Az öreg párt, aki csak ismerte, mindenki kedvelte a faluban. Terus néni és Imre bácsi szelíd békességben, csendes harmóniában éldegélt kicsi házukban, amelynek utcafrontján nyaranta tarka virágok sokasága díszlett, a hátsó kertben pedig számos különleges gyümölcsöt érlelő fát ápoltak, neveltek.
A patikusné egyenesen Imre bácsitól hallotta, hogy a híresen jól termő, szépen gondozott fák között található Besztercei óriás szilva, Germersdorfi ropogós cseresznye és „francia barack” – ami alatt ő az őszibarackot értette. A Jonathan mellett Starking almafa nő, attól jobbra Alexander körte, de „pirosbélünk” is van – mesélte akkor nem kis büszkeséggel Imre bácsi.
Az öregeknek nem volt gyerekük.
Ennek okát Terus néni révén tudta meg az a néhány asszony, akik közül egynek elmondta, az meg továbbadta a többinek. Mármint hogy a pár, házasságuk kezdetén, a rossz anyagi körülményeik, a szegénységük miatt nem tervezhetett gyermeket, amikor pedig megtehették volna, addigra úgy elszaladt felettük az idő, hogy az életkoruk már nem tette lehetővé utód vállalását. Pedig mennyire szerették a gyerekeket!
És ezt a falu gyerekei időről időre meg is tapasztalták.
Terus néni minden gyerkőcnek, aki a kapujuk előtt elhaladtában beköszönt hozzájuk, adott valamit. A nyári időszakban természetesen gyümölcs volt az ajándék, de amikor ősszel találkozott velük, lekváros buktát, télen meg bejglit kaptak a kicsi haspókok.
Persze a falusi házaknál más is sütött rétest, buktát, bejglit, ugyanakkor Terus néni különleges gyümölcseit nem pótolhatta semmi.
És hogy Imre bácsi le ne maradjon párja mellől a sok jót tevésben, adakozásban – hiszen ugyanúgy kedvelte a kis lurkókat –, azt találta ki, hogy cseresznyeéréskor meginvitálta a gyerekeket egy kis „szüretre”. Ilyen alkalmakkor mindenki annyit ehetett és szedhetett a fáról, amennyi csak a hasába vagy a zsebébe belefért. Egy szabály volt csupán: a finom gyümölcsöt termő fát kímélni kellett, levelét letépni, ágát letörni és a fa alatt szemetet hagyni nem volt szabad.
A falubéli gyerekek nemcsak a cseresznyét szerették nagyon, de a két idős embert is.
Az idő előrehaladtával Terus néni és Imre bácsi egyre korosabb lett, lassan már a nyolcvan felé közeledtek. Ennek ellenére karácsonykor minden évben állítottak egy fenyőfát, vágottat, évről évre kisebbet, amit Imre bácsi befaragott a tartóba, Terus néni pedig „felöltöztetett” különféle maga készítette díszekkel.
A nem ritkán felmerülő kérdésre, hogy miért csak gyümölcsfák nőnek pompás kertjükben, az öreg pár azt felelte: kertjük zsúfolásig tele van ültetve, másfajta fa a gyümölcsfák mellett nem is férne el.
Meg amúgy is, van azért egy kis fenyőjük, eldugva a kert egyik szegletében, afféle mementónak. Azt ugyanis még az első, házaspárként együtt töltött karácsonyukra vették, majd az ünnepek elteltével az akkor még cserépben is elférő, vézna fácskát elültették a kertjükben.
A fenyő szerényen meghúzódott a gyümölcsfák mögött a kert legtávolabbi sarkában, és bár eleinte alig látszott ki a sűrű lombú, szépen termő gyümölcsfáktól, idővel egyre magasabbra nyújtózkodott. De ő csak „úgy volt”. Minden jelentőség nélkül, magányosan élte az életét, a maga kis világába zárva. Vele nem foglalkozott senki, hiszen nem tudott finom gyümölcsöt teremni, sem igazi árnyékot adni. Gondoskodást sem igényelt, holott az öreg pár esetében ennek is megvolt a maga fontossága. Nekik lételemük, úgymond mindennapi feladatuk volt a kert tökéletes rendben és a fák minél további életben tartása.
Hát igen. Az élet lassú mederben, de visszafordíthatatlanul folyt előre, rendíthetetlenül, ám minden jónak vége szakad egyszer.
Imre bácsi ment el elsőnek…
Terus néni magára maradt. Azontúl egyedül kellett rendben tartania a kertet, bár ott egyre kevesebb lett a munka, hiszen a fák is megöregedtek, némelyik kiszáradt, egyik-másik kidőlt, elpusztult. Már nem volt annyi gyümölcs, és annyi cseresznyeszüretelő sem, hiszen a gyerekekből felnőttek lettek. Persze Terus néni portája előtt elhaladtukban még így is meg-megálltak, beköszöntek, de már nem várta el senki a gyümölcsajándékot.
Így jött el Terus néni első karácsonya a párja nélkül. Nem volt, aki megvegye a kis fenyőt, tartóba faragja, és Terus néni már csak gondolatban foglalkozott a fa díszítésével. Persze kesergett is. Imre bácsi és az együtt töltött szép karácsonyok elmúlása miatt.
Szentestén szomorúan ült a bejglis tállal szemben az asztalnál. Gondolkodott, emlékezett. Aztán, bár a csúza igencsak akadályozta ebben, felállt és kitipegett a verandára, hogy lefekvés előtt megnézze, kettőre zárta-e az ajtót.
Ahogy botjára támaszkodva bicegett, az udvar távoli sarkából valami fényesség vonta magára a tekintetét. A telkük ott volt határos a szomszédék kertjével. Csak nem a fészerük gyulladt ki? Ott tárolja a szomszéd a benzines fűnyíróját és egyéb kerti kisgépeit. Óvatosan, fájós derekát kímélve lépegetett az udvaron a kert végében továbbra is csillogó fényesség felé. Ha valóban baj van, haladéktalanul szólnom kell a szomszédnak – gondolta.
Amikor pedig odaért a fényesség forrásához, egyszeriben földbe gyökerezett a lába, mert amit látott, az maga volt a csoda! Az ő elfeledett, valaha csenevész, de az évtizedek során magasra nőtt fenyőfája fel volt díszítve. Mindenféle csillogó dísz ékítette és még égők is voltak rajta. Terus néni csak állt ott meghatottan, amikor észrevett egy fehér papírlapot a fa tövéhez támasztva. Felvette, és mivel már hószagú volt a levegő, hogy meg ne fázzon, lassan visszatipegett a házba.
Odabenn elővette a szemüvegét, hogy elolvassa, mit írtak a lapra. Csak ennyi állt rajta: Fogadja szeretettel ajándékunkat! – s az aláírás: a valamikori Cseresznyeszüretelők.
És akkor arra gondolt, ha a karácsony a szeretet ünnepe, akkor ez a karácsonyfa a szeretet fája.
Mester Györgyi
(Illusztráció forrása: Pixabay)