Menü Bezárás

Smid Róbert: Szabó Lőrinc egyetemessége

Elhangzott 2023-ban a Tokaji Írótáborban, emlékfa ültetése alkalmával

Kabdebó Lóránt a magyar irodalomtudomány történetébe Szabó Lőrinc monográfusaként írta be a nevét. A háromkötetes nagymonográfiát ellenszélben alkotta meg a ’60-as és ’70-es években, és bár tiltani éppen nem tiltották, de egyértelmű, hogy a három kiemelt életmű (Petőfi, Ady, József Attila) és a hozzájuk rendelt egy-egy irodalmár mellett mind Szabó Lőrinc, mind pedig Kabdebó Lóránt csak a kánon peremén foglalhatott helyet. Ebből a helyzetből lett Kabdebó egyetemi tanár és a miskolci bölcsészkar alapító dékánja és helyezte vissza Szabó Lőrincet az őt megillető helyre a magyar irodalomtörténetben. Az általa a költőről írt köteteket pedig – a Kádár-rendszer kivételezettjeinek munkásságával ellentétben – nem pusztán érdekes kordokumentumokként forgatjuk még ma is, hanem valóban használható szakkönyvekként.

Kabdebó értelmezései túlmutatnak azon, hogy pusztán Szabó Lőrinc életművét értsük jobban általuk. Értekezéseivel hozzájárult a későmodern korszakküszöb kidolgozásához a magyar lírában, vagyis tevékenyen részt vett annak a versbeszédbeli váltásnak az azonosításában, amikor a magyar szerzők is felismerték, hogy nem a szubjektum uralja a nyelvet, hanem mindenfajta szubjektivitás és annak valamennyi világvonatkozása kizárólag a nyelv terméke lehet. A Szabó Lőrinc paradigmaváltó 1932-es verseskötetének címében szereplő „Te meg a világ” kifejezés ezért mindvégig foglalkoztatta Kabdebót, annak újabb s újabb jelentéseit tárta fel (posztumusz könyvében, a Valami történtben például a fiatal Szabó Lőrinc kezén a vers kriminalizálódásáról értekezve, amikor a napi híradás és a költészet egymásba kapcsolódását tárgyalta), és azonosította azokat más szerzőknél is – ezzel szorosabbra fűzve a kapcsolatot József Attilával, egyszersmind leépítve a Kádár-rendszer dogmatikus József Attila-képét ugyanúgy, mint leleplezve a rendszerváltozás utáni József Attila-filológia zsenikultuszát. Kabdebó egységben látta a későmodernt, amikor a „szép embertelenség”-nek vagy az „agy gépezeté”-nek ugyanazt a tapasztalatát hallotta visszhangozni Szabó Lőrincnél és József Attilánál. És ezt nem tekintette előzménynélkülinek sem: néhány éve lelkendezve felhívott – én épp Drezda mellett voltam, aminek szintén örült, mert néhányszor ellátogatott oda Szabó Lőrinc kapcsán –, hogy Szabó Lőrinc egyedüliként értette és látta meg Kassák kiábrándultságát a tanácsköztársaság bukása után megjelent Máglyák énekelnek című kötetben, amikor recenziójában rámutatott: gyökeresen megváltozott a kassáki versbeszéd, végre a nyelv képalkotó ereje és a hagyomány kezdte foglalkoztatni őt is.

Kabdebómárpedig azért tudott ennek a korszaknak eminens értelmezője lenni, mert egyszerre volt szoros líraolvasó, aki retorika és poétika egységét vallotta az ideológiai üzenet kibetűzése helyett, és filológus, aki nemcsak a szövegkiadásokat követte végig, hanem figyelt a szerzők egyéb munkáira, például a fordításaira is. Ezek vezették azokhoz a belátásokhoz, amelyekkel egyrészt az egész két világháború közötti magyar lírát új megvilágításba tudta helyezni, másrészt pedig a berögzült és káros billogokat az életműről le tudta fejteni. A hímsovinisztának kikiáltott Szabó Lőrincről az Egy költő agyában megmutatta, hogy a „rettenetes” vagy a „szörnyű” gyakori tapasztalata (amihez az említett Valami történtben is visszatért) Rilke első világháborús megrázkódtatásán alapuló élmény, amelyet Szabó Lőrinc a második világháború előestéjén úgy érzett, hogy ismét ideje artikulálni, mintegy figyelmeztetésként. De hasonlóképpen a nyilasnak kikiáltott Szabó Lőrincről is megmutatta, hogy a Vezér című vers egyik eredője az az aktus, amikor a költő Shakespeare Macbeth-jében a „battle” szót vezérnek fordította.

Kabdebó értő és alapos olvasataival arra figyelmeztet valamennyiünket, akik szövegekkel dolgozunk, hogy a címkézés, az ideológiai szemüvegen keresztüli olvasás milyen mértékben öli meg a műélvezetet és némítja el a szöveget – ő szerencsénkre a Szabó Lőrinc-i életművet filológiai kulcsokkal és olvasási ajánlatokkal teli tanulmányaiban újra megszólaltatta számunkra és rámutatott annak központi szerepére a modern magyar költészetben.

Két idézettel szeretném zárni ezt a megemlékező szöveget: az egyik a Kabdebó-életmű egyik konklúziójának is tekinthető a Szabó Lőrinc-i poétika kontextusáról, a versbeszéd alapjáról a Materializmus című vers kapcsán, a másik pedig az említett vers néhány sora, aminek azt hiszem, hogy örülne Lóri, hogy elhangzik itt az ő tiszteletére szervezett faültetésen. Tehát először halljuk Lórit a versről:

„Ez a pokolmélység egyben a mindennapi élet, amely a költői létezés színhelye. A benne való létezés maga az élet. Az emberi színjáték a modern pokoljárás: a létezés ebben a mindennapi életben. Errefelé mozdul el már a korábbi ars poetica is. És ekként kell értelmeznem a Materializmus című verset is: »Az anyag öngyilkossága az élet« – fogalmazza benne, és a végső kérdése a versnek: »mért dolgozik a testa lélekért?«. Ekképp élhető át egyszerre az emberi öntudat és az anyagi világ, illetőleg jelenik meg a »te« meg a »világ« kettősében az itt-jelenlét esztétikumba zárható egysége, történhet meg e heideggeri értelemben vett találkozás. Nem véletlen, hogy a Materializmus című vers önkommentárjában a költő ezt írja: »a vers éppen annyira viselhetné azt a címet is, hogy »spiritualizmus«”.

És most a vers néhány sora:

„Anyám az anyag, jóságos csoda:
vacogott a fogam a szörnyü télben
és jött a szén, hegyekről jött a fa
s máglyára dobta testét szótlan értem”

Vélemény, hozzászólás?