Március 27-én volt az évfordulója Kőrösi Csoma Sándor (Csomakőrös, 1784. március 27. – Dardzsiling, 1842. április 11.) nyelvtudós, könyvtáros, a tibetológia megalapítója, a Tibeti-Angol szótár megalkotója születésének.
Áprily Lajos: A zarándok Kőrösi Csoma Sándor emlékének 1 Én láttam őt a városvég felett indulni könnyű bottal, egymagában. Ott ültem fenn az erdőszéli domb galagonyavirágos oldalában. Templomcsillag búcsúztatta még, aztán a fényben nőtt a tér naponta. Tekintetem büszkén utána nyúlt, amerre őt a fajta vágya vonta. Néztem, komor hegyeknek hogy feszül, s hervadt pusztákról hogy lép át a hóba. Nyugati ködben messze elmaradt a nagy lázakba zsibbadt Európa. S még mindig ment és óriásra nőtt: égő zarándok, vakmerő apostol. Míg elnyelte a magasság s a csend: Himalája, a roppant kőkolostor. 2 Én láttam őt, amikor útra ment, s láttam a dardzsilingi szalmaágyon. Nagy, látomásos szemmel hogy futott hazafelé az irtó pusztaságon. Zengő szelekben, vad vizek felett lihegve lábalt mindig új oromra. Számum ragadta: forró szomjúság, míg rálelt városára. Városomra. Tűzzel kivert száján a régi szó, a visszahívó föld zenéje égett. Ó, idegenül hallgatók hogyan érthették volna ezt a lázbeszédet? Késő dicsőség szent révületét, s a mámortalan, tompa szót: Hiába… Az óriást, aki lobogva hullt a felséges magyar tragédiába.
„Kőrösi Csoma Sándor, híres ázsiai utazó, nyelvtudós…” – olvashatjuk a már ritkábban használt A Pallas Nagy Lexikonában,amelyből szó szerint, javítások nélkül idézünk. „Szül. Kőrösön (Háromszék) 1784. ápr. 4., megh. Dardsilingben 1842. ápr. 11. Székely nemes katonai szülői szegények lévén, nevelésére nem sokat áldozhattak. 1799. mégis a nagyenyedi főiskolába jutott s először mint iskolai szolga kereste kenyerét. Itt 1807-ig Hegedüs Sámuelt, mindenkor hű barátját s pártolóját, ki élete pályáján gondos figyelemmel kisérte s Herepei Ádám történeti előadását hallgatta. Iskolai tanulmányai végeztével, melyekben mindenkor kitünő volt, tanár lett a költészeti osztályban s nagy haladást tett a klasszikus nyelvek s irodalmak ismeretében, s már ekkor felébredt benne az élénk vágy Ázsia belsejének beutazására, s az ősök ismeretlen honának fölkeresésére. Felismert tehetségének pártfogói által segélyezve 1815-től fogva harmadfél évet töltött Göttingában, hol, miután már akkor teljes erővel uralkodott lelkén merész célja, erre előkészítő nyelvtani és történelmi tanulmányoknak szentelte, a hires Eichorn vezetése alatt, minden idejét. Eichorntól hallotta, hogy a középkori arab irókban a magyarok ázsiai történetéről és vándorlásaikról sok adat van s már akkor elhatározta magát ezen arab irók tanulmányozására s e célból az arab nyelv elsajátítására. 1809. hazatérve Németországból, valóban kijelenté barátai előtt végelhatározását, hogy keleti nagy útjára elindul. Először Oroszországon át szándékozott behatolni Khina felső részébe azon az úton, melyen át a magyar ősök kijöttek Ázsiából s azért előbb a szláv nyelvet akarta megtanulni s e célból gyalog Zágrábba ment, hol több hónapig tartózkodott.
Kenderesy Mihály kormányszéki tanácsos volt első pártfogója, ki útjára száz forintot adott s kötelezte magát, hogy évenkint száz forintot fizet, ami csekély összeg ugyan, de K. páratlan takarékossága által fontosság vált, mert lehetővé tette az elindulást s kedvet és reményt ébresztett szivében. Megváltoztatta első szándékát, hogy előbb Olaszországon keresztül ÉK-i irányban induljon; Oláhországon, Bulgárián s Rumélián keresztül, DK-i irányban törekedett célja felé; hajóra ülve Alexandriában szállt ki, innét Palesztinába ment s részint gyalog s egyedül, részint karavánokhoz csatlakozva, szenvedések, nélkülözések s veszélyek közt, csupán magasfoku lelkesedéséből merített türelemmel s kitartással fegyverkezve Aleppón és Bagdadon át 1820 őszén érkezett Teheránba, Persia fővárosába, hol a persa nyelvet tanulta s némi előmenetelt tett Willock meleg pártfogása alatt az angol nyelvben is. Itt az angol konzulság, mint következő vándorlásain is s angol tudománybarátok ugy jó tanácsokkal, mint pénzzel is segítették. 1820. dec. 21-ről már Teheránból irt az enyedi kollégiumhoz levelet. Nem várva meg a segedelmet, melyet a hazából várt s mely neki az angol követség útján küldetett, Tibet felé indult, mire őt némely tibeti szavak magyaros hangzása s mint gondolá, nyelvünkkel való rokonsága csalogatá. E reményében későbbi tapasztalásai után fájdalmasan csalatkozott, 1821 márciusba, örménynek öltözve, folytatta merész útját, de az Ázsia belsejében akkor dúlt háborus állapot miatt csak igen lassan haladhatott Khorasszánon keresztül, hol több hónapig kellett vesztegelnie Bokharába, hová november 18-án és Kabulba, hová 1822. jan. 6-án érkezett meg. E vidéken tudós francia utazókkal találkozott s ezek társaságában érte el Lahoret és Kasmirt, hol megismerkedett Moorcrafft angol tudóssal. Bokharán keresztül a Gobi-puszta felé vándorolt s Tibetbe érve, részint egyedül, részint az angol Moorcraffttal társaságban, bejárta a Himálaja völgyeit s egész Tibetet, alaposan forrásaiból tanulva a tibeti nyelvet s irodalmat, miben Moorcrafft volt legnagyobb segélyére. Tibetben töltött idejének részleteit homály borítja; bizonyos azonban, hogy ideje legnagyobb részét, mely Teheránból elutazása s Kalkuttába érkezte közt fekszik, buddha zárdákban töltötte, az egész világtól elkülönítve, s azon páratlan kitartással, mely főjellemvonása, 15 fokkal a zérus alatt álló hidegben, fűtetlen lyukakban fázva és koplalva, éjjel-nappal dolgozott s több mint 40 ezer tibeti szót összeirva s a tibeti nyelv első grammatikáját és szótárát elkészítve, hosszu éveken át a tudományos mártirságnak oly példáját adta, melynek mását nem találhatni az utazások történetében. Elkészítve nagy munkáit, s azon vágytól hajtva, hogy azokat a világgal közölje s más tudósokkal értekezzék, végre elhagyta szomoru magányát és Subhatu-felé Kalkuttának indult. Subhatuban az angol-indiai kormány, félve orosz emisszáriusok lázító befolyásától, minden É-felől jövő utast feltartóztatott s az angol rezidens, bár Csomának a tibeti kolostorokban volt időzéséről és szerény életmódjáról tudomása volt s ezért őt gyanutlanul, sőt tisztelettel és barátsággal fogadá, kénytelen volt őt feltartóztatni, mig a több mint 1000 angol mértföldnyire fekvő kalkuttai főkormányszéktől engedélyt eszközölt ki részére a további utazhatásra. Felszólította őt, hogy nyilatkozzék, mit kiván kárpótlásul mulasztott idejéért s elbámult a szegény tudós nagylelküségén, midőn ez azt jelentette ki, hogy a mulasztás által kárt nem szenved s e címen semmit el nem fogad s végre is csak azt fogadta el, hogy Subhatuban való letartóztatása idejére hónaponkint öt rupiánál többre nem menő csekély költségei az angol-ind kormány által fizettessenek. Az angol rezidens azzal jutalmazá e ritka önzetlenséget, hogy K.-t házába fogadá, részére 500 rupiát tudta nélkül félretett, s kérte a magyar utazót, hogy tibeti öltözetét letéve, magyar nadrágban és mellényben járjon, melyben azután, a forró déli égalj ellenére, haláláig járni szokott. Végre megjött a várt engedély s a rezidens búcsut véve több hónapon át magánál tartott s megkedvelt vendégétől, Princep Jakab hires kalkuttai tudósnak ajánlá s a kormányhoz intézett legkedvezőbb jelentéssel bocsátá útjára.
Kalkuttában, hol őt hire megelőzte, a legszívesebb fogadás várta K.-t; a tudósok, kik előtt tibeti tudományos buvárkodása ismeretes volt s a nagy közönség is, melyet rendkivüli cinikus életmódja, önzetlensége s nemes büszkesége nagyon érdekelt, egyenlő kiváncsisággal s részvéttel fogadták az idegent. Az ázsiai társaság már 1830. tagjává választotta s e méltánylat némileg kárpótolá a nehéz áldozatokat, melyekkel azt megérdemlé. Az ázsiai társaság pátfogása alatt kiadta tibeti nyelvtanát és szótárát s újabb erővel fogott a szanszkrit nyelv megtanulásához. Azon idő alatt, melyben e munkáit kiadá, az ázsiai angol társaság, tudományos érdemei jutalmául, könyvtárnokává nevezte s 1100 kötetből álló kéziratgyüjteményének rendezésével bizta meg, mely óriási munkát 18 hónap alatt oly lelkiismeretesen s pontosan végezé, hogy minden kötet első lapján annak címét s tartalma rövid kivonatát latin nyelven följegyezte. Princep ajánlatára, ki őt mindenben segíté s barátilag pártlá, a társaság, a munka folyama alatt, havonkint 200 rupia tiszteletdíjat szabott ki részére, mit azonban a szegény K. szokott önzetlensége szerint el nem fogadott. Ekkor érkezett meg Kalkuttába az a pénzsegély is, melyet K. részére az 1830-iki országgyülés alatt itthon gyüjtöttek. E segély az önzetlen és puritán tudós szemében csak az által nyeré becsét, mert bizonyította, hogy neve hazájában felejtve nincs; átadta azt Princep barátjának, hogy tegye el arra az időre, midőn majd hazájába visszatérhet, hogy rajta keleti könyveket s kéziratokat vásárolva, e tudományos kincseket Magyarországnak adhassa. Princep e magyar hazai segélypénzt, hogy kamatozzék, K. tudtával egy kalkuttai banknak adta át, mely csakhamar megbukott. Az indiai társaság e veszteséget a közönség általános jóváhagyásával ki akará pótolni, de K. ezáltal sértve érzé büszkeségét, nem akarta a kárpótlást elfogadni, és csak nagy nehezen volt rábirható, hogy beleegyezzék. Önzetlensége annyira ment, hogy miután az angoloktól nyert munkadíjakból szerényen meg tudott élni, a részére itthon gyüjtött segélyt s különösen az akadémiától s Nagyenyedről küldött 200 s 450 aranyat, melyeket Esterházy herceghez s Döbrenteyhez, a magyar akadémia titkárához intézett leveleiben hálásan megköszönt, visszaadta az illetőknek, nevezetesen: 200 aranyat az akadémia tőkéjének növelésére ajánlott fel, 450 aranyat pedig a nagyenyedi kollégiumnak juttaott Kenderessy-Csoma nevet viselő alapítványra, első jóltevőjének hálás emlékeül, s végre 100 aranyat a kézdivásárhelyi katonai nevelőintézetnek ajándékozott. 1834-ben kiadván két főmunkáját, roppant fáradozásának gyümölcsét, t. i. a tibeti nyelv angol nyelvü grammatikáját s a tibeti és angol szótárt, e nagy műveiből 25 hazai könyvtárnak küldött ajándékpéldányokat. Ezenkivül nagyszámu tudományos cikke irt az angol folyóiratokba, s az angol misszionáriusok számára liturgiát, zsoltárokat s imakönyveket fordított tibetiu nyelvre. Ezóta az ázsiai érdekekkel foglalkozó kalkuttai s londoni angol folyóiratok valódi kegyelettel szóltak s gyakori közléseket hoztak világhirre emelkedett hazánkfiáról s nevét a legjelesbb, elsőrendü tudományos utazók s nyelvbuvárok során emlegették, 1835 nov., miután a szakszkrit nyelvet teljesen megtanulta, elhagyta kalkuttai, aránylag nyugalmas s kényelmes életét, 1836 tavaszától kezdve ismét a Himálaja egetvető bérceinek tövében, benszülöttek kunyhóiban időzött egész 1837 nov., hogy nyelvtanulmányait s történelmi kutatásait más irányban folytassa. Akkori meggyőzőése szerint a dsungar nevü nép, mely Lasszától ÉK-felé Khina határán lakik, leend az, melyben végre a magyarok rokonait s az ősök élő ivadékait feltalálhatja, mire a nyelvrokonság s történelmi források utalták. 1841 márc. 24. ért Dardsilingbe, az ind-angol birodalom 7000 lábnyi magasságban fekvő határállomására, hol az angol ügyvivő Campbell igen szivesen fogadta, s hol egy ideig, mig továbbutazásra a lasszai lámától engedélyt nyer, tartózkodni akart. Céljához közel érezve magát, derült kedélyü volt s elmondta Campbellnek céljait és reményeit. Azonban csakhamar megbetegedett s az uralkodó veszélyes lázt megkapva, elhunyt, anélkül, hogy a rokonoknak hitt fajt felkereshette s imádott hazáját, melynek kedves képe lebegett folytonosan szemei előtt, még egyszer megláthatta volna. Halálos ágyát Campbell s a Dardsilingben tartózkodó angolok vették körül…”
Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi síroszlopáról festmény készült, mely gróf Széchenyi István tulajdonában volt. A festményt Széchenyi haláláig az asztalán tartotta. A keretbe vésette bele Kőrösi Csoma Sándorral kapcsolatos gondolatait. A teljes szöveg a következő:
„Egy szegény árva magyar pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtul lelkesítve – Kőrösi Csoma Sándor – bölcsőjét kereste a magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távul a hazátul alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében. Az itt ábrázolt sírkő nyugszik hamvain. Britt társaság emelte tudományos érdemeiért. Nem magas helyzet, nem kincs a nemzetek védőre, hanem töretlen honszeretet zarándoki önmegtagadás és vas akarat. Vegyetek példát hazánk nagyai és gazdagai, egy árva fiún, és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatással: Széchenyi István”
Igaza van a nagy elődnek, a Zarándok emléke „…él minden jobb magyarnak lelkében…”, Székelyföld is büszke példamutató szülöttére.
A Háromszék című napilapban Bokor GáborHagyománykövető Csoma-napok című tudósításából értesültünk, hogy az idén is sor került a Csoma-napok tudományos konferenciájára. Az értekezlet április 30-ig tartott a Kőrösi Csoma Sándor – Tények és érvek a magyarságkutatásban címszó alatt a szülőfalu, Csomakőrös Debreczi panziójának előadótermében.
„Kőrösi Csoma Sándor eszméjét követő, megtartó esemény főszervezője, a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület nevében Gazda József nyugalmazott tanár nyilatkozta, hogy »a hagyományoknak megfelelően több mint harminc előadó van jelen, közöttük sok neves személyiség. A hagyomány abban él, hogy be tudjuk hálózni a Kárpát-medencét. A szellem továbbél.«” (Háromszék, 2022. április 29., Közélet)
Magyari Lajos Csoma Sándor naplója című versének részletével kívánjuk, áldassék a fold, amely őrzi hamvait:
„…Mint kagyló testébe fogadott gyöngyét (pedig valami véletlen áram sodorta), óvom a szót, a hazulról hozottat. Idegen csendben rügyezik ki bokra. Húsomba takarom: növekedjék, fájdalom árán is tisztuljon a fénye – árulóm lehet ő, lehet menedékem: halálos páncél a kettőnk kötése. Nyelvem alól szikrázva felmutattam, ha arra kért egy szelíd idegen (napnyugati királynak mondott érte, és megcsókolta a kezem). A másik csak látni követelte, s hogy forgassam, pengét lökött melléje, s rikoltva röhögött: „Elveszem gyöngyöd, ha kiköpöd.” Azóta zárva a gyöngy, homályban. Sebes a szám, hát hallgatok, méretlen út van még előttem, mint nyelvetépett dervis, ballagok…”