Nannyóka szép kort, kilencvenkét esztendőt élt. A férje, János nagyapó halála után költözött hezzánk.
Áldott, jólelkű, okos asszony vót, teli élettapasztalattal, érdemes vót odaügyelni minden szavára. Édesapám nannyókát édesanyjaként tisztelte, szerette, lehet azétt, mert már háromesztendős korában az édesanyja meghót. Én mindig, amikor nannyókára gondolok, egy feketeruhás, kankósbotjára támaszkodva, levegőt kapkodva látom, amint szedi a körtét a vackorfa alól.
Mikor kicsigyermekek voltunk, s édesapámék a mezőn dógoztak, nannyókára vót bízva az élet, s mü gyermekek. Egyik reggel édesapám béfogta a szekerbe a lovakot s elindultak. Vót az istállóban egy csitkó, s édesapám megyhagyogatta nannyónak, hogy ügyeljen, nehogy az istállóból kiszökjön. Egy üdő után a csitkó, látván az úton elhaladó szekereket, neki es mehetnékje támadt. Addig ficánkolt s addig ficánkolt, hogy elszabadult, s az alsó ajtót átszökve imán az udvaron es vót. Egy darabig futott kereken az udvaron, s osztán a kerítés felé vette az irányt, s nagyot szökött. De az magas vót neki, s a kerítés tetejit ékesítő lándzsán fennakadott. Ezt látván nannyóka kétségbe vót esve, hogy a reja bízott csitkóba kár esett. Nagy ejedtségibe erőt gyűjtött, a csitkó alá butt, s onnat kiemelte. A nagy emeléstől úgy elment az ereje, hogy egy üdeig fel sem tudott állni. A csitkónak nem lett semmi baja. A likat, amit a kerítés lándzsája ütött, megszórták sebporval, s osztán szépen bé es gyógyult.
Nannyókának vót egy cumival nevelt báránykája, Bezsi. Úgy szerette, simogatta, s kézből etette, s így osztán kezes lett eröst. Amikor tapsolva énekelt neki, örömében szökdécselt, táncolt. A bárányka mindenüvé követte. Nannyóka amikor elment vecsernyére a templomba, Bezsi alattomba utánament, s a templompad véginél lefeküdt. Nem zavarták ki…
Nannyókának ha egy kicsi szabadüdeje vót, vette elé a rózsafüzért s az imádságos könyvit. Akkor hang nélkül mozgott a szája, s olyankor tudtuk, hogy békit kell hagyni.
Nannyóka minél öregebb lett, egyre kevesebbet evett. A guduba sült alma s napi pohár borocska elég volt neki.
A Szent Anna napi búcsú nálunk nagy innap vót. Három napig es eltartott. Elyenkor imá szombaton süttek, főztek. Vasárnap osztán jöttek a rokonyok szekerekvel, s ugye hetfün a maradék ételnek s italnak es el kell fogyni. Nannyóka imán régóta az ágyat nyomta, napok óta nem evett. Egy búcsú másnapján este türelmetlen felkiáltott.
– Márta! Vigyetek valahova!
– Hova vigyük anyóka?
– Nem bánom édes lejánkám, akárhova!
Akkor édesapám és édesanyám hunya alá nyúlva leemelték az ágyról, s szép lassan átvitték az egyik szobába s vissza. Amikor visszafektették, megszólalt:
– Most tegyetek le a fődre.
A derekaljval együtt leemelték és letették a padlásra. Néhány minuta után megszólalt:
– Most tegyetek vissza úgy, hogy lássalak tüktököt.
Nannyókától többször hallottam: Édes gyermekeim, én úgy szeretnék meghalni, hogy mondják mellettem a rózsafüzért, s eppe akkor, amikor imádkozzák, kit értünk tövisvel megkoronáztak. Édesanyám látta, hogy nannyóka életgyertyája imán minnyá leég. A szomszéd szobába elé volt készítve a gyertyaszentelő napján megáldott gyertya, szép fehér gyolcs rejatekerve, s egy vékonyka nemzetiszínű szalagval átkötve. Amint ott álltunk az ágya körül szüleimvel s testvéreimvel, nannyóka halkan megszólalt:
– Kezdjétek el mondani a rózsafüzért.
Imádkoztunk. Imán odáig értünk a rózsafüzér imádságval hogy: kit értünk tövisvel megkoronáztak, izgatottan édesapámra, édesanyámra, majd sorra, mindenkire vetett egy pillantást. Édesanyám átfutott a szobába, meggyújtotta a gyertyát, s nannyóka kezibe adta. Utolsó erejével megszorította, majd lassan lecsukódtak a szemei… Mi pedig sírva mondtuk tovább a rózsafüzért. Nannyókánk kilencvenkét esztendőt élt.
Hófehér ruhába öltöztették fel. Fehér ruhában, tiszta lélekkel állhatott az Úr színe elé.
Légy szószólónk odafent, imádságos lelkű Nannyókánk.
Sebestyén István Istánka
2016. február 8.
(A képen: Nannyóka és én)