Karácsony előtt egy héttel kora délután megcsörrent a vonalas telefon.
Ezen igencsak meglepődött, mivel ő meg a férje is mobilt használtak, a vonalas telefont nyolcvanéves anyja miatt tartotta, akivel csak így tudott kommunikálni. Ráadásul az idős asszony kikötötte, őt csak esténként hívhatják, amikor már véget ért a híradó.
Ha nem az anyja, akkor ki lehet a hívó fél?!
Felvette a telefont és belehallózott. A vonal másik végén női hang jelentkezett.
– Frau Silke? – kérdezte.
– Igen – felelte ő, és udvariasságból hozzátette. – Mit óhajt?
– Isadora vagyok – jött a válasz. Ön nem ismer engem és én sem ismerem Önt. Ennek ellenére, kérem, szánjon rám kis időt, hallgasson meg. Húsz évvel ezelőtt a férjével élettársak voltunk. Stephan és én nagyon szerettük egymást, úgy éreztem, az elkötelezettségünk egy életre szól. Voltak ugyan közöttünk ellentétek – én gyereket szerettem volna, ő pedig nem –, de úgy gondoltam, ez a jövőben még változhat. Amikor azonban véletlenül terhes maradtam, Stephan őrületes hisztit rendezett. Teljesen kikelt magából, őrjöngött, hogy ő megmondta, nem akar gyereket, semmiképpen. Ő nem vállalhat ekkora felelősséget, főként a mai világban. Való igaz, akkoriban többször volt munka nélkül. Én naivan azt hittem, ez csupán átmeneti sokk, majd megszelídül. Stephan azonban hajthatatlan volt. Azt mondta, vagy elvetetem a gyereket, vagy vége a kapcsolatunknak. Szerettem, így hát megtettem. Az abortuszt választottam. Ennek ellenére, a cirkusz, valamint a közöttünk lévő kibékíthetetlen ellentét miatt a kapcsolatunk pár hónap után véglegesen tönkrement. Az útjaink elváltak. Ön – tudtommal – csak évekkel később ismerte meg Stephant, így mi sohasem voltunk egymás riválisai. Pár év múlva én is férjhez mentem egy gyermekszerető, nagycsaládra vágyó férfihoz, akivel boldogan éltem, egészen addig, míg ki nem derült, nem lehet gyermekem. A beható vizsgálat kiderítette, a korábbi abortuszom során olyan orvosi műhibát követtek el, amiből következően soha többé nem szülhettem. A férjem nem akart örökbe fogadni, saját gyermeket akart, ezért elhagyott. Tizenöt éve élek egyedül, magányosan. Talán a sok elszenvedett csalódás, a megaláztatás. a reménytelenség tették, hogy beteg lettem. Rákos vagyok. Nem tudom, mennyi időm van még hátra, de ezalatt szerettem volna időt szakítani arra, hogy megkeressem azokat az embereket, akik annak idején meghatározó szerepet töltöttek be az életemben, úgy, mint Stephan. Ez okból kerestem meg Önt is. Nem akartam, hogy ebből családi perpatvar, vita legyen. Csupán szerettem volna találkozni és beszélni a férjével, már ha Önnek nincs ellenvetése. Végül is Ön teljességgel megértheti, milyen érzés, amikor az ember a társáért elfogadja, hogy nem vállal gyereket, és emiatt az egész élete valahol üres, sivár lesz. Ezt Ön nyilván ugyanúgy tudja, mint én, hiszen nincs gyermeke.
– Nekünk három lányunk van.
A vonal túlsó végén döbbent csend következett be, majd egy halk kattanás. A telefont letették.
A hívásról természetesen beszámolt a férjének, miért ne tette volna, féltékenységre semmi oka nem volt. Szegény asszony. Beteg, és ki tudja, mit hoz a jövő?!
Mivel telefonszám nem állt rendelkezésükre, hogy visszahívhassák, így kicsit agyalogtak rajta, azután igyekeztek elfelejteni a beszélgetést.
Január végén, amikor egyik barátnőjével telefonon beszélgettek, és már kiveséztek szinte minden lehetséges pletykatémát, a barátnő egyszer csak előrukkolt a következőkkel:
– Ne haragudj, én adtam meg a telefonos elérhetőségeteket Isadorának. Évek óta ismertük egymást, de az csak karácsonykor derült ki, hogy közös ismerőseink is vannak. Mármint ti. Tudtam, hogy beteg, és szeretne beszélni Stephannal, hát lehetőséget adtam rá. De semmi mást nem mondtam rólatok. Rád bíztam, hogyan kezeled a dolgot.
– Hát igazán szép, hogy utólag felfedted a dolgot. – Hogy van mostanság Isadora?
– Meghalt. Két hete temették, Hamburgban.
A hírt kénytelen volt elmondani a férjének, de mintha még neki is némi lelkiismeretfurdalása lett volna. Akár beszélhettek is volna ők ketten, a férje meg Isadora.
A férje azt mondta, gyakran jár Hamburgban, üzleti tárgyalása szokott ott lenni, majd szerét ejti, hogy kimenjen a temetőbe, és utólag legalább egy csokor virággal lerója a kegyeletét a sírnál és bocsánatot kérjen. Kicsit úgy érezte, felelős azért, része van benne, hogy Isadora olyan sivár, gyermektelen életet volt kénytelen élni.
Két hét múlva alkalom is adódott rá, hogy meglátogassa a sírhelyet. Nagy, fehér rózsákból kötött csokrot vitt magával, és amikor az útmutatások alapján rálelt a sírra, meghatottan állt meg előtte. Miközben a sírra helyezte a csokrot, félhangosan azt mormolta: bocsáss meg, én igazán nem akartam, hogy ez legyen.
Elmélkedés közben szemét végigfuttatta a sírfeliraton. Nézte az ismeretlen asszonynevet, felidézte a lánynevet, és elszörnyedt a halál oly korai dátumán: 1954–1994.
Újra és újra előtört belőle: Bocsáss meg!
Akkor hirtelen a sírkő aljára vésett szöveg vonta magára a tekintetét. Valamit oda is írtak. Kíváncsi lett, hogy vajon mit. Félrehajtotta a hervadó virágokat. „Béke poraira”, „Nyugodj békében”, ilyesmire számított, de ehelyett a következő feliratot olvasta: „Nincs bocsánat.”
Mester Györgyi
(Illusztráció forrása: Pixabay)