre nem emlékszem, de mindenképp dehonesztáló volt] dolgokkal. Döbbenten hallgatom majd félszázada e szavakat. Tényleg nem tudok visszaemlékezni a jelzőre és hogy kinek a száját hagyhatta el. De számomra minden későbbi tudathasadás alapmondataként rögzült bennem, immár majd félszázad távolából.
A temetést követő tüntetés végigjárta az októberi gyászemlékhelyeket. A párttitkár is velünk volt, láthatóan ijedten, szeretett volna meglépni. Belekaroltam, magamban úgy gondoltam, jó lesz túsznak közöttünk, bármi történik is. Az Andrássy útra azért kanyarodtunk, hogy a képzőművészek is csatlakozzanak hozzánk. A Batthyány-örökmécsesnél én úgy emlékszem, Gömöri Gyurka olvasta fel József Attila Hazám című versét. A történészkönyvtár idős molett könyvtárosnője, maga is a munkásmozgalom régi harcosa megjegyzi mellettem: most úgy kell mondani, „mi ne legyünk soha gyarmat”. Aztán mentünk tovább. Ijedten látom, a Szabadság térnél az Akadémia utca felé indul a csoport, előreszaladok, és figyelmeztetem őket, menjünk a Duna-parton, mert nem lenne jó a pártközpont előtt elhaladni. (Ugyanis sokat jártam ezekben az utcákban, az egyetem és a Parlamenti Könyvtár között, amely egyik törzshelyem volt egyetemi éveimben.) A Szabadság térnél valami nyomda lehetett, őr állott előtte, régi szocdem köszönéssel üdvözölte a tüntetőket. Végül a Petőfi-szoborig vonultunk, ahol kórusban elszavaltuk a Nemzeti dalt.
Mielőtt elutaztam Erdélybe a háború óta nem látott nagyanyám látogatására, még egy mondat maradt az emlékezetemben. Egyik barátunk mondja a Rajk-temetés idején a Kolhoz-kör tanár vezetőiről: „Jóskáék azt hiszik, a tömegeket a kezükben tartják, pedig csak egy ló….t szorongatnak.” Ezt a mondatot ismételgetjük Imivel, csoporttársammal a temetést követő tüntetés után. Órákig sétálgatva. Már hűvös volt, a fogam vacogott. Éreztük: az előjáték jelenetei. A nagy események aztán mást rögzítettek másokban, énbennem ezek maradtak meg. Vajon távlatot kaphatnak vagy jellegtelenné váltak az időben? Pár nap múlva elutaztam.
D. M.: És amikor újrakezdődött az egyetem?
K. L.: Jókai írja az Egy az Isten című regényében az egyik olasz politikusról, aki a forradalmi napokban az ellentétek között békíteni akart, hogy az ilyen embereknek a végzete, hogy valamelyik fél elszabadult szélsőségese majd megöli. Jókai egy életre példát írt le elém: „A derék, az okos, a tiszta jellemű hazafit; akire sem azt nem mondhatják, hogy méregkeverő, sem azt, hogy bandita. Aki sem az oltárt nem rontja le, sem a szabadságot el nem árulja. Aki nem akar se ölni, se gyújtogatni, hanem kibékíteni, felvilágosítani, jóllétet, munkakedvet, nemes erényeket népe közt meghonosítani. Aki nem tartozik sem a tízféle reakcióhoz, sem a húszféle radikál párthoz, s ezért haragszik rá mind a harminc.” Ezt még diákkoromban olvastam, valamikor a negyvenes évek végén. Aztán láttam a miskolci színházban Darvas József kései elégtétel-drámáját, bocsánatkérését, A térképen nem találhatót, amelyben az író megfáradt cinizmussal amolyan „öreg kompromisszumcsinálónak” nevezi magát. A darabra már alig, a megnevezésre annál inkább emlékezem. Sajnos az életben élesben ezt a tulajdonságomat ekkor kipróbálhattam.
Ötvenhétben, amikor megkezdődött a tanítás, egy másfajta világba érkeztem vissza, mint amelyikből október tizedikén elutaztam Erdélybe. A két világot számomra egy véletlenül megmaradt levél szembesítette. Erdélyből küldött levelemet Szakács Sanyinak kikézbesítették ugyan – ki tudja, mikor – a kollégiumba, ott is hevert valahol a holmijai között. Naiv hangú szöveg volt, Sanyi visszatérte után vettük újra kézbe. Elsápadtam újraolvasásakor. Ki tudja, az új rend emberei mit olvashattak volna ki belőle, ha kezükbe kerül. Megúszta szerencsére a hivatalos kutatásokat. Kár, hogy ma már nincs meg, gyorsan széttéptem első ijedelmemben. Arra emlékszem, hogy valami olyanról számoltam be akkori legjobb barátomnak, hogy a marosvásárhelyi Bolyai gimnáziumban egy Ady-órán voltam, tanárokkal beszélgettem, és „az ottaniak még nincsenek felkészülve a mi elképzeléseink befogadására”. A mi elképzeléseink: gondolom, az azóta sokat emlegetett és sokféleképpen bemutatott Kolhoz-körre utalhatott. Még csak ezt kellett volna hogy olvassák.
Kettős életet élhettem. Magyar–történelem szakosként maradtak a régi kapcsolataim, de a frissen felvett latin szakon új emberekkel kerültem közelségbe. A régi környezet kötött a politikához, itt egy politikamentes világ vett körül. Polgári kultúra – ha ennek a szónak értelme lehet, ott még azzal találkozhattam. Új diáktársaim talán furcsállották, hogy benne élek barátaim mentésében, új folyóirat szervezésében, a politikában szemükben kompromittálódó tanárokkal való kapcsolatban, sőt mivel én kívül estem minden eseményen, még a KISZ-ben is megjelenhettem. A Szavunk című folyóirat szerkesztőjeként a forradalomban részt vett barátaim írásait is megjelentethettem, verspályázaton helyezést szereztem számukra. Orbán Ottó és Ladányi Mihály mellett Szakács Sándor és Román Károly excelláltak ekkor költőként. Ez életbiztosítást jelentett, hiszen megelőzően minden „ünnepnapon” (ha, mint Sanyi, haza nem utaztak) sokáig „begyűjtötték” őket. Félénken és eufemisztikusan ekként mondtuk akkor.
Kettős kötöttségben éltem: a politikus cselekvés, barátaink mentése és az intakt függetlenség között. Évfolyamomon és a latinosak között. Egyik latinos évfolyamtársam utóbb meg is kérdőjelezte ekkori ténykedésemet, nem ismerve a cselekvési mezőt, amiben választanom kellett. Akkor már ott tartottam, hogy a KISZ-szervezés után a pártba is belépek. Apám Pesten járt, nem szólt bele tervezgetésembe, de amikor hazautazva a vonatra felszállt, csak ennyit mondott: „Fiam, aztán jól gondold meg.” Megint egy magányos mondat. Ez hirtelen kijózanított. Megláttam a szakadékot. Még visszaléphettem.
Végül is barátaim megmenekültek, én pedig elindultam tudósi pályámon: Szauder József mellett előbb Dayka Gáborról írtam, utóbb életreszólóan leköthettem magamat egy olyan feladat mellett, amely pártsemlegesen felette áll minden rendszernek a nemzet szolgálatában: irodalmunk egyik legkiemelkedőbb klasszikusának beemelése a művészeti kánonba. Annak minden fáradságos és – mondják – iskolát teremtő munkájával.
D. M.: És az egyetemi életből mire emlékezel?
K. L.: Néhány drámai pillanatra.
Az első: Moravcsik professzor első kérdése ’58 januárjában a vizsgán: „Megkapta az ösztöndíjat?” Hirtelen nem is értettem. Januárban kérdezte, és akkor már egy féléve múlt, hogy megkaptam az akkor „népköztársaságinak” nevezett ösztöndíjat. Majd hozzáteszi: „Mert amikor vitatkoztak róla, én megszólaltam, és mondtam, hogy magának ezt meg kell kapnia.” Boldog voltam, nehéz időben egy mindenki által tisztelt szakember szava döntött sorsomról.
A másik: talán éppen egy Moravcsik-órára nem mentem el. Többször ránéztem az órámra, de végül is fontosabbnak tartottam a beszélgetést és a konyakozást a „Nárcisz tanszéken”, az egyetemmel szembeni presszóban (talán akkor ittam életemben először konyakot). Sarkady Jánostól búcsúztunk, számunkra érthetetlen módon eltávolították az egyetemről. Jóban voltunk, becsültük. A jelenetre emlékszem, kik voltunk együtt, arra nem.
A harmadik: a történelemszigorlat. Megnéztem az indexemet, dátuma: 1958. június 18. Soha nem mentem korán vizsgázni. Nem szeretem a korai felkelést. Felébredtem, rendbe szedtem magam és elindultam. Többen várakoztak Szabad tanár úrnál. Vargyaiék a megdöbbentő hírrel fogadnak. Ne hülyéskedjetek! Elém teszik az újságot. A címét még elolvashatom, majd nyílik az ajtó, megjelenik a tanár úr. Mint egy fogorvosnál: Kérem a következőt. Képzelheted, milyen lelkiállapotban feleltem. És hogyan vizsgáztatott akkor Szabad György? Korrekten és tárgyszerűen. Gondolom, nem látszott meg egyikünkön sem, amit már tudtunk. Vigyázni kellett. Talán elköszönéskor a vizsga után szokatlan kézfogás beszélt.
D. M.: Összegezés?
K. L.: Nem lehet. Három párbeszédet idézek:
A: Rettenetes. De ne törődj vele, mert mindezen nem lehet változtatni.
B: Nem lehet változtatni? Hisz’ ez még rettenetesebb!
*
Nemzetközi költőtalálkozón a jelentős finn költő, Saarikoski cirillbetűsen írja le nevét az alkalomra kiadott Arion-kötetben: П Саарикоски. Kérdő tekintetemre válaszul, a részeg ember biztonságával: „Drúzsba, drúzsba. Nye drúzsba, Ímre Nagy, pu-pu-pu.” És lemondóan legyint: „Drúzsba, drúzsba.”
*
A: El kell hinnem, hogy igazad van (volt). Karcsiból nem lett költő. Tanár lett. Belőled nem lett drámaíró. Tudós lettél. És – végeredményben – egyikünkből sem lett az, akik (akár a hebbeli recipe szerint) „lehettünk volna”. Nekünk nem kedvezett annyira az idő, hogy – mint annak idején magam is ábrándoztam róla – vállunkat egymásnak vetve együtt maradhattunk volna.
B: Ez a „van (volt)” formula rettenetes; félszázad két partjáról egy ember néz benne (önmagával) farkasszemet.
*
Összegezés? – kérdezed. Csak sorsok vannak, azok is farkasszemet néznek önmagukkal. Függelékként hadd idézzem fel három valahai beszélgetésemet, Nemes Nagy Ágnessel otthonuk pusztulásáról, Páskándi Gézával, kortársammal börtönéveiről és Vas Istvánnal, mindkettőnk atyai barátjával, aki egy röpke pillanatra elszabadulva külföldről tekint egy vers erejéig a megélt veszteségekre.
***
Nemes Nagy Ágnes: – Az első önálló lakásunk férjemmel, Lengyel Balázzsal a Kékgolyó utca 2-ben volt található… itt ebben a második lakásban torlódtak az események, még akkor is, amikor az ötvenes éveket laktuk végig benne, tehát némaságra késztetve az irodalomban. Azt mondtam, hogy üres volt. Hát persze, hogy üres volt, mikor sohase tudtuk tisztességesen berendezni. Innen, onnan hurcolt háborús roncsok álltak itt-ott a szép lakásban, aminek valóban remek volt már a panorámája is. Baloldalról kezdve a Kis-Svábhegyig, Martinovics-hegyig lehetett ellátni, aztán messze a Moszkva tér felé a Rózsadombig, Gugger-hegyig, aztán jobbra láthattuk a Vérmezőt, a Várat. Saroklakás volt, vagy hajóorr-lakás, félkörbe lehetett járni. Napfényes volt, levegős, mintha éggel lett volna kitapasztva a nagy-nagy ablakokon át… Mondom, tágas volt a lakás, nagy terek voltak találhatók körülötte és benne is, talán túlságosan is nagy terek. Sőt túlságosan sok volt a levegő is. A szél úgy fújt át a lakáson zárt ablakok mellett, amilyen tüneményt azóta se láttam soha: a szőnyegeket felemelte. Lebegtek a szőnyegek, mint most a sűrített levegővel mozgó járművek a föld fölött. Itt töltöttük az ötvenes éveket, mondom; erről a periódusról már sok mindent írtam, ide jártak az íróbarátaink, azok, akiket újholdasnak nevezhetünk. Persze nem az egész Újhold, csak az a része, amelyik az újholdasságot nem iktatta ki az életrajzából. Ide járt sok más barátunk, az úgynevezett harmadik nemzedék tagjai, Jékely Zoltán, Kálnoky László, Ottlikék, akik be-bejöttek Gödöllőről, ott is aludtak, ott karácsonyoztak nem egyszer, mondom, helyünk volt bőven. Pilinszkyvel ott tervezgettük, hogy ha, Istenem, esetleg, netán, lehetségessé válna, hogy publikáljunk, akkor ketten együtt egy szerény közös kötetet adhatnánk ki. Azt talán megengednék. Ez volt a mi szívünk vágya, teljesíthetetlen, reménytelen ábránd.
K. L.: – Sose jött létre.
N. N. Á.: – Hogy úgy mondjam, szerencsére. Megváltoztak a körülmények. De nemcsak a lakás volt tele ismerősökkel, eseményekkel, irodalmi és nem irodalmi izgalmakkal, hanem a környék is. A szomszéd házban lakott például Tompa Kálmán, a neves műgyűjtő orvos, aki a gyűjteményét aztán Pécsnek ajándékozta. Ott laktak a Vérmező túlsó oldalán Szabó Magda és Szobotka Tibor, a Városmajor utcában Mészöly Miklósék. Mészöly Miklósék házában gyakran megfordultunk és nem is csak a Miklósék kedvéért, hanem ott lakott…
K. L.: – Basch Lóránt.
N. N. Á.: – Basch Lóránt is. Az első nagy Nyugatból tulajdonképpen csak Basch Lóránt maradt meg nekünk.
K. L.: – Talán tisztázzuk, hogy ő a Baumgarten Alapítványnak volt az egyik kurátora, sőt Schöpflinnel együtt ők osztottak ’49-ben utoljára Baumgarten-díjakat.
N. N. Á.: – Basch Lóránt nagy villalakása pompás volt, sokkal inkább múzeumi lakás, mint ma, pedig ma a Petőfi Irodalmi Múzeum Nyugat-részlegének a múzeuma. Tele volt a legkülönbözőbb műtárgyakkal, képpel, szoborral, középkori kulcsgyűjtemény ékeskedett benne, antik üveggyűjtemény, római üvegek főleg Pannóniából, aztán szőnyeggyűjtemény, a falon is, nemcsak a földön természetesen, és színültig tele volt Nyugat-relikviákkal. Olyasféle volt az nekünk, mint egy kegyhely, mint a Nyugatból fönnmaradt sziget. Basch Lórántról sok mindent elmondott már a magyar irodalom, jól meg is csipkedték. Velünk mindig kedves volt, szívesen látott, igényelt minket. Igaz, hogy aztán be is vasalta rajtunk a nagy Nyugat-nemzedéknek járó áhítatot. A környékhez tartozott a Petőfi Gimnázium is, ahol tanítottam; egy ugrásra volt a Krisztinában.
K. L.: – Az a volt Werbőczy.
N. N. Á.: – A volt Werbőczy, a Horváth-kert oldalánál. Szerettem tanítani.
K. L.: – Volt költőtanítványa is, ha jól tudom, Tandori Dezső meg Orbán Ottó.
N. N. Á.: – Igen, igen. Aztán ott volt található a mi házunkban a Márcisz nevű cukrászda. Pontosan alattunk, csak három emelettel mélyebben, beosztása teljesen megfelelt és ma is megfelel a mi lakásunknak. Mintha a mi régi lakásunkban egy cukrászdát rendeztek volna be. Ott a Márciszban lehetett néha kapni marcipángyümölcsöt. És mi, behunytszemű könnyelműséggel, olykor vettünk is marcipángyümölcsöt. Parancsoljon a mézesből.
K. L.: – Nem azt nézem, csak ezt a nyulat. Vajon annak a réginek az utóda ez a marcipánnyuszi itt az asztalon?
N. N. Á.: – Valami rokonság van köztük, de csak oldalági. Kedvem se volna egy nyusziformát megenni. Gyümölcsöt igen. Be volt vonva szép színes mázzal az a gyümölcs, rózsaszínnel, zölddel, sárgával, nem lehetett ellenállni neki. Könnyelműség volt, elmondhatatlan léhaság tőlünk, hogy ilyen drága luxuscsemegét vettünk olykor, szégyelltük is magunkat. A Márcisszal szemben pedig ott állt az a bizonyos öt ház, egy földszintes majorság, ami a régi Városmajorból maradt meg, vastag, XVIII. századi kőkerítéssel körberakva. Ebben az öt házban csakis mesteremberek laktak. Középen lakott a patkoló- és kocsikovács, Polgár Ferenc, aki mindig szívesen látott, amikor lejártam hozzá lópatkolást nézni. Kárpitos lakott benne, asztalos, és benne volt a Kékgolyó-kocsma is. Ennek az utóda a helyén álló hatalmas ház, illetőleg a ház előtt a Kékgolyó-vendéglő. Azt mondják, hogy a házcsoport még műszaki műemlék is volt, hogy állítólag a Ganznak az első telepe működött benne. Örültem volna, ha ez kiderül róla, akkor talán mint ipari műemléket megtartják ezt a kicsi foltot, a volt Városmajornak ezt az utolsó mesteremberes darabját.
K. L.: – Én sajnos már nem láttam. Ahogy maga leírta, kedvem támadt megnézni, és akkor kiderült, hogy nincs.
N. N. Á.: – Sajnos nincs már. Említettem, hogy a lakás tágas volt. Ebből lett a baj. Amikor anyám meghalt, húgom férjhez ment, elvesztettük a lakásra való jogosultságunkat. Emlékezik, volt egy olyan szabályrendelet, amely szerint bizonyos mennyiségű embernek kellett laknia bizonyos lakásterületen. Ekkor albérlőket szereztünk be… Különféle albérlőink voltak. Volt egy bakelitpréselő, volt egy tornatanár, mind a kettőről jó emlékeket őrzök. És volt Bakucz József… igen tehetséges költőként indult, később, ’56 után kiment és ma is New Yorkban él. Egyébként a mi lakásunkban albérlőként költötte halhatatlan gyermekversét: „Milyen állat a csibe? Mint a tyúk, csak kicsibe.”
K. L.: – Ezt ő írta?
N. N. Á.: – Bizony, bizony. Gondolom, azóta már a nép ajkán forog közkincsként, de én tudom, hogy ez az ő szellemi terméke.
Az albérlő-korszak egyébként a vég kezdete volt. Elvégre ezt a hajóorrlakást, amely maga volt a veszélyeztetett idill, állandóan körbecsapkodták az ötvenes évek hullámai, és el is borították végül, sőt fel is borították. Ez a lakás is heves történelmi hullámzásban, dörgésben-villámlásban merült bele az időbe. 1956-ban tankcsata tört ki a Krisztina körúton. Épp nálunk voltak Mészölyék. Mészöly Miklós, Alaine, Balázs és én, négyen füleltünk kifelé a lakásból, este 11 óra volt, leoltottuk a lámpát és próbáltuk kilesve megállapítani, mi is folyik az utcán. Miklós éppen az ablak mellett térdelt vagy guggolt, amikoris bekövetkezett egy hatalmas csattanás. Egy pillanat alatt kitört a háznak minden ablaka, hozzánk pedig bejött egy ágyúgolyó. A padló magasában jött be, egy tankágyúgolyónak a része lehetett, nem teljes lövedék, mert akkor más lett volna a hatása. Mészöly Miklós mellett haladt el, majd ferdén átvágva a szobán hármunk feje fölött, akik a díványon ültünk, belefúródott a szemközti plafonba. Ott megnyugodott. Csodálatosképpen nem sebesültünk meg, legföljebb néhány karcolást ejtett rajtunk az üvegszilánkeső. Tulajdonképpen ez a csattanás vagy történelmi csattanó volt a vége annak a lakásnak. A többi már csak következmény volt. Láttam azóta is számtalanszor azt a házat, befoltozták az ágyúgolyónyomot, valamint befoltozták a többi sérülést is, a géppuskasorozatokét, no meg a régi háborús maradványokat a falon, de ezzel nem szüntették meg a sebesülések láthatóságát. Mert a foltok, a hegek látszanak. Olyan foltos ez a most már megint jól funkcionáló, jól megépített ház, olyan szeplős, mint egy történelmi pulykatojás. Ezt ugyan, a háznak ezt a jellegét nem nevezhetem különlegességnek. Gondolom, mindnyájan ilyen történelmi pulykatojások vagyunk.
* * *
K. L.: Amikor 1969-ben megismerkedtünk, délutánra az egyetemi étterem kerthelyiségébe beszéltünk meg többekkel találkozót. Közben én átautóztam apám diákéveinek városába, Szamosújvárra. Visszatérve te kérdezted: „Láttad-e a börtönt?” Hogyne láttam volna, sőt Rózsa Sándor sírját is. Hiszen a szájhagyomány szerint dédnagyapám, az akkori városi főorvos vágta le halála után a nagy betyár fejét, úgy küldték el Bécsbe, a császárhoz, bár szerintem inkább valami múzeumba – dicsekedtem. „Mert én is ott raboskodtam évekig” – válaszoltad. Én akkor hallottam erről először. Tulajdonképpen ma is csak a tényt ismerem.
Páskándi Géza: 1957. március 19-én tartóztattak le, egy kis cukrászdából hívtak ki, amelyik Kolozsváron az Állami Irodalmi Könyvkiadó „tövében” volt. Állítólag ekkor és erről az „eseményről” nevezték el barátaim Botrányosnak. A név – „elitebb” körökben – azóta is megmaradt. A letartóztatási hullám, amibe beleestem, az ’56-os eseményeknek afféle „mellékhatása” volt. Az egyetemen akkor alakultak meg a diákszövetség szervezetei. A programokba olyan pontokat is belevettek (én magam is javasoltam néhányat írásban, mert a megalakuló gyűlésen személyesen nem tudtam ott lenni, már nem emlékszem, miért), amelyek aztán egy-két versemmel számomra az ominózus hat esztendőt hozták. A tárgyalás májusban volt, az ítélethirdetés június elején.
K. L.: És Szamosújváron mennyi ideig voltál?
P. G.: Körülbelül a fele időt, tehát három évet. Szamosújvárra maga a börtönigazgató vitt másodmagammal. Bár túlerőben voltak a dzsipben, ráadásul a két rab keze erős bilincsben, mégis nagyon vigyázott ránk. A sors iróniája az volt, hogy amikor én a rendőrségen (milicián) kivettem azt a bizonyos „hontalan útlevelet”, amivel 1974-ben kijöttem, akkor ő is ott állt a sorban, ő meg Izraelbe indult. Később hallottam, végül is nem ott kötött ki, „nyugalmasabb tájakat” keresett magának. De az is lehet, a Szentföldön nem fogadták be.
K. L.: A Vendégség című drámád sokban emlékeztet börtönhelyzetre. Emlékeid is belejátszottak létrejöttébe?
P. G.: Magányosan csak vizsgálati fogságban voltam. De aztán mindig betettek hozzám valakit. Bár először voltam börtönben, annyi eszem (olvasmányom?) már akadt, hogy óvakodjak azoktól, akik túl barátságosan érdeklődnek hogylétem felől, meg arról, hogy miért hoztak ide. Persze hogy hatottak rám ezek az emlékek is. Csakhogy én a drámáimban – ha szabad ilyen nagy szavakat használnom és ilyen „divatos” kifejezéseket – létezési modelleket keresek. Illetve a történelmi szituációk modellszerű ismétlődéseit. Modell csak az lehet, ami legalább egyszer-kétszer már megtörtént, és nagy a valószínűsége, hogy még megtörténhet. Az pedig, ami a Vendégségben van, igazán modell lehet, ugyanis az ember eltartja saját besúgóját. Ő pénzeli tulajdonképpen, közvetett módon, ő tartja azt az apparátust, saját verejtékével, amely végül is politikai fogolyként börtönbe veti. Logikus! Konkrét fizikai együttlétről is szó van tehát. Többen mondták, ettől jó a darab, hogy nem filozófiai tézis, és mindenféle szikár modellesítést eltüntettem. Bár én attól sem félnék, ha éppen úgy adódik, hogy frappáns és éles legyen a tézisszerű megfogalmazás, és műfajként – volt rá példa – odaírjam: „tézisdráma”. Hiszen az ember annyi műfajt használ, amennyire szüksége és kedve, ideje és élménye van. S amennyit tőle az adott emberi korszak, akár némán is, követel.
De visszatérve: tehát nem Szamosújváron töltöttem le mind a hat évet. A másik felét a Duna-deltában. Közben ugyanis jött egy országos rendelkezés, hogy dolgozhatunk. Vonaton, majd egy nagy uszályhajóval vittek. Úgy éreztük magunkat, mint Noé bárkájában az állatsereglet. Annál is inkább, mert itt valóban mindenféle és fajta madár volt. Régi manista politikusoktól vasgárdista költőkig, miniszteriális katonákig… református, katolikus, görögkatolikus és mózeshitű papok, románok, magyarok, szászok, szerbek, zsidók, amit akarsz. Kizárólag politikai foglyok.
K. L.: És mit dolgoztatok?
P. G.: Zord telek és borzasztó nyári hőség. Barakktábor. És pára a láp miatt, szúnyog, tücsök és bogár. Töltéseket csináltunk az ár ellen, nádat vágtunk, kukoricát kapáltunk, cukorrépát szedtünk, rizst ültettünk térdig vízben. Persze télen voltak szünnapjaink, akkor olvashattunk is, persze „megrostált” irodalmat. Aztán új szelek kezdtek fújni, országos amnesztiával szabadultunk. Mások ezzel jobban jártak, nekem mindössze egy hónap „előnyt” jelentett. 1963 márciusa helyett februárban szabadultam.
K. L.: És ekkor hova kerültél?
P. G.: Mivel állandó bejelentőm azelőtt Bukarestben volt, oda kellett visszatérnem. Egy pincében lévő könyvraktárban dolgoztam, előbb mint könyvszállító rakodómunkás, utóbb már tisztviselőként. Gheorghiu Dej halála előtt már álnéven fordíthattam, majd 1965-ben visszakaptam a közlési jogot. 1967-ben rehabilitált a bíróság, mivel kijövetelem óta „értékes irodalmi tevékenységet folytattam”.
K. L.: Milyen neveken fordítottál?
P. G.: Az egyik Óvári Géza volt. Egy szatmári község neve ez, az Ó betű pedig anyám Oláh Erzsébet nevére utalt. A másik álnevem Bélteki Géza volt, mint tudjuk, szintén szatmári vonatkozású. Ezt talán egyszer használtam, de Óvári Géza néven elég sokáig fordítottam. Amikor már saját nevemen közölhettem, „szabadúszó” lettem, majd hosszas betegségem után betegnyugdíjas. Ekkor már végleg Kolozsvárott telepedtem meg. 1971-ben a Kriterion felvett főlektorának, ekkortól már sorozatszerkesztőként is a nagy öregek meg a legfiatalabbak könyveit szerkesztettem.
K. L.: 1970-ben pedig megjelent a Vendégség. Én ekkor rövid ideig az Eötvös Kollégiumban laktam, és fiatal, tehetséges (azóta neves) kritikusokból, írókból verbuválódott úgynevezett kritikaírási szeminárium körülöttem. Zirkuli Péter akkor adta kezembe a Korunkban megjelent drámát és a körülötte zajló viták folyóiratbeszámolóját. Ővele írattam a Napjainkba kritikát, a szövegéből általam kiemelt címmel: Európai szintű dráma. Akkor sokan még megkérdőjelezték ezt. Mára, azt hiszem, minket igazolt az idő. De valahogy ehhez a drámához is kapcsolódik sokunk tudatában újabb sorsfordulatod. 1971-ben a Pesti Színház nagy sikerrel bemutatta, majd 1974-ben te magad is áttelepültél Budapestre. Akkor ez még szokatlan volt.
P. G.: Akkor ez még esemény volt, itt is, ott is. Barátaim elmesélték, hogy megkérdezték Illyéstől, helyes-e, ha én átjövök. Mire ő, nyilván tudta, mi történt velem, azt mondta: „Miért ne? Hát például Tamási meg Áprily nem átjöttek?” Ez a nagyon szükséges analógia valóságos mentőöv volt számomra. Ezért is áldom emlékét! Tulajdonképpen nem azt mondom, hogy nekem hamarább nem fordult meg a fejemben az áttelepülés, de mindaddig, amíg újabb – nyíltabb vagy burkoltabb politikai természetű – sajtóbeli támadásoknak nem lettem kitéve, nem „léptem”. Már a Vendégség körül is sok vita volt, majd A rejtekhely című darabomat támadták élesen, aztán a Tű foka című verseskötetemet. Két másik színművet (A bosszúálló kapus, Tornyot választok) levették a műsorról, holott „bennük” még sok-sok előadás volt. Ekkoriban mondtam egyik barátomnak – éppen a napokban emlékeztetett rá –, hogy engem a jövőben főbe lőni lehet, de még egyszer bezárni nem. Hogy is tűrhettem volna szó nélkül e támadásokat? Akkor pedig – akár engedik, akár nem – „zrínyisen” kirohanok, pengeváltás követ pengeváltást. És kész az új baj.
* * *
K. L.: A költészet és valóság viszonya örök témája a művészetnek és a művészetek történetének is. Tetten érni azt a kiváltó, ihlető motívumot vagy motívumegyüttest, amely egy-egy klasszikus alkotás létrejöttében alapul szolgál. Hadd éljünk az alkalommal, az irodalomtörténész nem „késő százak után” kényszerül rekonstruálni egy vers keletkezéstörténetét, hanem lehetősége van felkérni alkotóját, beszéljen verse keletkezéséről. Vegyük a Cambridge-i elégia című versedet. Első olvasásra könnyűnek tetszik ez a kapcsolatkeresés. Különösen, ha tudjuk, hogy a vers egy útinapló, a verses és prózai élményrögzítést egybegyűjtő Átkelés című ciklus záró, összegező darabja, amely az 1959 május–júniusi angliai utazásod valóságihletéből született.
Vas István Cambridge-i elégia Az íves boltozat alatt, a legyező-gótika alatt, eszembe jutott Sárospatak, nem is tudom, miért. Talán az együgyű kis boltozat jutott eszembe, ahol a faragott rózsa alatt négy tehetetlen magyar nagyúr vergődve, megromolva és bizalmatlanul egymással sub rosa beszélt, hogy mi lenne, ha… mi lenne… És jártam, néztem, álltam kollégiumi parkvilágban, s rododendronok, gótikák, röneszánsz kutak, azaleák s a pázsit meg az Erasmus-ablak gyöngéd izzással felragyogtak hűvös, tengeri, szürke szélben. Ezt is megéltem, ezt is megértem... Hányszor gondoltam erre a veszélyben, mikor üldözve, zaklatottan diákjait, költőit fordítottam, börtönök, razziák közt, angol bombaverésben, s háromszáz év után az ő lelkükkel egyetértve írtam, s Suckling, a gavallér, s Marvell, a puritán, nyakfodros, régi angolok adtak erőt, hogy azt kibírjam. S most innen arra gondolok, miről beszéltek a „rózsa alatt”! Hát mit nekem nagyúri összeesküvők, a kelepcébe hullt, szomorú dúvadak, mit tudok velük kezdeni? S mit nekem a bécsújhelyi siralomház fala? S mikor azt nézték, mit gondoltak ők? Hogy „kár vala... kár vala...”? És ugyanakkor itt a Cam folyón ugyanígy siklottak puntjaik, rajtuk a csáklyázó diákok, s velük a hamvas bőrű lányok, mezítláb akkor is, hűvös, tengeri szélben, s a költő kezében gitár – vagy lant inkább? Kár vala, kár – ezt gondolhatta börtönében. Egy ívelt kis kőhídon át fekete köntösében két diák – Elég ma Cambridge-ből, elég! Hogyan is szokás az elégiát befejezni? Él magyar, áll Buda még... S csodának ez is épp elég. Mert elmúltak a nagyurak, de megmaradt Sárospatak, s megmaradt Sárospatakon a régi metszet a falon: Zrínyi Péter horvát bán, inas nyakán még levágatlanul szegény fejével. S az egész alak áthúzva vastagon – tán Bretzenheim vagy Windischgrätz alatt – s rajta felírás, kései, és ma is hirdeti császárhűséggel a fekete tinta: „Decapitato in Vienna.” De megmaradt Sárospatak és megmaradtak ablakdíszei, a röneszánsz domborművek, a bajszos és kerek, víg magyar koponyák onnan néznek le rád, és él magyar, áll Buda, és ez is épp elég csoda, s a századokon át élnek a magyar koponyák, s a múlt csak példa legyen ma: Decapitato in Vienna – elég volt már, elég! Hol is vagyok? Szívem ritmust cserél. Emeletes teázó, tej és erős tea. Barátságosan szürke angol ég. Rododendron, narancsvörös, lila, buján tenyésző sárga viola. Tengerről fúj a szél.
K. L.: A vers tehát első angliai utazásodnak az emléke, ahová mint Shakespeare-fordítót hívtak meg. De túl ezen, úgy érzem, szintézise mindannak, ami a magyar történelemről és a világ kultúrájáról költészetedben összefonódott. Versmotívumaid egyik legszerencsésebb találkozása. Hadd kérdezzem meg, hogy a vers mögött milyen történetet, milyen konkrét kiindulást tudnál említeni? Mondjuk úgy, az anekdotát a vers mögül?
Vas István: Hát, az anekdota maga ez az utazás, amiben csak annyival egészítelek ki, hogy nem is csak mint Shakespeare-fordítót hívtak meg. Én akkor egy gyönyörű levelet kaptam az angol külügyminisztériumtól, amelyikben Shakespeare-t is említették, meg Thackeray-t meg angol költőket, és azt, hogy mennyit tettem az angol irodalomért. Nagyon szép levél volt. ’58-ban kaptam, aztán amíg ki is mehettem, az különböző okok miatt eltartott egy évig, úgyhogy ’59-ben mentünk ki. Még egy kiegészítés, vagy pontosítás, ahogy ma mondják, hogy ez nem emléke az angliai útnak, vagy legalábbis heveny emléke, mert már ott Angliában elkezdtem írni. Aztán idehaza fejeztem be, közvetlenül azután, hogy hazajöttünk, de hát azt lehet mondani, hogy Angliában született. Nagy dolog volt akkor az utazás. Nemigen utaztak még akkor az emberek, vagyis mi magyarok nemigen utaztunk még akkor.
K. L.: Ez előtt te is utoljára, azt hiszem, ’47-ben voltál külföldön.
V. I.: ’47-ben, igen. Tizenkét évig én sehol sem voltam. Még itt a mi környékünkön sem. Úgyhogy ez volt az első utazásom és rögtön egy ilyen másféle világba, ahol még sohasem jártam. És volt is benne valami olyasmi – ezt azért mondom, mert így-úgy közrejátszik a versben –, hogy voltaképp ezt az utazást érdemtelenül kapom; ez nem álszerénység és még csak nem is szerénység – úgy értem, hogy ezt Arany Jánosnak kellett volna megkapnia, ezt a levelet az angol kormánytól, de legalábbis Babitsnak.
K. L.: Hasonló gondolatot fogalmaztál meg az útinaplóban is.
V. I.: Igen, ez is belejátszott az utazásba, volt egy kis furcsa feszengés az egészben. Aztán meg nem tudom, arra emlékszel-e, hogy ’59-ben azért még egészen más világ volt idehaza, mint ma. Még nem sokkal voltunk ’56 után, még a kedélyek nem csillapodtak le, sőt az élet maga sem. Ha visszagondolsz, azért még eléggé kétes, és legalábbis előttünk bizonytalannak látszó élet volt. És ebből kijutni ebbe az angliai nyugalomba olyan furcsa érzés volt, ami szintén valahogy majdnem a lelkiismeret-furdaláshoz járt közel. De a verset mégsem közvetlenül ez a lelkiismeret-furdalás indította el, hanem az, hogy amikor Cambridge-ben voltunk, ahol egy napot töltöttünk és ott a Trinity-kollégiumban, a Szentháromság kollégiumban ebédeltünk. Nagyon régi épület, még középkori, és ott valahogy eszembe jutott, hirtelen, följött az emlékezet – azt mondhatnám, hogy – mélyéből: Sárospatak. A sárospataki kollégium. Hogy miért? Hát talán azért, mert ez is kollégium, és az ember ha kollégiumra gondol, hát magyar kollégium – az Sárospatak. Vagy pedig azért, mert hasonló boltívek voltak, bár persze a cambridge-iekhez képest a sárospatakiak elég szerények voltak, de mégis. És nem olyan gyakran ebédelek boltívek alatt, hogy ne juthatott volna eszembe. De igazában azt is mondhatom, hogy az ember külföldön, idegenben látja igazán a hazáját, Magyarországot. Egy kicsit önmagát is onnan jobban látja és élesebben, ott hirtelen olyasmik kerülnek napfényre önmagunkból, amik idehaza szunnyadtak volna még sokáig. Hát ilyen volt ez a sárospataki emlék is. Mert az anekdotát kérdezed, hát ez is hozzátartozik.
K. L.: Mikor jártál Sárospatakon? Mert ez legalább olyan forrása a versnek, mint Cambridge.
V. I.: Sárospatakon? Akkor tíz éve volt, hogy Sárospatakon jártam, tehát azt hiszem, ’48-’49-ben.
K. L.: Tehát a Római pillanat idején?
V. I.: Után.
K. L.: Utolsó külföldi utazásod után?
V. I.: Igen. És már nem tudom pontosan, hogy kerültem oda, akkor még nem volt hivatalos alkotóház, de valahogy fogadott vendégeket. Mégpedig a gondnoka Rácz István volt. Rácz István, akinek ismered a nevét, a Kalevala-fordító, és aki egyébként nagyszerű fényképész; most Helsinkiben él. Ő volt a gondnoka. Ő is hozta helyre a romokból, majdnem a saját kezével hozta helyre a sárospataki várat. Hát ő hívott meg bennünket oda. Akkor még nem voltak lezárva ezek a múzeumi szobák, amelyeket hál’ Istennek, hogy már lezártak azóta, és legalább őrzik. És mi az úgynevezett sub rosa teremben laktunk és ott aludtunk, ami nagyon furcsa élmény volt. Legalább olyan furcsa és nagy élmény volt, mint hogy Cambridge-be juthattam. Ez a sub rosa terem ismert a magyar történelemből: ez volt az a hely, ahol Wesselényi, Frangepán, Zrínyi Péter és Nádasdy összeültek, és sub rosa beszéltek, ami jelenti azt, hogy titkon, mert sub rosa az titkon mint latin szólás, de sub rosa – vagyis a rózsa alatt – azért is, mert ott ennek a teremnek a boltívei egy rózsában futottak össze. De Istenem, Sárospatakon milyen szegényesek is voltak ezek a boltívek! Már akkor is néztem, hogy négy ilyen hatalmas főúr hogy fért el abban a kis teremben. És ott a mennyezeten, a boltívek összefutásában van egy stilizált festett rózsa. Már akkor is nagy élmény volt, hogy láthattam. És hát ez az emlék ébredt fel Cambridge-ben. Ez az egyik réteg. De a másik réteg az, amit nem említettem: hogy akkor a feszengéshez, amiről beszéltem, komolyabb dolgok is hozzájárultak. Mondom, ’59 volt. Vihar után voltunk, és a vihar még nem ült el teljesen. Ellenben barátaim ültek börtönben. Déry Tibor elsősorban, aki nagyon jó barátom volt. Zelk Zoltán kiszabadult nemrég kegyelem által, de én valahogy őt is beleszámítottam. És volt valami, ami már több volt, mint feszengés, ami közel járt a lelkiismeret-furdaláshoz, és bizonyos szégyenkezéshez: az a tudat, hogy én itt járok, amikor barátaim börtönben ülnek. Hát ez a tudat feszült rá a sárospataki várra, a sub rosa teremre, az összeesküvőkre, akik a bécsújhelyi börtönben ültek. Tudom, igazán nem sok hasonló vonást lehetett találni Zrínyi Péter és Déry, vagy Frangepán, vagy Nádasdy és Zelk között, de mégis az, hogy ilyen – hogy is mondjam csak?, ha nagyon enyhe és udvarias szót akarok használni – ilyen gyanútlanul börtönbe kerültek, ez a párhuzam megvolt a két helyzet között. És ez játszik bele a versbe. Igazában mindebből tevődött össze: Cambridge-ből, a nagy nyugati élményből, Sárospatakból, a sub rosa teremből és a mi itthoni helyzetünkből.
K. L.: Ez az ő életművükben is ihlető erejű volt, hisz Zelk egyik legjobb műve a Sirály. És Dérynek is az Ítélet nincs című önéletrajzi könyve legjobb lapjait is ezek az élmények ihlették. Ez az önvizsgálat.
V. I.: Hát igen, de akkor még nem tudtuk, hogy ilyen szép versek és művek fognak ebből születni, ebből a bűnhődésből. Akkor még ennek csak a szomorúságát éreztük és a nyomasztó voltát. És hát ebben a versben is ez csap föl, ez a gyász, és ennek a bevallására adott alkalmat Cambridge.
* *.*
D. M.: És akkor én is hadd emlékeztesselek egy kézirat sorsára: ma is őrzöd Szabó Lőrinc Meglepetések című versciklusának xerox-másolatát.
K. L.: Meglepetések címmel a költő halála után az özvegye küldött egy verset, másik kettő társaságában a Borsodi Szemle Széphalom rovata akkori szerkesztőjének kérésére. Meg is jelent. Groteszk hangneme feszültséggel teli, de valahogy mindig torzónak éreztem. Évek múlva, egyik munkatársnőmmel az Érlelő diákévek címmel utóbb megjelent dokumentumkötetet előkészítve kinyitottuk az egyik szekrényajtót. Klára néni mondta: ugyan nézzék már meg ezeket a papírokat, Kisklára gyűjtötte össze életében Lőrinc írásai közül. Klára néninek akkor már igen megromlott a látása. Ott találtam meg a háromrészes ciklust, fogalmazványaival együtt, amelyből kiderül, hogy Illyés Gyulával közösen készített sorok is találhatók a ciklusban. A Petőfi Irodalmi Múzeum ősrégi sokszorosítógépén másoltam le a verseket. Akkoriban készült monográfiám harmadik kötete, amelyik az ostrom utáni éveket összegezte a költő pályáján. A verseket persze közölni nem lehetett, de hallgatni sem akartam róluk. Könyvem szerkesztőjével, Réz Palival tanakodtunk, mit tegyünk. Végül a Borsodi Szemlében és azóta mindegyik Szabó Lőrinc-gyűjteményben önálló versként közölt részletről írtam: „Szabó Lőrinc – a nagy versciklusai befejezését készítő alkotói elfoglaltsága mellett is – megpróbálja alkalmi versekkel követni a történelmet. Az 1960-as Összegyűjtött verseiben Meglepetések címen szereplő vers az időben olyan alkotása, amely egyedi darabként ismert, és eredetileg nem valamely ciklikus alkotás részeként keletkezett. Erről az október közepéről datálódó versről még [Tóbiás Áron által elkészített, de már adásba a rádió szétlövése miatt nem kerülő] rádiónyilatkozatában is említést tesz: »– Mikor írt legutóbb eredeti verset? – Múlt vasárnap. – Hogyan és miről? – Véletlenül. Az élet szép és rút meglepetéseiről.« A vers maga befejezetlennek tűnik, és a költő fogalmazványai ezt igazolják is. Az utóbb az Összegyűjtött verseiben közölt cím ugyanis egy tervezett ciklust is jelez, az események érzelmi krónikáját készült követni.” Ehhez fűztem még egy pontosító jegyzetet is: Ennek a tervezett ciklusnak lett volna első darabja az utóbb Meglepetések címen, önálló versként közölt, eredetileg Gyanútlan vers október 15-én című versötlet. Az Összegyűjtött versei ugyan „október 16 körül”-t említ, és az interjúban emlegetett vasárnap 14-ére esett, mégis fogadjuk el a költő címbe is emelt dátumozását a vers végső kidolgozási idejeként. A további verscímek: Egy hét múlva és December közepe. Szerkesztőm elkérte a másolat másolatát is, mondván: jobb, ha több helyen őrződik a szöveg. Mindez történt 1980-ban. Magát a verset a rendszerváltozás idején a Miskolciak Baráti Körének egyik találkozóján, a Vigadóban olvastam fel, műsoron kívüli meglepetésként, majd pedig a Magyar Nemzet 1990. január 31-i számában publikáltam: Egy fiókba zárt versciklus Szabó Lőrinctől című kísérőszöveggel. És megjegyeztem: a második versben az egyik versszak – a kézirat tanúsága szerint – Sz. L. + I. Gy! (azaz a Miskolcon a forradalom kezdetekor együtt volt Szabó Lőrinc és Illyés Gyula) utóbbi közös alkotása. „Tíz nap szabadság? Tizenegy! Csók, szívre, minden pillanat! És nem volt többé szégyen az, / hogy a magyar nép fia vagy.”
A vers keletkezéséről Szabó Lőrinc ifjú tanítványa, az utóbb börtönbüntetést szenvedett Lakatos István, maga is kitűnő költő így emlékezett: „A Széna téren járunk már. Nyitott páncélautók jönnek szembe. Kerülgetjük az ellenállás omladékának maradványait. – A zsarnokság mindig ostoba – mutat Lőrinc a szétlőtt házakra. – Végső fokon mindig ostoba. Az értelem ebben reménykedhet. Egy zsarnok lehet jó taktikus, de mindig rossz stratéga. A pillanatnyi célért habozás nélkül feláldozza a távolabbit. Győz a jelenben, következésképp elveszti, amivel áltatja magát, csal bennünket, saját jövőjét. A Városmajor előtt visszatér saját témájára. Verset készül írni a forradalomról. ’56-ról, igen. A Szózatét parafrazálja. Néhány sort elmond belőle. Az alapgondolatra emlékszem csak: a sírt, melyből nemzet kel föl, ujjongó népek veszik körül. – Pompás, de az ötlettel játszott már valaki. Véletlenül akadt kezembe múltkor Vajthó tanár úr Magyar költők-je. Közlésre érdemesíti Palágyi Lajost is. Valamelyik epigrammáját, alighanem az első világháború után keletkezett, azzal végzi: a sírt, hol nemzet süllyed el, koncra éhes hiénahad veszi körül. Szabó Lőrinc izgatott lesz. – Szerepelek abban a gyűjteményben. Nem emlékszem Palágyi költeményére, de abból a témából, remélem, jobb verset írok azért. – Biztos vagyok benne. Meg-megállunk, Szabó Lőrinc szíve tájékát markolássza – hányszor láttam nála ezt a görcsös mozdulatot könyvtárszobájában beszélgetve is”.
D. M.: Könyvünk mottóját is a versciklus második darabjából vettük, ez a szöveg szerepel Miskolcon, a Kossuth utca 11. számú ház falán is, amely a nagysikerű október 23-ai irodalmi estre emlékeztet, és ahol a város és az egyetem vezetői évente koszorúznak a forradalom évfordulóján. Mi pedig közöljük a sokat rejtegetett kéziratot az említett xerox-példány alapján. És utána tesszük az újonnan megtalált verset is.
K. L.: És meglepetésként egy kéziratban maradt verset, amelyet az Akadémia Könyvtárába most bekerült hagyaték feldolgozása során Horányi Károly barátom talált meg a napokban.
