Testvérek ott a Duna Partján! Mit is tudnánk üzenni néktek Innen, az idegen Világból? Hét tengerek messzi távolából Hol legbelül, Már csak emlékek maradtak bennünk Egy régi nyárról. Elfelejtett utcanevekről, Letűnt időről, ifjúságról… Üzenjünk, furcsa kettős életünkről, Vágyainkról…? Féltve őrzött rendíthetetlen hitünkről? Vagy hírt küldjünk nektek Meddő szélmalomharcainkról, A vele járó kudarcokról…? Melyek túl az ifjúság álmain, Mint őszi eső hideg ablakon Szürkén és kitartón Kísérnek végig az Élet hétköznapjain…? Most mégis bátorítva Testvéri kezet szorítva Szeretnénk segíteni néktek, Kiket nyersebben sújtottak A kíméletlen évek…A visszatérő múlt… A jaltai vétek… Magatoknak sem meritek már Bevallani titokban, Hogy negyven év súlyos terhét, Mint a vörös múlt átkos örökségét Hordozzátok most utódaitokban. Nincs már nép, kiben bízhatnátok, Kit megértenétek Ki baráti kezet nyújtana felétek Magányosan Mint siralomházi elítéltek, Tovatűnt remények senki-földjén éltek. Európa átjáró útja lett Árpád büszke birodalma mára Hol a pénzen vásárolt hazugság Fojtó ködébe zárva, Valami váratlan csatára várva, Még mindig… Egy jobb jövőt reméltek. S azt a jobb jövőt, Ugyan kitől várhatnátok…? Valami szabadító Mózesre vártok…? Az égi csoda ma már oly kevés! Bizony hasznos lenne végre A józan ráébredés Közönybe fásult meddő álmok helyett Jobb lenne, ha jól meggondolnátok AZ ELHAGYOTT SZAVAZÓFÜLKÉK ELÁRULT CSÖNDJÉBEN - Mint költők jósolta látnoki átok… HOLNAP A NEMZETHALÁL VÁRNA RÁTOK. Testvérek, ott a Duna partján! Múltat sosem feledve Bízzatok mégis Az Istenünkbe Ismeretlen, Elesett hősök emléke Adjon nektek hitet Egy boldogabb jövendőre. És emlékezzetek arra az őszre, Mikor a pesti srácok drága vére Csurgott az utcák szürke kövére. Most társtalanul, magányosan Éhezőn és árván A kufár világ előtt, Ezért álljatok büszkén a vártán… Szívetek együtt dobbanása A csonka határral, Együtt éljetek gondolatban Újvidékkel, Kassával, Munkáccsal és Kolozsvárral. Féltőn vigyázzatok Minden maradék magyar rögre, Őrizzétek az ősi fészket S védőn boruljatok rá MINDÖRÖKRE. És Testvérek! Ha létetekre tör a lelketlen Pénzvilág Ökölbeszorult kézzel Maradjatok őrlő szú a fában Higgyetek a késő nyárban A jégverés utáni napsugárban, Bízzatok a feszített IGAZSÁG Nagypéntek utáni FELTÁMADÁSÁBAN. Higgyetek egymásban S a lelket romboló Kilátástalan napokban, Higgyetek magatokban Bízzatok a szunnyadó parázsban A lehetetlenben A hosszan tűrő néma emberekben A fagyban nyíló hóvirágban, A nyomorban született magyar magzat Első mosolyában. Rendületlenül bízzunk Testvérek Az igazságosan ítélő Isten szörnyű haragjában… És imádságos lélekkel Soha ne szűnjetek meg hinni SZENVEDŐ ORSZÁGUNK FELTÁMADÁSÁBAN… Sydney, 1997. Nagypéntek
Ruttkay Arnold (Hajdúdorog, 1923 – Sydney, 2008) író, költő, újságíró, a szerves kémia professzora, az MTA külső tagja, az emigráció egyik kedvelt írója, az ausztráliai magyar élet vezető személyisége Hajdúdorogon született 1923-ban. Budapesten elvégezte a Ludovika Akadémiát. Túlélte a Don-kanyart, a második világháborút századosi rangban fejezte be. 1948-ban menekült el Magyarországról. 1950-ben kivándorolt Ausztráliába. Először Melbourne-ben élt családjával, 1958 és 1966 között Melbourne-ben a Regnum Marianum Ifjúsági Otthon vezetője volt. Később átköltöztek Sydney-be, 1979-től a helyi magyar rádióműsor munkatársa volt és közkedvelt író, költő. Versei, komolyabb írásai valós nevén – Ruttkay Arnold – jelentek meg; szenzációs humoros írásai pedig Só Bernát írói álnév alatt. Ezeket az ausztráliai magyar sajtón kívül a többi között az Új Világban, a Kanadai Magyarságban, a buenos aires-i Magyar Hírlapban és a clevelandi Képes Magyar Világhíradóban publikálta. „Ha a sajtó velünk, ki ellenünk…?” – tette fel a költői kérdést. Sydney-ben halt meg 2008-ban.
(Illusztráció forrása: Pixabay)