Éber alvó vagyok, a legkisebb zajra is felriadok. A szemhéjam most is arra pattant fel, hogy valami koppanást hallottam az éjszaka nyomasztó csendjében.
Percekig hallgatóztam, próbáltam élessé tenni a hallásomat, hogy minél jobban el tudjam különíteni az éj egyéb zörejeit attól a hangtól, ami a félelemérzetemet kiváltotta. Az alvás ideje számomra holtidő, és ami ettől elüt, az mind természetellenes.
Újabb zörejt hallottam, majd közvetlenül utána valami ütődéssel járó súrlódás neszét. Összeszedtem a bátorságomat és halkan leléptem az ágyról. Szándékosan nem húztam papucsot, azzal sem akartam elriasztani azt a valamit, vagy valakit, amely felé vakmerőségem egyre taszított, rettegésem pedig próbált tőle visszatartani.
A nyáron, nem is olyan régen, a szomszédunkhoz úgy törtek be, hogy az egész háznép éppen a tévé előtt ült. Észre sem vették, hogy valaki járt a lakásukban. Miért ne próbálkozhatna valaki az alvók kirablásával?!
Ekkor hangos puffanással a földre zuhant valami. Aztán néma csönd. Elektromos feszültséghez hasonló vibrálás érződött a levegőben. A csend szinte belém hasított, megborzongtam.
Lelki szemeim előtt kirajzolódott lakásunk alaprajza. A koromsötétben szükségem volt minden idegszálam összpontosítására, s bár behunyt szemmel is kitaláltam volna az előszobába, most a helyhez közeledve olyan érzésem támadt, mintha éppen előttem járt volna ott valaki. Lábam megakadt egy földön fekvő nagyobb halomban, de mielőtt még felsikoltottam volna, rájöttem, a cserepes agavé dőlt el. De vajon mitől?! A szívverésem is elállt egy pillanatra, mert még a lélegzete melegét is érezni véltem annak a valaminek, vagy valakinek, aki előttem ott járt.
Egyik kezemmel a falba kapaszkodtam, hogy el ne vétsem az irányt s véletlenül magam is beleütközzem valamelyik bútordarabba, szabad kezemmel pedig, jobb híján, az előszobafalra akasztott esernyő után tapogatóztam. És éppen ma nincs itthon a férfiak közül senki, csak csupa nő! A tudat, hogy nekem kell helytállnom, megkétszerezte az elszántságomat, erőt adott. Szinte reszkettem, de éreztem, nem hátrálhatok. Innen már nincs visszaút! Megtettem az utolsó tíz lépést, ami a konyhába vezetett. A közeli távolban valami idomtalan folt bontakozott ki a sötétségből. Vagy csak a félelmem nagyította fel a kontúr nélküli, homályos képet?!
Én tudtam, hol a villanykapcsoló…
Az ernyőt fejem fölé emelve, támadóállást vettem fel, bal kezemmel egyidejűleg a szögletes dobozkára csaptam… de ott már volt egy kéz. A felvillanó fényben húgom riadt tekintetét láttam magam előtt, amint sikoltva kérdi: Ki az?! Arcán rettenet ült, és az enyém se nézhetett ki másképp. Egy pillanatra dermedt csend telepedett ránk, és én már tudtam is, mivel vágom ki magam, hogy ne érjen blamázs: Ha idegen helyen, vendégségben felkelsz, mert a konyhában vizet akarsz inni, legközelebb nyugodtan kapcsold fel az éjjeli lámpát. Mi is azt tesszük, ha éjszaka kell valami. Akkor majd…
És erre még neki állt feljebb!
Mester Györgyi
(Illusztráció forrása: Pixabay)