I. Istenem segíts át félelmem küszöbén hogy elérkezhessek a lét kapuihoz Ne küldj rettegésben erjedt veszélyeket vörös fekélyeket arcomra, rettegnek az emberek úgy is attól, akit minden bénaságuk bénít. A fölismerésnek örömét már régen ízlelték, ajkukon elhalt érzékelő bimbóik nagy része és ami torzóik gyógyuló sebeit újra fölszakítja csupán állatias vinnyogásba hajszol. A tyúk csak egy percre röppen föl a légbe talán épp a sastól érzett félelmében De miért vállaljam a nagy ragadozó szerepét éppen én kiáltanám - viszont álmot látok róla amint karcsú pávát lát a mezőn járni közelében száll le várja, hogy csodálja őt a büszke páva de csak kacagása éles rikoltása kavarog a réten Téged magas röptöd tett királyi sassá előttem tipegve kegyeim esengve szürke tyúkocska vagy Megszakadt az álom együgyű fonala és mint minden reggel kedvesem oldalán ért el az ébredés új föltámadása mellette halálos verítékbe mártó álmom lebegéssé foszlik. Szavaival szelíden elnyomja a durván is gyöngébb hangokat, Istenem ma is elküldesz hát a kárhozottaknak megváltást hirdetni
II. Istenem, föltárom előtted szívemnek rejtett panaszait primitív világok primitív halálát láttattad meg velem vagy én láttattam meg magammal, lehet-e mondd, hogy magam vagyok a saját végzetem? Tagadd meg tőlem a látásnak kegyelmét kímélj a szégyentől hogy én tagadjam meg saját világomnak kísértő árnyait amelyeket mégis végtelen kegyelmed által égbe emelt árnyad vetít le ránk és ha kicsi is bár, a legnagyobb abból, amit észlelhetünk belőled Istenem Ha hallod nevedet ahogy mindhiába pereg a nyelvemen mosolyogj elnézőn hiszen nem te vagy az kit szavam káromol csak szerény fogalom amely nem tartalmaz semmit vakítónak elképzelt lényedből bár a félelem az amely létrehozza hatványokra emelt lényemből a fegyvert a pusztító idő egységei ellen. E harc a létemből gyilkol meg értékes perceket, s ha fogynak egyre kevesebb az esélyem a harcra. Uram, ördögi kör láncaiba fonva él még az alkotó is. Az életerőm ha nem lel közeget saját húsomba váj. Te mosolyogsz, tőled kaptam kegyelemként a tüzet amellyel fölmelegítettem a zord fagyhalálra ítélt földet, ezzel megmentettem, viszont karom tövig égett Gyógyítsd be a sebet amit tőled nyertem kétes jutalomként. A stigmák fájdalma elviselhető bár, de a csúnya sebhely elriasztja tőlünk a gyönge lelkeket, vagy ki italoddal nedvesíti ajkát elfelejti talán az egyszerűbb földi ízeket? De nem baj Érzékiség helyett megadtad a gyilkos ösztönök csordáját legyőző szerelmet Őt adtad meg nekem vagy elnyertem tőled örök jutalomként Ő eljött felém és így leltem magamban igéd letisztultan csengő halk szavára Istenem dicsőség Láncát fonja kezünk Mirtuszkoszorúdra
