Menü Bezárás

Kurdi Mária: Kabdebó Lóránt drámákról és színházi előadásokról szerzett írásainak áttekintése

Kabdebó Lóránt elsősorban a magyar modernista költő, Szabó Lőrinc prominens kutatójaként ismert, akinek életművéről 1970-ben jelentette meg első monográfiáját. Amint más könyvei és számtalan esszéje bizonyítják, Kabdebó kitüntetett érdeklődéssel fordult Szabó Lőrinc külföldi kortársaihoz is, akik között olyan angol nyelvű modernisták lírai művei izgatták, mint T. S. Eliot, Ezra Pound és William Butler Yeats. Ami a prózát és a regényirodalmat illeti, Kabdebó cikkeket és könyvfejezeteket publikált több szerzőről, nevezetesen: Pap Károlyról, Németh Lászlóról, Szentkuthy Miklósról, Szabó Magdáról és Határ Győzőről, az utóbbi két íróval pedig interjúkat is készített. Jelen írásomban áttekintem, hogy a dráma és színház területén művekről és előadásokról mit és hol publikált Kabdebó. Gazdag irodalomtörténészi és kritikusi bibliográfiájában kutatva meglepődünk, hogy már az 1960-as évektől milyen sok és sokféle cikket jelentetett meg városa, Miskolc napi- és hetilapjaiban, hírt adva új könyvekről (regényekről, verseskötetekről, irodalomkritikai munkákról stb.), számos kulturális eseményről, úgymint koncertekről, kiállításokról és különböző jelentős évfordulók alkalmából rendezett ünnepségekről. Áttekintésem szempontjából természetesen a legfontosabb Kabdebó által elemzett és kommentált események a Miskolci Nemzeti Színház akkori előadásai. Tudományos életművének vizsgálata szempontjából mindenképpen fontos számba venni, milyen megfigyeléseket és gondolatokat tartalmaznak a drámákról és színházi eseményekről írt cikkei és összefoglalói, s mennyiben gyümölcsöző ezeket ma is böngészni, mondandójukat tanulmányozni.

Kabdebó Lóránt (Fotó: Dobos Klára)

1960-ban Kabdebó G. B. Shaw halálának 10. évfordulójáról publikált megemlékezést. Ebben nemcsak a drámaíró társadalomkritikájáról nyilatkozott elismerően, mint azt más hazai kritikusok tették, hanem egyedi módon világította meg a titokzatos és groteszk jelenlétét Shaw színpadi műveiben, amelyek Kabdebó szerint a legrealistább realista szerzővé avatták írójukat. Feltehetően Voltaire-től származó „racionalizmusa”, vélekedik Kabdebó, „anakronisztikusan hatott a kor polgári irodalmának divatos irracionális csapongásában”, ám életműve éppen ezért vált maradandóbbá, mint az akkoriban általános divatirányok kórusához csatlakozó többi szerzőé.[1] Néhány év múlva Kabdebó kritikát tett közzé az Irodalomtörténeti Kiskönyvtár sorozat két kötetéről, Benedek András Eugene O’Neill-ről írt munkájáról és Szabó György Luigi Pirandellót bemutató kötetéről, ami alkalmat adott neki arra, hogy a két szerzőt összevesse. Kettőjük közül Pirandellót tartja inkább újító modernistának, azonban O’Neill-t nagyobb hatásúnak gondolja, mert „műveinek végső tanulsága nem leverő, a tragédiát az optimizmus megnyilatkozásának tartja. Azok kerülnek tragikus összeütközésbe környezetükkel, akik nem alkusznak meg az adott életkerettel, hanem ragaszkodnak boldogságigényükhöz. Ez O’Neill drámáinak főmotívuma, legértékesebb mondanivalója”. Kabdebó tehát rávilágít, hogy O’Neill-nél a tragédia tulajdonképpen optimizmust fejez ki[2] – mondhatni intervenciót mindazon hatásokba, amelyeket a hétköznapi körülmények nyomása okozta őrlődés és a konvencionális erkölcsi követelményeknek való megfelelés fojtogatása mér az emberre.

Kabdebónak az 1960-as évek közepén szerzett színházi írásai közül kiemelkedőek azok, amelyeket a Miskolci Nemzeti Színház két Németh László-produkciója ihletett. Választékos szókincset mozgató kritikusi stílusa érzelmileg is megragadja az olvasót, ugyanakkor a cikkek demonstrálják, hogy szerzőjük beható ismeretekkel rendelkezik Németh teljes életművéről, beleértve a regényeket, esszéket és drámákat, amelyek között Kabdebó korrelációkat tételez. Az O’Neill-darabok főszereplőivel kapcsolatban a nem-megalkuvó, boldogságkereső attitűd kiemelése a Németh László-drámák bonyolult lélektani helyzetekbe kerülő hőseit megformáló színházi előadások értékelése során is hangsúlyt kap Kabdebó kritikáiban. 1965-ben mutatta be a Miskolci Nemzeti Színház a Nagy család című drámát Németh Lászlótól. Az előadásról közölt írásában Kabdebó úgy gondolja, hogy „a nagy család szétnézés a mai nagyvárosban, mai emberek között, korunk jellegzetes típusait felvonultatva”, ahol az egyént próbáló küzdelmek akadályainak érzékeltetésére „kitűnő ötlet, ahogy a színpadon a lakás fölött nagyvárosi házak montázsát látjuk állandóan”. Megjegyzendő, hogy hasonló díszletet gyakran építenek fel Arthur Miller Az ügynök halála című mesterművének előadásaihoz is, reprezentálva az egyénre nehezedő társadalmi erők elnyomó voltát. Németh László, folytatja Kabdebó, a Nagy család cselekményét is „egy házasság felbomlásának történetébe ágyazza” és kétféle erkölcsi attitűdöt ütköztet: egyfelől a polgári individualizmust, másfelől a szeretet vallását. A színészek munkájáról szólva, azok Kabdebó szerint többnyire jól formálják meg Németh László világának bonyolultságát, s itt egy olyan gondolatot is felvet, amelyet Arisztotelésztől kezdve számos drámaelmélet tárgyal, nevezetesen azt, hogy a színpadi nyelv szükségszerűen különbözik a valóságban használttól: „A fiatalok közül Gonda György dühös fiatalembere magával ragadó, szimpatikus alakítás. Az ő alakja a bizonyíték arra, hogy más a színpadi és más a hétköznapi igazság. Az életben nem így viselkednek a dühös fiatalok, ott ez természetellenes lenne, színpadon elfogadom, sőt másképp érdektelen lenne”.[3]   

1966-ban Kabdebó Németh Csapda című, kevésbé ismert drámájának miskolci előadásáról közölt kritikát. Adrámaa nagy orosz író, Puskin életének utolsó heteit viszi színpadra, amikor is a költő az őt ért sérelmek miatt üldözöttnek érezte magát. Saját hasonló sebei késztethették Németh Lászlót az üldözött ember alakjának megformálására, mint azt Kabdebó értelmezésében Széchenyi, Galilei és Apáczai történetének dramatizálása is alátámasztja.

A Csapda rokon azokkal a Németh-művekkel, véli Kabdebó, amelyekben a hősök számára „a kiindulás valamilyen fajta etikai elégedetlenség: a társadalmilag biztosított és védett eseménytelenség, emberi tenyészés tagadása. Ez teszi az embereket a továbbra is zavartalanul élni akarók szemében nyugodt köreiket megbolygató szörnyetegekké”. Az ilyen hősök megjelenhetnek mind regényekben, mind drámákban az életművön belül, s nem meglepő, hogy Kabdebó megidézi Németh legnagyobb regényeit a vizsgált dráma párhuzamaként. Eszerint az Irgalom és a Csapda két végletét nyújtja a kimagasló egyéniség sorsának, s Kabdebó úgy érvel, hogy „az egyéniség belső útja mindkét helyen ugyanaz, de a külső reagálás végletesen más”. Az egyik esetben „az önmagát megvizsgált ember végül egészséges rendet teremthet környezetében, ahol viszont az érdekek egymást keresztező uralma keresztülhúz minden emberi igényességet, ott az emberség csak a pusztulás hősiességével csaphatja be maga után az ajtót”.

A miskolci premierről szólva Kabdebó dicsérően említi, hogy a jelenetek megkomponálása hangsúlyozta a teatralitást, és Puskin magányos alakját a rendezés a többi szereplőtől izoláltan mutatta, ugyanis a színpad egyik sarkába tette a költőt, mintha kalitkában lenne. A színészek játékát értékelő sorokban kiemelkedő értékű Kabdebó érzékeny kommentárja a darab intrikusi szerepét betöltő „kisszerű Jágó”, Dolgorukov paradox helyzetéről: „Nagy pillanata, amikor Puskin halálát elbeszéli: ő a szörnyeteget csodálja és irigységében az ellen acsargott”.[4]

Az 1970-es évek második felétől Kabdebó kevesebb rövid cikket írt, sokasodtak viszont folyóiratokban közölt tanulmányai és egyre több könyve jelent meg. Jellemzően ezekben néhány oldalon olyan drámákról ír, amelyeket az általa kutatott Szabó Lőrinccel, illetve néhány más szerzővel hoz kapcsolatba. Ekképpen fordul Szabó Lőrinc egyik nagyszabású, Isten című verséhez, amellyel a költő Madách Imre emlékének adózott és eredetileg a Nyugatban jelentetett meg a Madách-centenárium évében, 1923-ban. Kabdebót az „Isten” arra ihlette, hogy gondolataikat tekintve párhuzamot vonjon a vers, vagy ahogy nevezte, „versszimfónia” és Az ember tragédiája között. Az összevetést argumentáló tanulmányban Kabdebó rövid formai jellemzése szerint az „Isten” négysoros versszakokból épít fel egy „anapesztizáló jambikus sorokban hömpölygő látomássorozatot”,Tragédiával összehasonlítva pedig megállapítja, hogy „egy a klasszikus dialektikán épülő drámai költemény az egyik és egy sokszoros szembenézéssel megépített monológ a másik”.[5] Továbbá, a két mű ellentétpárjai között azt említi Kabdebó, hogy míg Madách-nál a történelmi látomás a klasszikus logika szerint építkezik, Szabó Lőrincnél a „kérdező énnek a szétszórtsága, belső ellenpontozottsága adja a kompozíciót”. Madách esetében, vonja le Kabdebó a következtetést, „ha el is veszti az ember történetét, létét az isteni Gondviselés visszakormányozza önmagához. […] A Tragédia mindegyik jelenete kicsiben az egész kompozícióját ismétli: egyszerre van benne a bukás és az üdvözülés”, viszont az Isten című vers „csak a Tragédia jelenetezettségét veszi át, de a vers tudatstruktúráját már a rimbaud-i Részeg hajó látomásrendjéből eredezteti”, más szóval teljesen hiányzik belőle, azaz a benne leképezett modern valóságból az üdvtörténet.[6] Kabdebó számára mindkét író Isten és ember kapcsolatára kérdez rá, bár egymással ellentétes szemszögből.

Az Isten Szabó Lőrinc úttörő jelentőségű kötetében, a Kalibánban (1923) jelent meg, mégpedig annak záró szövegeként; a kötet és indító versének címe természetesen Shakespeare-t idézi. Szabó Lőrincben a kitűnő műfordítót is tiszteljük, aki Shakespeare-drámákat és -szonetteket, továbbá a világirodalom különböző nemzetekhez tartozó nagyjaitól több száz verset ültetett át magyarra. Nem csoda hát, hogy főként Shakespeare hatással volt saját költészetére is. Mint Kabdebó írja, a Vihart 1916-ban háborúellenes gesztusként fordította le Babits Mihály, akinél Prospero a béke megteremtője, az egyensúly és rend helyreállítója, s ezzel olyan hagyományos értelmezési mezőbe helyeződött a mű, amely a Prospero-Ariel kettőst preferálja az emberi és kulturális veszteségeken át a sarkából kifordult világban. Szabó Lőrinc Kalibánja és a kötet címadó versében Kalibán hangsúlyosan rebellis, következésképpen, véli Kabdebó, generációs szakadék nyílik Babits és a fiatalabb költő között a még erőszakos tettek árán is elkerülhetetlenül szükséges változás jegyében. Kabdebó szerint Shakespeare mellett Szabó Lőrincet August Renan Kalibánról írt filozófiai drámája (1878) is megihlette, ugyanakkor a kritikus utal a nemzetközi modernségre, amelyben a lázadó Kalibán válik győztessé. Utóbbira példaként Ezra Pound Hugh Selwyn Mauberley (1920) című hosszúversét hozza fel, s idézi abból a híres sort: „Caliban casts out Ariel”, ami Kappanyos András nem egészen szerencsés fordításában így hangzik: „Arielt nyomja Kalibán.”[7] Kalibán alakja százával szerepel az irodalomban és a képzőművészetekben, s ebből a szempontból a modernista költészetben kétféle vonulatot különböztetünk meg. Egyfelől a Kalibánhoz fordulás a XIX. században megjelenő irodalmi barbarizmusból is merített Pound egyik elemzője, Robert Stark szerint amellett, hogy az első világháború szörnyűségének élménye szintén ott munkál a Hugh Selwyn Mauberley soraiban.[8] Másfelől a Stark rámutat, hogy a XX. században a Kalibán-alakot számos posztkoloniális irodalmi mű az elnyomás elleni lázadás elszánt megtestesítőjeként hozza előtérbe.[9] Ha csak Európát nézzük, például Beckettnek A játszma vége című darabjában Clov, a szolga arról panaszkodik, hogy csak ismétli azokat a szavakat, amelyeket urától, Hammtól tanult, mert nincs saját nyelve, amelyen megszólaljon. Amit mond, nagyon hasonlít Kalibán egyik mondatára, aki Prosperot ezzel vádolja: „Beszélni tanítottál: legalább / Tudok most káromkodni.”[10]

Szabó Magda életművével kapcsolatban Kabdebó néhány írásában a drámákról is szól. Nem kizárólagosan, de a történelmi drámák születését annak is tulajdonítja, hogy az 1917-es Szabó Magda „a trianoni nemzedékbe tartozik, Az összeomlás pillanatában született”.[11] Ezek a drámák, így Kabdebó, az évszázados magyar múlt sorsdöntő eseményeihez nyúlnak vissza, s papírra vetésük előtt az írónő gondosan tanulmányozta nemzeti történelmünket. Közöttük Az a szép, fényes nap (1975) főszereplői Géza fejedelem és fia, Vajk (aki később István király néven uralkodott), témája pedig a magyar államalapítás és a kereszténység felvétele, ami Kabdebó szerint „volt már patetikus és volt már tragikus ábrázolású a hazai irodalomban”. Szabó Magda pedig „egyszerűen csak egy frivol történetet kreál: van egy helyzet, amit el kell fogadni – egyszerűen azért, mert mást nem lehet tenni”.[12] Az írónő centenáriumának megünneplésére rendezett pécsi konferencián a dráma jelentőségét az egyik előadó, Baranyai Norbert a következőképpen méltatta: „Különlegességét az adja, hogy a mű az adott történelmi korszakra (jelen esetben a Szent István személyével összekapcsolt államalapításra) irányuló kollektív emlékezet alakzatait úgy gondolja újra, hogy magának az emlékezésnek a problémája a darab személyközi konfliktusrendszerében is történetformáló szerepet játszik”.[13]

Szabó Magda Béla király-trilógiája (A meráni fiú, 1980; A csata, 1981; Béla király, 1984) Kabdebó értelmezésében szubverzív, amennyiben a nagy nemzeti dráma, a Bánk bán „idegen, áruló királynéjából az ő drámatrilógiájában egy új nemzetet alapító királyfi megalázott és meggyalázott anyja lesz”.[14] Ugyanakkor Kabdebó szimbolikus értelmet tulajdonít annak „a legmegformáltabb pillanatnak”, s tekinthetjük ezt dramaturgiai eszközként is, hogy „a Béla királyról szóló trilógia meghatározó motívuma: a Kárpátokból lehangzó kopogás. Senki nem érti, senki nem tudja, mi ez a zavaró kopácsolás. Mindenki éli a maga széthúzó életét. Utóbb derül ki: az érkező tatárok irtják az erdőt. Utat építenek a támadáshoz. Számomra ez a trianoni sérülés jellemzője is egyben”.[15] Az előjelek negligálása vagy súlytalannak történő beállítása miatt (is) bekövetkezett tatárhódítás pusztításai odavezettek, hogy a magyarok elvesztették a Kárpátokat. Érdekes, hogy Szabó Magda történelmi drámáiban a történelmi karakterek a mi korunkban használt nyelven beszélnek, akiket ennélfogva akár kortársának is tekinthet a mai közönség vagy az olvasó. Ezzel a szövegalkotási móddal az írónő szándékosan élt, mert, amint irodalmi munkásságának egyik alapos ismerője, Kónya Judit írja, választásának „a történelmi idők közelhozása volt a célja, hogy bemutassa, az akkor élt emberek, királyok sem kizárólag fenséges megnyilatkozásaikban léteztek, […] nem az utókor megszabta ’történelmi igazságok’ szerint éltek és döntöttek, hanem saját jellemük, egyéniségük, tapasztalataik, gondolkodásmódjuk révén vált történelmivé egyéni cselekedetük”.[16]

Regényeivel kapcsolatban egyfajta misztikus lényeget feltételezve jellemzi Kabdebó Szabó Magda alkotó módszerét, akinek a szövegeiben szerinte „ott él egy szókratészi értelemben önmagát megszervező-megépítő-hitelesítő daimón”, ami kényszeríti az írót az alakok ilyen vagy olyan formálására.[17] A daimón vagy démon sugallatának, kényszerítő erejének gondolata kimutatható az ír Yeats-nél is, akit Kabdebó hangsúlyosan számon tartott Szabó Lőrinc legjelentősebb, nagy hatású európai kortársai között. Yeats a művészi erőt a démonnak tulajdonítja. Démon és vadállat (Demon and Beast) című késői versében így ír: „Minden valódi győzelem / Démoné, állaté lesz – / Mert ember sosem képes / Legyőzni ezt az őserőt, / S ily édességet csak a vér / Öreg hidege hoz” – írja.[18] A démonnak tulajdonítható „valódi győzelem” vélhetően nem más, mint egyfajta belső, előrevivő hajtóerő az ember, a művész törekvéseinek megvalósításához.

Szabó Magda egyik későbbi drámája a Vörösmarty bicentenáriumra (2000), felkérésre írt Sziluett. A műben Vörösmarty életének főbb állomásai elevenednek meg, egészen az 1855-ben bekövetkezett korai haláláig. Bizonyos tekintetben ez is történelmi dráma, amely az olvasót vagy nézőt visszaviszi az 1820 és 1850 között időszakhoz, az 1848–1849-es Habsburg-ellenes forradalom és szabadságharc előtti és utáni évekbe. Kabdebó ezzel a drámával kapcsolatban is a démon szerepét hangsúlyozza, amely arra sarkallta az írónőt, hogy elfogadja a kihívást és dramatizálja a nemzeti kánon egyik ikonikus költőjének megpróbáltatásait. Mi több Kabdebó párhuzamot von a két író, Szabó Magda és Vörösmarty között abból a szempontból, hogy démonjaik (belső „vadállataik”, a Yeats-vers fogalmazásában) milyen küzdelmet folytattak a nemzet és a társadalom iránti elköteleződésükkel. Kabdebó értelmezésében kettőjük különbsége az, hogy az írónőben „az író és a daimón kiegyensúlyozódik”, vagyis a kötelesség nem követel túlságosan nagy részt magának a művészi személyiségben, aminek a drámabeli, Szabó Magda által újjáteremtett Vörösmarty-alak az ellenkezőjét mutatja. Az érvelés szerint Vörösmarty túlzott kötelességérzete okozta a vesztett szabadságharc nemzeti tragédiája utáni fokozatos talajvesztését, továbbá az, hogy érzékelte az olvasók elfordulását a patrióta epikus költészettől.[19] Mindazonáltal a Sziluett kifejezetten hangsúlyozza a nők gyakran érzelmeik megtagadásával történő kötelességteljesítését, amire példa a Vörösmarty-versekben Etelkaként szereplő Perczel Adél, aki ifjúságuk idején szerette a költőt, de apja máshoz kényszerítette, és Csajághy Laura, akit 19 évesen rábeszéltek, hogy menjen feleségül az érte epekedő, akkor már középkorú költőhöz a nemzet iránti kötelességérzetből.

Határ Győző Szabó Magdához hasonlóan szintén többféle műfajban alkotott, s miközben regényei és esszéi kiválóságát méltatta, Kabdebó számba vette a drámáit is, közöttük elsősorban a monumentális Golghelóghi címűt értékelve. A mű ihletője egy rémlátomás-szerű álom volt, amely a márianosztrai börtönben töltött raboskodása idején jelent meg a lesoványodott és illúzióvesztett Határnak. Tényleges megírására Londonban került sor, ahová Határ később emigrált, s ahol 1976-ban és 1978-ban a mű két alkalommal megjelent, majd 1989-ben nálunk is kiadták. A Golghelóghi formáját a nemzetközi hagyományban a következőképpen helyezi el az irodalomtörténész: „Határ Győző mindkét otthonának – a magyar és az angol – középkori színjátszásában elterjedt, a templomok előtti térségben előadott, teológiai indíttatású, létmagyarázó és moralizáló drámajáték karikírozó felelevenítése”. A Golghelóghi szerzője a misztériumjáték formáját tehát megtartotta, de annak cselekményét parodizálva átalakította és „ironikus világmagyarázatot” nyújt, mert nem Isten, hanem az érzéketlen Sátán (Satanael) helyeződik benne mindenek fölé.[20] Krisztus után 1000-ben játszódik, amikorra a világvégét megjósolták. Önéletrajzi írásában Határ Gargantua-szerű műnek mutatja be a Golghelóghi-t, melynek sikere az olvasók körében azt a gyanút keltette az íróban, hogy netán félreértették, vagy nem olvasták el a könyvet a végéig, amelynek utolsó részében a Mindenható másodrangú fazekasként, demiurgoszként, a sátán hűbéreseként jelenik meg, aki csak hatalmas ura megbízásából tud alkotni és magának hitelt szerezni.[21]

A monumentális drámai mű hazai megjelenése után Kabdebó mind magyar, mind angol cikkekben mutatta be a szerinte összefoglaló művet a Határ-kánonban, amely láthatóan az emberiség földi útját és morális helyzetét, s leginkább annak a sokszor mulatságos jelenetekben megnyilvánuló, ám mégis elkeserítő válságát viszi színre.

Az első keresztény ezredfordulón játszódó történet a különböző szerepeket felvevő mesehős, Golghelóghi (és általa a történelemben megjelenő ember) alakváltozásait mutatja be: a történelemben előforduló legfontosabb szerepeket idézi fel. A jelenetekben az emberi létezés egyszerre drámai-tragikus, illetőleg vásári-cirkuszi horizontjai egymást keresztezve villannak fel. Cirkuszsátor és világmindenség: az ember egyszerre szenvedi meg emberléte gyötrelmeit és gyönyörködik a létezés önmagát mindig megújító és átalakító csodájában. Az író művébe foglalja mind a küzdő ember, mind pedig a küzdelmet irányító ’korongoló’-kézműves befejezhetetlen munkáját.

Kabdebó a „világdráma” megnevezést használja a Golghelóghi-ra, mint amely többek között rokona a Faustnak, Az ember tragédiájánakés a Peer Gyntnek. Határ drámáit regényei mellé helyezve Kabdebó így összegez: „A mozgás és mozdulatlanság egyszerre jelenléte ez az életmű, amely leszámol minden emberi cselekvésformával, ugyanakkor a létezés alapformájává fogadja a nyelvi megjelenítést, amely tanúsít és alakít egyszerre.”[22]  Golghelóghi valóban költői módon, stilisztikai újításokkal kezeli a nyelvet a számtalan szereplő kalandjainak ábrázolásában, emlékeztetve az olvasót mind a hibákra, mind a lehetőségekre az emberi létben. Nem csoda, hogy Kabdebó Lóránt, a modern költészet prominens kutatója éppen ezt a költői drámát szerette és értékelte olyannyira Határ Győző életművében.

Befejezésül személyes hangnemre váltva írom, hogy nagyon szeretném, ha a fentiek részleteiről beszélgethetnék Lóránttal, de sajnos erre már sosem kerülhet sor. Biztos vagyok benne pedig, hogy élvezné vitánkat és újabb gondolatokkal lepne meg hatalmas tudásának kincsesbányájából, amely élete végéig növekedett a különféle kulturális és irodalmi értékek, teljesítmények iránti kíváncsiságának, általános nyitottságának köszönhetően. Mondanám neki, hogy bár nem írt sokat a drámáról mint műfajról, a drámaiságot (amit így is nevezett) gyakran fedezte fel Szabó Lőrinc költészetében a dialogicitás egyik tulajdonságaként. Mint anglista azt is mondanám neki, hogy ha Szabó Lőrinc saját nagy kedvencét, a Szamártövis című versét tekintjük, érdekes európai párhuzamot találunk a skót modernista költő, Hugh MacDiarmid A Drunk Man Looks at the Thistle (Részeg ember a bogáncsot nézi, 1926) című, a skótok által használt angol nyelven (Scots) szerzett hosszúversében. MacDiarmid beszélője a viharvert, de sosem legyőzött katonaként az útszélen álló növénnyel azonosítja magát, s a kép további komplexitását az adja, hogy a bogáncs (thistle) Skócia nemzeti szimbóluma, egy népé, amely zivataros történelme során sokat harcolt (máig el nem nyert) függetlenségéért. Mivel Lóránttal már nem beszélgethetek ezekről a dolgokról, azt tudom csak tenni, hogy a drámával, színházzal, drámaisággal kapcsolatos megfigyeléseit és gondolatait a kutatók, diákok és olvasók figyelmébe ajánlom, akik adott esetben számukra izgalmas részleteket találhatnak Kabdebó Lóránt életművének ezen kevéssé ismert területén, és netán ihletet meríthetnek belőle.


[1] Lóránt Kabdebó: Tíz éve halott G. B. Shaw. Észak-Magyarország, XVI. évf. 259, 1960 nov 2, 5. 

[2] Kabdebó Lóránt: Két XX. századi íróportré: Benedek András: O’Neill, Szabó György: Pirandello. Észak-Magyarország, XX. évf. 235. szám, 1964 okt. 7, 4.

[3] Kabdebó Lóránt: A kis család bomlása: első részének előadása a Miskolci Nemzeti Színházban. Észak-Magyarország, 21:68, 1965. március 21. 4.

[4] Kabdebó Lóránt: Németh László-ősbemutató Miskolcon. Napjaink, V. évf. 11, 1966. 6.  

[5] Kabdebó Lóránt: Madách és Szabó Lőrinc. Híd, LXIII. évf. 11. szám. 1999. 706. 

[6] Uo. 707.

[7] Uo. 708–709. A Pound verset lásd https://www.magyarulbabelben.net/works/en/Pound%2C_Ezra-1885/Hugh__Selwyn_Mauberley/hu/12261-Hugh_Selwyn_Mauberley.

[8] Robert Stark: Caliban Casts out Ariel: Ezra Pound’s Victorian Barbarian. Textual Practice, 25 (6) 2011: 1076.

[9] Uo.

[10] William Shakespeare: A vihar. Ford. Babits Mihály.  Budapest, Európa Könyvkiadó, 1981. 27. o.

[11] Kabdebó Lóránt: Egy monográfia címszavai: Szabó Magda. In.Uő: „Ritkul és derül az éjszaka”: Harc az elégiáért. Debrecen, Csokonai Kiadó, 2006. 281.

[12] Kabdebó Lóránt: Az önmegmentés hősnői. In Uő: Vers és próza a modernség második hullámában. Budapest, Argumentum Kiadó, 1997. 296. 

[13] Baranyai Norbert: Emlékezet és a múlt reprezentációja Szabó Magda Az a szép fényes nap című drámájában. In: Soltész Márton – V.Gilbert Edit (szerk.): Szabó Magda száz éve. Budapest, Szépirodalmi Könyvműhely, Orpheusz Kiadó, 2019. 269–270.

[14] Uo.

[15] Kabdebó Lóránt: Egy monográfia címszavai: Szabó Magda, 283. 

[16] Kónya Judit: Szabó Magda: Ez mind én voltam… Budapest, Jaffa Kiadó, 2008. 175.

[17] Kabdebó Lóránt: Egy monográfia címszavai: Szabó Magda, 283.  

[18] William Butler Yeats: Démon és vadállat (Demon and Beast).Ford.: Szabó T. Anna. William Butler Yeats versei. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000. 111.

[19] Kabdebó Lóránt: Egy monográfia címszavai: Szabó Magda, 279–280.

[20] Kabdebó Lóránt: Golghelóghi.  https://www.mmalexikon.hu/kategoria/irodalom/golgheloghi.

[21] Viktor Határ: The Right to Sanity: A Victor Határ Reader. Trans. George F. Cushing at al. Budapest, Corvina Books, 1999. 50, 54.

[22] Kabdebó Lóránt: A modern magyar próza másik modellje: Határ Győző. In Uő: Vers és próza a modernség második hullámában. 283–285. 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük