Megtisztelve éreztem magam, amikor Dancs Rózsa megkérdezte, hogy írnék-e a könyvéről. Kicsit meg is lepődtem, hiszen alig ismerjük egymást. Személyesen csak egyszer találkoztunk Torontóban pár éve, akkor is futólag a kanadai magyar lelkészek konferenciáján, ahol a kanadai magyar diaszpóra szervezetei is képviselték magukat. A magyar nyelv szeretete azonban összeköt bennünket. Néhányszor eljutott hozzám az általa szerkesztett, kétnyelvű Kalejdoszkóp folyóirat, és tudtam Dancs Rózsa regényéről is – így örömmel mondtam igent a kérésére. Néhány héttel később meg is érkezett a postai küldemény.
Izgatottam bontottam ki a csomagot! Azonnal megragadott a könyv formája. Bár igyekszem lépést tartani a kibernetikai forradalom vívmányaival, számomra még mindig a nyomtatott könyv adja azt a pluszélvezetet, ami nemcsak a szellememet, hanem az érzékeimet is magával ragadja. A látvány, a tapintás azonnal létrehoz egy olyan élményt, amely elraktározódik az agyban, vagy inkább valahol a lelkünkben és megtörténik az azonosulás. Igen, ez az, ez hozzám szól!
Dancs Rózsa könyve ilyen! A borító színösszeállítása, a betűválasztás, a keménykötés emelkedettséget, méltóságot sugároz – összhangban a találóan megválasztott címmel: Együtt a nyelvhazában.
Elgondolkodtam ezen a szóhasználaton – nyelvhaza –, mert az én generációm az anyaországban ezt nemigen használta, az elcsatolt területeken élő magyaroknak meg teljesen természetes. Szakmai körökben persze nyilván nem ismeretlen, hiszen Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály és még sokan mások is írtak a magyar nyelv ember- és nemzetformáló erejéről, de a nyelvhaza szó nem terjedt el a köztudatban.
Pedig a legkülönlegesebb, egyúttal a legtágabb kifejezés annak meghatározására, mit is jelent a nemzet. Furcsa mód, ezt éppen a hazámtól távol értettem meg a maga teljességében. Vancouverben éreztem át igazán, mit jelent Kölcsey mondata: „Nyelvében él a nemzet.” Az is itt tudatosult bennem, hogy összetartozunk. Nem számít, ki honnan jött – itt „csak” magyarok vagyunk. Nincsenek romániai, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai meg anyaországi magyarok – nem különböztetjük meg egymást, mindannyian egyek vagyunk.
Meddig is terjed akkor ez a nyelvhaza? Kárpátaljától Háromszékig, a Lajtától a Berecki-havasokig, a Dunajectől a Tengermellékig vagy Torontó, Vancouver, Calgary és más földrajzi helyek is beletartoznak? Beszélhetünk-e nyelvhazáról bárhol a világban, ahol nagyobb tömbben élnek olyan magyarok, akik nem hagyják elveszni az anyanyelvüket és ápolják a magyar kultúrájukat? Valahol olvastam, hogy a nyelvhaza tulajdonképpen a nyelvben megélhető otthonosság. Azt hiszem, ez áll hozzám a legközelebb. De vajon mit jelent otthon lenni az anyanyelvben távol az anyaországtól és a Kárpát-medencétől?
Beszédesen szólnak erről azok a kétnyelvű magyar-angol versek, amelyeket Dancs Rózsa gyűjtött csokorba a Kalejdoszkóp válogatásaiból és amelyek közül nem egy ott jelent meg először angol fordításban.
Nem vagyok sem irodalmár, sem irodalomtörténész, csupán irodalmat szerető és a tollforgatáshoz magam is vonzódó ember, ezért inkább arra vállalkozom, hogy a saját, első benyomásaimat, gondolataimat tárjam fel az olvasói közönség számára. Az angol fordításokról sem alkotnék véleményt, mert ahhoz nem érzem magam elég felkészültnek, de érzékeltem, hogy nagyon hűen adták vissza a fordítók a versek hangulatát. Nos, lássuk akkor, hogy mi az, ami engem ebben kötetben megragadott!
Érdekes Dancs Rózsa szerkesztői megoldása. A költők nem kronologikus és nem is születési hely szerinti, hanem alfabetikus sorrendben követik egymást. Így lehet egy karéjban Berzsenyi Dániel, Vörösmarty Mihály, Arany János a huszadik század nagyjaival, Ady Endrével, József Attilával, Kosztolányi Dezsővel, Dsida Jenővel, Radnóti Miklóssal és a jelenkor költőivel, Agócs Sándorral, Lezsák Sándorral, Pósa Zoltánnal, hogy csak néhányukat említsem. De még a kinti kortárs költők versei is helyet kaptak a kötetben, akik közül Savanya Istvánt minden bizonnyal otthon is többen ismerik. Ízlésesen választják el alkalmanként a szerzőket Gaál András festőművész illusztrációi, melyek színárnyalatban illeszkednek a borítóhoz. Külön érdeme a könyvnek, hogy a szerkesztő értékes életrajzi adatokat közöl minden szerzőről a versek előtt.
Gondolkodtam azon, hogy miért pont ők és miért pont ezek a versek kerültek bele a kötetbe. Volt-e benne koncepció, vagy csak véletlenszerű volt a válogatás? Először azt hittem, hogy talán többségben lesznek az anyaországon kívüli költők, mivel Dancs Rózsa Erdélyben született, de tévedtem. Bármi is volt a szerkesztő elképzelése, számomra egységet alkotnak ezek a költemények.
Ha valaki még soha nem olvasott a nagyvilágban magyar költőktől, akkor a kötetben előre haladva egyre jobban felfedezheti, hogy a szerzőkben van valami közös, függetlenül attól, hogy ki mikor élt. Összeköti őket egyfajta fájdalom, néha rejtett, néha kimondott szomorúság, a nemzeti felemelkedésért, sokszor megmaradásért való aggodalom, az anyanyelv már-már szakrális szeretete. Kiemelt helye van a költőknél az istenes témáknak; a karácsonynak, bibliai történeteknek, a Magasságosban való hitnek, amik betekintést engednek a magyarság lelki alkatába. Nem véletlenül egyik kedvelt műfaja a szerzőknek az ima, ballada, elégia. Természetesen találunk a kötetben gyönyörű szerelmes verseket is, csodálatos képeket a természetről, évszakokról, de még ott is fellelhetjük azokat a metaforákat, amelyeket valószínűleg csak az ért meg a maga teljességében, akinek köze van a Kárpát-medencéhez. Hagy emeljek ki néhány példát közülük!
Vajon mi lehet az az aradi Golgota Ady Endre Október 6. című versében és miért keressen fel küzdelmeinkben az aradi tizenhárom (28.)? Mit keres egy modernkori költő, Agócs Sándor szóhasználatában a szarvas, ráadásul kilenc szarvas, kilenc bánat (Szarvasűző, 32.)? Miért „lépeget megint lábujjhegyen a lélek” egy másik versében és miért kellett bátorság ahhoz, hogy a kisvendéglőben merje valaki játszani a Székely himnuszt? Miért olyan fontos ez nekünk, hogy képesek voltunk akár megveretni is magunkat a rendőrökkel emiatt (46.)?
Szinte válaszol rá Arany János „Szent László legendája”, pedig korban a költő, de még inkább Szent László igencsak messze van napjainktól (53–54.). Ha valaki még el szeretne gyönyörködni Arany gazdag szókincsében, azt is megtudhatja, hogy miért búslakodik a költő a rodostói temetőben, és hogyan segíti győzelemre Rákóczi Ferenc lelke a későbbi korok szabadságharcosait (65.).
Vajon mennyi szenvedésnek kellett összegyűlni generációkon keresztül, hogy a nem is olyan régen elhunyt költő, Bartis Ferenc megírja a mindössze 11 soros, de annál szívbe markolóbb Magyar biblia című versét? Miért fáj ennyire a magyar lét? Talán kíváncsivá teszi az olvasót, és elkezd utánajárni (86.)! Bár sok keserűség, bánat fogalmazódik meg a költőben, ugyanúgy megtalálhatjuk nála a reményteli várakozást – „eljövend a Magyar Karácsony” – és a megmaradásban való hitet (91.). És mégis élünk! – kiáltja bele az éterbe (100.).
Kifejezetten pihentetően hatnak ez után Berzsenyi Dániel romantikus versei esthajnalról, holdról, napról, szerelemről (106–112) és Devecsery László, kortársköltő könnyed, játékos gyermekversei (115–120.), hogy aztán ismét átéljük Dsida Jenőnél, hogy mi az igazi fájdalom (133.). Psalmus Hungaricus című versében a költő megrázóan vall magyar nyelve és népe iránti szent elkötelezettségéről (128–136.).
A szavak elértéktelenedésétől félti nyelvünket Horváth Gábor Miklós is. Évszakköszöntőiben kétségeit fogalmazza meg a költészet szerepéről. „Mit ér a költő, ha már nincs értéke a szónak” – jajdul fel panaszosan (152.). Szintén ezt a feszültséget érzékelhetjük, ráadásul felfokozott formában Jékely Zoltán Kalotaszegi elégia című versében, amely nemcsak címében, hanem tartalmában is valóban elégia, egyfajta visszaemlékezés, lelki szemlélődés. Benne van az anyaföld, a falu szeretete, a népe iránti aggodalma, a tíz elsuhant század emléke, fájdalma. „Ne bántsátok ti ezt az árva népet!” – szólt a bivalyfelhőknek (161.). Nehéz átérezni annak, akit nem tépáztak meg a századok, hogy ezek után mitől olyan felszabadító az a csűrdöngölő! Ebbe a hangulatba illik bele Jókai Anna nem régen írt Ima Magyarországért című verse, amelyről bátran állíthatjuk, hogy méltón sorakozik a korábbi nemzeti imáink mellé. Létünk, sorsunk, fennmaradásunk minden gyötrelme, félelme és reménysége benne van (174–178.).
A következő oldalakon két ismert huszadik századi költő, József Attila és Kosztolányi Dezső rímfaragásaiból olvashatunk, akik a két világháború közötti időszak életérzését fogalmazzák meg számunkra. Érdekes kontraszt egymás mellett József Attila, talán egyik legnépszerűbb gyerekverse, az Altató, és mindjárt utána a Favágó „döntsd a tőkét, ne siránkozz” osztályharcos hangulata, majd a Kései sirató és végül a „fehérek közt egy európai”, Thomas Mann üdvözlése (184–195.). Kosztolányi elégikus versei inkább a tehetetlenség érzéséről, az elmúlásról, illetve az attól való félelemről közvetítenek, amikben azért ott van a megújulás reménye is (199–216.)
Lelkes Ilonkát személyesen ismerem a vancouveri magyar közösségből. Amíg ereje engedte, fáradhatatlanul készítette a fényképeket a rendezvényeinkről, színházi előadásainkról. A rímekkel is egész jól boldogul. Kivándorlóként is Budapest szerelmese maradt, ahogyan írta egyik versében (228.). Sokunk helyett fogalmazta meg, hogy a jólét nem tudja kitörölni a honvágyat a szívünkből (222.).
Lezsák Sándor politikai közszereplőként és költőként is ikonikus alakja az anyaországi rendszerváltó, keresztény értelmiségnek. Hol fájdalmasan (236.), hol játékosan szomorkás (240.) versei által nosztalgiával gondolhatunk a letűnt időkre, „amikor még névről szólítottunk minden idegent” (245.). Ide illenek az utána következő magyar premontrei szerzetes, Mécs László újhumanista költeményei a szolgálatról és a küldetésről. Valamit vinni kell – írja, s „eltűnök majd, ha izenetem általadtam” (248, 253.).
Pósa Zoltán ismét emlékeztet bennünket szétszakítottságunkra. Szováta, Székelyföld – a magyar nyelvhez hasonlóan – misztikus magasságokba emelkedik. Vajon hogyan élheti ezt át az, akinek nincs ekkora kötődése az anyaföldhöz, születési helyéhez? Segít-e valamit megértetni a vers ebből a ragaszkodásból egy teljesen más társadalomban szocializálódott embernek? (264.) Vajon megkérdezi-e, hogy miféle feltámadást várnak a magyarok a sóbánya mélyében? (274.)
Új színfolt Radnai István, kortársköltő néhol szabadon áramló, írásjelek nélküli (280), máshol ragrímekbe faragott versei (284.). De valahogy nála is ott van a mélabú, már-már önsajnálat és az elfogadás kettősége. Ennek a kettősségnek a hatását erősíti fel, hogy rögtön utána Radnóti Miklós gyönyörű verseit olvashatjuk, amelyek egyszerre a legcsodálatosabb szerelmi vallomások és a lehetséges végzet sejtései. Két karodban; Tétova óda – a világirodalom legszebb szerelmes versei közé tartoznak (290, 292.)!
Meglepetés volt számomra Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes bemutatása, több szempontból is. Egyrészt mert még nem ismertem, másrészt azért, mert versei a leginkább egyetemesek, mindenkinek szólnak. A keresztények pedig együtt könyöröghetnek vele ezért a kaotikus világért: Uram irgalmazz – ismétli minden versszak végén a könyörgés című költeményében. (300–302.) Csak az utolsó versszak enged arra következtetni, hogy a költő nem a szabad világban született. Istenes versei tiszták, egyszerűek, ugyanakkor emelkedettek, már a címeik is motiválóak (türelmesen, áldott állapot, 306, 308.) és spirituális üzenetük van.
Majd ismét egy újabb meglepetés, de ezúttal saját, személyes élményből is fakadó egyetértéssel kísérve, a Calgaryban élő Savanya István neve. Vancouverben volt szerencsém a zenés előadóestjét meghallgatni, azóta figyelemmel kísérem az interneten a megjelenését. Az Évszakok könnyed, dallamos rímei már-már elhitetik velünk, hogy csak a természet örök körforgását énekli meg a szerző, ha az utolsó versszak utolsó sora nem emlékeztetne rá, hogy nekünk az ősz „Forgószélben forradalom” (328.). Nagyon szép az Örömóda című verse is, amely tisztelgés a kortárs Cseh Tamás előtt, akit „Isten ujján pecsétgyűrűnek” nevez (334.).
Aztán újra elkalandozunk Sík Sándorral a hajdani Magyarország idegenbe szakadt tájaira, a Tátra közelébe, Pozsonyba és Szent Anna-tavához, a kassai harangszóhoz és a székely falvak „kétszerte szebb” pásztormiséjéhez a Karácsonyi álom című versében. Álomban könnyebb a magyar sorsot békességgel és alázattal, panasz nélkül hordozni (338–339.). Félre a dohos kétségeinkkel…, mosolyogni kell és dalolni – bíztat a költő a Csengettyűszóban (346.). Honnan ez a bizakodás? Megtudhatjuk a Szél című verséből: „Úr virraszt a föld felett” (349.).
A következő Szabó Lőrinc, akinek istenes verse egyszerre modern és örök (Az óriás intelme, 354.). A Meglepetésekben beszédes metaforákban (David és Góliát, 11 nap, vashernyók) meséli el az 1956-os októberi forradalom történetét, a „lombikban feszülő jövő” eufóriáját, egy percig sem hagyva kétséget afelől, hogy hiába az erőszak – a nép nem fogadja el a rabságot (356–359.). A Téli este és a Pillanatok műfaja más, felvillantja a költő lírai oldalát is.
A kötet utolsó előtti költője, Szente B. Levente Székelykeresztúron él és dolgozik. Lírai hangvételű, modern verseit jólesik olvasni a sok, nehéz sorskérdéssel foglalkozó témák után. Róla el tudom képzeni, hogy egyszer tényleg „csillaggá változik” (377.).
A gyűjtemény méltó zárásaként Vörösmarty Mihály grandiózus versét olvashatjuk. Liszt Ferenchez című versében a magyar történelmet énekli meg, és a nagy zeneszerzőt hívja segítségül, hogy lelkesítse a nemzetet.
Remélem, sikerül kedvet kapni magyar anyanyelvünknek ezekhez a gyöngyszemeihez! Kívánom, hogy legalább olyan örömet okozzon a felfedezésük, mint amilyen örömmel és szeretettel készítettem róluk ezt a rövid ismertetést. (Együtt a nyelvhazában – A kanadai Kalejdoszkóp folyóirat versválogatása / Belonging Through Language – A collection of poems published in Canadian Kaleidoscope Magazine, Misszió Média Kiadó, Budapest, 2021)
Dr. Mészáros Margit, New Westminster, BC, CA
2021. szeptember 20.