Anyám naphosszat ült a fotelban, és nézte a tévét. Kilencvenöt év görnyesztette hátát, gyötörte ízületeit, sorvasztotta izmait. Vékony, madárka testű, akár egy gyermek, de annál erősebb akarat lakott benne. Naponta legalább tíz alkalommal elbattyogott a toalettig. A támaszkodóbotja inkább akadályozta a járásban, hát félretette, és anélkül lépegetett, azaz csúsztatta lábait óvatosan asztalba kapaszkodva, ajtófélfára támaszkodva. Onnan visszacsoszogott a fotelig, leült és betakarta lábait a kissé már foszló kockás takaróval. A segítségem elhárította. Egyenes derékkal ült a következő alkalomig. Hiába kínáltam a segítségem, a karom, nem fogadta el. Egy ideig bosszankodtam, látván ezt a kínosnak tűnő rituálét. Aztán megértettem. Ez volt számára a napi séta. Süthetett kint a nap, virágozhattak a virágok, nem ment el az ablakig. Buzdíthattam, hívhattam, nem és nem. Az neki messze van, nem bír elmenni odáig, hajtogatta. Később értettem meg a titkát. Otthon, az ősi házban gyakran állt az ablak előtt, mindent látott, hallott, ami a kis utcában történt. Itt a városi negyedik emeletről nem látott mást, csak a szemben lévő tömbházat. Azért meg nem volt érdemes odáig csoszognia. Nagymondó volt ő valaha, reggeltől estig beszélt, csak beszélt. Apám türelmes hallgatója volt. Egyszer megkérdeztem őt: nem zavarja ez az állandó beszéd?
– Nem, lelkem, megszoktam. Anyád akkor is mond, ha alszom.
Ezen mindig jót nevettünk.
Miután édesapám elballagott a hegyoldali temetőbe, elhoztam anyám a városba. Nehezen szokta meg az új környezetet, hol az ágy szúrta a hátát, hol túl magas volt az asztal vagy a fotel kicsi. Mindent kicseréltem kedve szerint, és többé nem volt panasz. Legalábbis nem emlegette. Csak a szava vált ritkábbá.
Akaratát soha nem mondta ki, de mindig érvényt szerzett neki. Nem volt könnyű a gondolatolvasás, de lassan rászoktam. Ha a zsebkendő nem volt a közelében, kinyújtotta felé a kezét, aztán rám pislantott. Én megértettem a célzást, kezébe adtam azt. Ha ebédelni akart, csak az órára nézett, aztán rám, s ha nem volt eléggé érthető, megkérdezte, hány az óra. Dél van, anyám.
– Jaj, akkor ebédelni kell ugye, kérdezte.
Én csak mosolyogtam magamban a játékán, és szépen beletanultam a szerepbe.
Bár nagyon idős volt, könnyen megtanulta a mobiltelefon használatát. Igaz, mindig belepötyögtette a számokat, mert már nem tudta megjegyezni másképp a működését. A telefont hozta magával hozzám is és nagy becsben tartotta. Bár már nem volt használatban, mindig gondja volt arra, hogy betegye a feltöltőbe.
– Ki is jelenthetném azt a telefont, anyám – mondtam egyszer neki.
– Jaj, azt már nem – felelte ijedten.
– De miért fizessük, úgysem használja!
– Dehogynem, azon nézem meg az órát.
– Miért nem nézi a faliórán? – értetlenkedtem én.
– Miért-miért, hát éjjel azt nem látom, de a mobiltelefon képernyője világít.
Erre már nem akadékoskodhattam. Elvégre éjszaka is kell tudnia, hány az óra. A foszladozó térdtakarót a messzire került testvéremtől kapta ajándékba. A sok mosástól meggyengült az anyaga, hiába vettem újat, nem fogadta el.
Megértettem: a régi pléd számára a testvéremmel való napi kapcsolatát jelentette.
Hány és hány dolgot tanultunk meg egymástól! Jó lenne, ha még most is játszhatnánk így együtt!
Kádár Sára Hajnalka: Végbúcsú
Te is tudhatod, milyen ha
kedvtelen ténferegsz csupán
remegő szívvel, remegő lélekkel,
tekinteted üres, lelked kihalt,
megszűntek gondolataid.
Te is tudhatod, milyen ha
a semmi bugyrába merülve
csended nyugalmát riasztja,
felveri szó, riasztja hang,
őrülten fáj a mozdulat.
Nem tudhatod, milyen volt
meglátnom kéken-csillanón
anyám szemében a könnyet,
könnyben a rádöbbenést:
bevégeztetett, nincs tovább.
Tudtam, elmegyünk egyszer,
megyünk távoli csillagok útján,
mégis fájt látnom küzdelmed
elfogyó levegődért, utolsóért,
drága, édesanyám!
*
Kádár Sára Hajnalka: A turulmadár
Sűrű, fehér köd a horizont,
nyomja, zúzza a homlokot,
lüktetve jajong benne az ér,
a láb konokul mégis továbblép,
hiszi, mint hitték, apái, anyái,
visszaszáll még a turulmadár,
visszatér a régi magyar nóta,
s szebb lesz a nyár,
szebb lesz az ősz,
szebben hull a hó.
Vágyaikat sírba vitték sorra,
csak parázslott hamuban a szikra,
nem tért vissza az a régi nóta,
hisszük, mint hitték apáink, anyáink,
felderül a ködös látóhatár,
hegyen-völgyön kivirul a nyár,
Erdély szent bércére visszaszáll
a rég óta várt turulmadár.
Kádár Sára Hajnalka: Ködbéli lét
Ködben ázik kint a világ,
hallgat a város, hallgat az ág,
galamb búvik, ólálkodik félve
kóbor kutya szemetes fele,
egykor tán volt ölelő melege,
gazdája, ki eltűnt örökre,
vagy elhagyta e földi világot,
vagy nem vállalta vele a gondot.
Mint tömjén árad, oszlik a köd,
szusszan a város, szusszan a föld,
jó szóra sóvárog kint a kutya,
galamb felröppen a magasba.