A Nagy László-emlékévre készülődve
Akinek (bevallása szerint) a Bastille bevételének és lerombolásának napján (1789. július 14., Európa újkori történelmének kezdőpontján) illett volna megszületnie (de az aratási hevületben csak július 17-én anyakönyvezték), annak még a 97. születésnapján is szíven ütő a halálhíre (halottja van a nemzetnek!), jut eszembe.
1978. január 30-án kora reggel, a Székelykocsárd és Kolozsvár között robogó gyorsvonaton ért a gyászhír, a Kossuth Rádió elsőként szórta a döbbenetet.
Hivatalomba beérve, elsőnek Szőcs Gézával osztottam meg a villámcsapásként átélt, váratlan tragédiát.
Három hónappal korábban, 1977 novemberében, Szilágyi Domokos temetésének napján, a Lászlóffy Aladár írógépén „pötyögtetett” (az Adok nektek aranyvesszőt című dedikált kötetében őrzött) első és utolsó levelét forgatom most, s idézek belőle:
„Jóemlékű Sándorka! Néhány sort pötyöghetek csupán amiatt, hogy nem találkozhattunk. Szomorú alkalom juttatott ismét Erdélybe, veszteséget számba venni. […] Hogy s mint ecsekelsz, te Szőke Áhítat? Hallom, éppen rólam pusmotolsz valamit, a Fehér kakast* pedig köszönöm! De szegény Domi (Szisz?) temetésén itt lehettél volna! Nálatok, ITT, csak a föld nyitott ajkain találkozhatnak igazán a költők […] Kár, hogy nem találkoztunk, te erdélyi napraforgó, s az idősebb jogán immár azt várom, hogy elküldd nekem teleírt papírjaidat! Keveset olvastam tőled (az Éneksürgető című ciklusodat, s azt közlésre is javasoltam!), az ugyan nagyon tömény, stilizált, egyszóval éretted nem kell fontolni a reményt, de több mindenből akarom látni, tudni: szándékodból szállnak s sziklákon nyilallnak át a fecskék (vagy sólymok?) […] Somlai bort is ihattál volna. Az enyedire egyre jobban szomjazom, kedves Bátyád pincéjébe elviszem majd szép tömött szárnyaim, s boldog is leszek, kicsi is, hogy bicegésem elfelejtsem […]”
Verset csak egy év múlva írhattam, eljutva sírjához is. A verset Kántor Lajos megkésve közölhette a Korunkban, pusztulása ötödik évfordulóján, 1983-ban.
CSONTMANKÓKRÓL A HÓPÁRDUC ELUGROTT! Nagy László sírjánál Távol, Európától, Szolgálatos költők árnyékában A Vízesés megfagyott – Éve nincs S még élő kincs Arcára vágytak vízi ablakok S Kondor A fekete komondor Körül aléló angyalok, Fegyvereiket elhajító csapatok – S éve már Csillagiránt kigyúl-kifúl akire vár, Sírján sólyom vonszolja szárnyait, A kamikádzé-sasmadár – Inge hulló havát Puskacsőbe szorult kréták ontanák Akár az ég A nap gótikus aranyát. Tornyaiból éppen kivándorol a tél. S gyilkos bársonyát a tűznek, Borpocsétában turbékoló ügynek, – vértelen sebhely körül vöröslő szél – Bíborként, nem kék-fehéren hiszi, S az agyán porladó hegylánc Színezüstté váló morzsáit elviszi, Mert lett cédrusból kilépő manó, kobold, A fájdalom jogaráról lepattogzott hold, Míg tenger szól az éjszakában – Bronzkoronás maskarában Metaforák máglyarongyain túl hord Mindent mi villám és virág, Megőrző himnusz, megtartó jeremiád, Amiről rege s amihez ima szólt, Tücsökpogácsát, márványeróziót – Éve már Ama csúcson Hegyek elragadtatásán A hópárduc átugrott Miként a Hemingway-novellán – S a világ? Csontmankókon megy tovább, Pofozkodva és négykézláb -!- (1979. január)
*A Fehér kakas alkonyi égen című versemet 50. születésnapjára írtam. Szőcs Géza közölte az Echinoxban. Amikor Kormos Istvánnal, Kiss Ferenccel együtt a kalotaszegi Körösfőre látogatott, fia, András (Kisbundi) választottjának szüleit is megismerni, akkor kézbesíthettem neki.
FEHÉR KAKAS ALKONYI ÉGEN Nagy László 50 éves A tudaton túli hólobogó, amiként gyémántperében a hajnal és csecsemőt lövell a kút, és tépettvállú keresztért bolondul a lángfájó szél, ugyanúgy a felhőkben a nap felé zuhanás, a vérző kukorékolás, a minden évszakot hirdető madárszem s a farktollkondor fénysarkantyúi, de nem is ez, hanem a ki tudja honnét fölszökő hófolt kakas-csattogása –