Menü Bezárás

Örök sebek a szívekben – Illés Sándor vallomása egyik utóbbi könyvéről

Trianon103/9*

„Annak idején sokszor jártam a termelőszövetkezetek szövetségébe Nánási Laci bácsihoz, a Szabadság térre. Egyszer rájöttem, hogy a hivatal egyik irodájában van egy könyv-, avagy inkább levéltár, ahová a háborúból visszatért zsidóasszonyok írásait, visszaemlékezéseit gyűjtötték össze. Megemlítettem, hogy szeretnék az írásokba belelapozni. Elém tettek egy egész köteget. Miközben végigolvastam, mélyen megragadtak egyes szavak, a szörnyűségek és borzalmak, a háború szele, és akkor ott jöttem rá, hogy a háborúban tulajdonképpen nemcsak a durvaság, a rettegés és a félelem borzolja fel az embert és teszi tönkre az idegeit, hanem annak lelki bántalma is, hogy erőszakkal elvesznek tőle valakit. Például anyától a gyermekét. Egy anya írta abban az emlékezésben, hogy neki két lánya volt és Auschwitzban mindkettőt elvesztette. Ezek után ez az anya hogyan találja meg a nyugalmát, hogyan tud visszatérni az életbe? Ezen tűnődtem sokat, s ennek a hosszú folyamatát akartam megírni. Az emberekben lévő anyai ösztönt nem lehet semmivel sem összehasonlítani. Noha az érzést nem ismerhetem, azt azonban tudom, hogy az asszonyoknak legdrágább kincsük a gyermekük élete. Drágább, mint a saját életük. E köré fontam a történetet. A részleteket az említett dokumentumokból merítettem, hiszen én ott nem voltam jelen soha. A visszaemlékezésekből tudtam meg pontosan, hogyan szállították őket a vonaton, milyen volt a fogolytáborokban a rend, az étrend, a fegyelem, hogyan bántak velük, milyen volt a helyszín, a levegő, a környezet, a hangulat. Ha mindezt képzeletből írtam volna, nem közelítette volna meg a valóságot, hiszen az ember el sem tudja képzelni azt a sok szörnyűséget, borzalmat és fájdalmat, amit azok az anyák ott átéltek.

Ezek az édesanyák a gyermekeik nélkül jöttek haza. Volt, aki visszament keresni őket, és volt, aki nem. Belenyugodott, bár örök seb maradt a szívében. Az én hősöm, Sára asszony visszament Németországba, és addig küzdött, míg megtalálta a lelke egyensúlyát, önmagát.

Az édesanyjuktól elszakított gyermekeket a németek Auschwitzból németországi neveldékbe vitték, meghamisították az adataikat és átnevelték őket. A gyermekek később maguk sem tudták, hogy zsidók, fölszívta őket a nagy nemzet. A feljegyzések végigolvasása után több olyan zsidóval beszélgettem, akik átélték a borzalmakat. A leírtakat tehát élő szó is kiegészítette, noha sokan közülük nem akartak erről beszélni. Olyan szörnyűségek kavarogtak bennük, hogy a hallgatással is szabadulni igyekeztek tőle, arról nem is beszélve, hogy a félelem örökre bennük maradt. Én pedig úgy gondolom, hogy ezt a kérdést meg kell oldani. Nem szabad függőben hagyni, mert ez seb, ami vérzik. A vérzést pedig el kell állítani, le kell csillapítani, be kell gyógyítani, hogy behegedjen. Hogy Sára asszony évekig tartó, hosszú és küzdelmes harc, keresés után a saját lányait találta-e meg, erre nincs bizonyosság. Mégis belenyugodott abba a gondolatba, hogy megtalálta a gyerekeit, s azok gyerekeit, az unokákat.”

(Illés Sándor nyilatkozata a Miképpen mi is megbocsátunk című könyvéről [Kairosz Kiadó, Budapest, 2005]. Interjúrészlet, 2006. Szerző: Varga Gabriella)


* Háttér:
Trianon 103 – Százhárom fejezet a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből
https://www.eletunk.net/trianon103/trianon-103-szazharom-fejezet-a-magyarsag-tortenetenek-elmult-szazharom-evebol/

Vélemény, hozzászólás?