Az óvodás évek gyermekkorom egyik legmeghatározóbb évei voltak. Az utcánk végén volt az intézmény, akkoriban Marosvásárhely utolsó utcájában.
Különös évek voltak a primitív kommunizmus árnyékában. A napi kétórás televíziós műsorból ömlöttek ránk a Kárpátok Géniuszának és feleségének csodálatos megvalósításai. Én csodálkoztam azon, hogy ilyen méretű megvalósítások mellett miért kell órákig sorban állni a havi cukor-liszt-vaj fejadagért.
Az üzletek állandóan üresek voltak, de három dolog soha nem hiányzott: babkonzerv, marmaládé (főzött dzsem) és eugénia (ejtsd: eudzsénia, gyermekkorom csokiskeksze).
Miközben a társadalomban tombolt a butaság, no meg az agymosás, mi, gyerekek próbáltunk gyerekek maradni.
Az óvoda számomra a béke szigete volt, annak ellenére, hogy a társadalom primitívsége ide is begyűrűzött.
Például a tömbházunkban lakó, román anyanyelvű tanító néni sarokba állított, mert nem akartam megtanulni számára kifogástalanul románul.
Én magyar nyelvű csoportban voltam – mind a három éven keresztül. Így visszagondolva, nem is volt kérdés számomra, hogy magyar gyerekekkel járok magyar nyelvű ovis csoportba. Voltak román csoportok is – velük állandóan „harcban” álltunk és verekedtünk.
Marosvásárhely a Székely Autonóm Tartomány központja volt 1968-ig, amíg a hatalomra kerülő cipész, Nicolae Ceauşescu meg nem szüntette. Kádár János állítólag ezt jónak találta, és marosvásárhelyi látogatása alatt meggyőzte a Kárpátok Géniuszát, hogy Magyarországnak nincsenek területi követelései és csináljon a magyarokkal, amit akar.
Csinált is: elkezdődött a falurombolás.
De óvodásként ezeket az összefüggéseket nem ismertem. Örvendtem, hogy magyarul beszélhetek, gondolkodhatok, álmodhatok.
Mivel sok román barátom is akadt a tömbházunk körül, eléggé korán megtanultam azért románul. Nagytatám jelezte, hogy az „ellenség nyelvét ismerni kell”. Ez hatott rám és komolyan vettem.
De az óvodában magyarokkal barátkoztam, magyar óvónénink volt. Az asszisztensnénink is magyar volt, és ha jól emlékszem, akkor az óvoda igazgatója is.
Az óvodában magyarul játszodtam, otthon, a tömbházunk körül inkább románul. Ezzel semmi baj nem volt – kivéve, amikor nemzetiségem miatt próbáltak megalázni. Ezek az esetek legtöbbször komoly verekedésekben végződtek.
Mindig büszkeséget jelentett számomra magyarnak lenni, erdélyinek lenni. Ez a büszkeségem akkor szenvedett kissé csorbát, amikor évek múltán, római ösztöndíjasként, a magyar határon egyik magyar határőr azt kérdezte tőlem, hogy „ön hogyan beszél ilyen jól magyarul”… Sajnos ez, később megértettem, korszakbetegség volt, az értelem beszűkülése, a trianoni határok megjelenése az emberek agyában.
Úgy az óvodában, mint később az elemi iskolában, majd a középiskolában én magyar osztályba jártam. A román nyelv számomra mindig is idegen nyelv volt, az is marad.
Természetesen, ahogy a román törvények megkövetelték, annak rendje és módja szerint leérettségiztem román nyelv és irodalomból is.
Román barátaim mind a mai napig vannak, mint ahogy olaszok, németek szintén. Örvendek, hogy beszélem a nyelvüket, ha a történelem viharai ilyen közel sodortak egymáshoz.
Szép gyermekkorom volt, szép óvodás évekkel. Mindig szeretettel gondolok vissza rá.
Fiamat már kiskora óta, amikor Marosvásárhelyen járunk, elviszem az óvodámhoz. Fontosnak tartom, hogy lássa gyermekkorom helyszíneit, így könnyebben tud párhuzamot vonni a saját és édesapja gyermekkora között.
Sikerült Fiamban elültetni Erdély szenvedélyes szeretetét. Ha csak „ennyit” értem el az életemben, akkor már érdemes volt élnem.
Dr. Szakács F. Sándor
(A szerző az Európai Katolikus Felnőttképzési Szövetség – FEECA – elnökségének tagja, a Pro Educatione Egyesület külkapcsolatokért felelős koordinátora)
(Illusztráció forrása: Pixabay)