Ifjúkoromban lelkem felizzott ősrettegéstől, ezernyi szólamú sorsaggodalomtól, napjaimra ülő halálszorongástól: miért is érkeztünk eme sivár földre? Ha már megszülettünk, maradnánk örökre így, hogy élet-halál pólus rövidre zár, mire jó szűkölni? Meg kéne szüntetni! Végleg befejezni a létkomédiát!
Ifjúkori gőgöm mára már elporladt, halálfélelmem is létörömbe olvadt.
Ami eloszlatta a botor csüggedést és elkeseredést, atya fiú lélek szűzanya bizonyság! Teremtő igazság! Kiteljesedtek a világi örömök, hitvesi szerelem, apaság, az örök értékek nemessé immár hitelessé szűrik a világot, ezért hő imával, zsoltáros fohásszal istenhez kiáltok, elporlad az átok.
Atyám, hadd maradjak! Most még hadd lakozzak, ameddig csak lehet.
Az ifjúkoromban lefitymált világban, istenszeretetben, hitves szerelemben.
Hazánkhoz hűségben, családi kötésben, elmúlt szorongásban.