Humora, szavai, mondatfűzése, az, hogy soha nem felejtette el, honnan jött; egyéni szín, íz, csavaros székely megfogalmazások, és kiállás mindenkor az igazság, az emberség, a becsület, a tisztesség, a barátság, a szülőföld, a tiszta szerelem mellett – ez ő. Így jellemzi a 125 éve született székely-magyar írót Horváth Gábor Miklós Budapesten élő költő, akinek első olvasmányélménye után színészi és lapszerkesztői pályája során is több alkalma volt találkozni Tamási-művekkel. „Örökre megjegyeztem a nevét” – mondja az íróról a költő, s hogy ez mennyire igaz, arra van egy fontos bizonyosság: második fiúgyermekének Horváth Gábor Miklós a Tamási Áron iránti tiszteletből az Áron név adását kezdeményezte. Megkérdeztük tőle, hogy ez valóban így volt-e, és ha igen, miért.
– Második gyermekednek, aki 1984-ben született, tehát most 38 éves, az Áron keresztnevet adtad. Ennek netán köze lehet a három nagy erdélyi Áron – Gábor Áron, Márton Áron és Tamási Áron – valamelyikéhez?
– Gábor Áron azon kiválóságok közé tartozott számomra, akiket úgy hívunk, hogy „a magyar történelem nagy alakjai”. Régi korok levegőjét árasztva, olyan távoli, megközelíthetetlen lény, akihez soha semmi közöm sem lehet. Erdély nagy püspökéről – Márton Áronról – nem volt szerencsés beszélni a rendszerváltozás előtt Magyarországon. Ez a Felvidékről származó családom számára igencsak ismerős volt, csehszlovákiai rokonlátogatásaink alkalmával tapasztaltuk, hogy az egyik évben például lehetett vásárolni magyar nyelven Érsekújvár boltjaiban, a következőben nem, aztán megint igen. A hatalom kénye-kedve szerint alakultak a dolgok, szóval ajánlatos volt tájékozódni a családtagjainktól az aktuális helyzetről, nehogy „most éppen példát statuálunk” alapon kirúgják miattunk a szerencsétlen eladót. Értettem én, de gyermekként nem esett jól, hogy a köztudottan magyar pénztárosnő miért fordul el tőlem, ha magyarul szólok hozzá. Nem ártott az éberség, gyakran a hallgatás. A besúgó nem csak Magyarországon volt túlnépesedésre hajlamos állatfaj akkoriban. Tamási ismert író volt már, amikor úgy döntött, hogy Magyarországra teszi át székhelyét. Anyám úgy beszélt róla, mint a legnagyobb élő írónkról. Anyám rajongó típus volt, a zeneszerzők közül Kodályért, az énekesek közül Réti Józsefért volt annyira oda, mint egy tini. Ha meghallotta őket, azonnal felhangosította a rádiót. Azokhoz a művészekhez vonzódott, akik az idők során emberi tartásukról, gerincességükről, hitükről is tanúbizonyságot tettek. Tamási Árontól először az Ábel a rengetegben című könyvét olvastam. Azonnal levett a lábamról. Örökre megjegyeztem magamnak a nevét. Akkor még elég ritka volt Magyarországon az Áron név, de nagyon megtetszett. Amikor a Nemzeti Színház stúdiósa lettem, újra találkoztam az Áron névvel, a legendás Mózes című előadásban két kedvenc színészem játszotta felváltva Áront: Agárdy Gábor és Szersén Gyula. Akkoriban – éppen Tamási halála napján, május 26-án – született az első fiam, aki a családi haditanács döntése alapján a Bence nevet kapta, a következő fiú viszont csak Áron lehetett.
– Mégis mi fogott meg leginkább Tamási Áron könyvében-műveiben? Hová helyezed őt a magyar próza- és drámairodalomban?
– Nem vagyok irodalomtörténész, így bátran beszélhetek a személyes élményeimről, benyomásaimról, érzéseimről, gondolataimról, tapasztalataimról. Általános iskolai és gimnáziumi osztálytársam testvére, Janisch Éva a vizsgaelőadásán az Énekes madár női főszerepét játszotta a Színház- és Filmművészeti Főiskolán osztályfőnöke, Kerényi Imre rendezésében. Tetszett az ifjú szerelmespár neve, Magdolna és Móka. Tetszett a mese, hogy a gonoszok megbűnhődnek, hogy a szerelmesek nemcsak gügyögnek, hanem elég ügyesek is ahhoz, hogy boldogok lehessenek. Tudja az ember, hogy
a mesének kevés köze van a valósághoz, de egy könyv elolvasására vagy egy színdarab megtekintésére szánt ideig lebeghet pár centire a föld felett. Ez nagyon jó érzés. Ezt tudta nagyon Tamási. Ezzel kevés író, drámaíró képes megajándékozni olvasóit, nézőit. Csak a legnagyobbak. Tamási biztosan közéjük tartozik. Humora, szavai, mondatfűzése, az, hogy soha nem felejtette el, honnan jött, hitelessé tették Erdélyben és Magyarországon egyaránt. Egyéni szín, íz, csavaros székely megfogalmazások, és kiállás mindenkor az igazság, az emberség, a becsület, a tisztesség, a barátság, a szülőföld, a tiszta szerelem mellett – ez ő.
– Színészként színpadokon játszottál, újságíróként, rovatvezetőként, lapszerkesztőként – akkoriban P. Horváth Gábor néven ismertünk – különböző szerkesztőségekben dolgoztál, ott is legnagyobbrészt a kulturális életben mozogva. Ezen évek alatt a már említettek mellett volt-e még alkalmad találkozni Tamási Áron nevével, szellemi örökségével, emlékezetével?
– Újságíróként véletlenül találkoztam újra Tamási Áronnal, és nagyon örültem neki. A Magyar Ifjúság című újságban Színházról – fiataloknak című sorozatomban interjú formájában rendezők vállalkoztak arra, hogy elemzik kollégáik előadásait a színházkedvelő gimnazisták, egyetemisták épülésére. Kerényi Imre beszélt Zsámbéki Gábor, Ruszt József Kerényi, Valló Péter Ruszt, Csiszár Imre Székely Gábor rendezéséről például. A rendszerváltozás táján megszűnt újság cikksorozatát szerettem volna újraéleszteni Egymásra nézve sorozatcímmel az ismét megjelenő Színházi Életben. Először Verebes Istvánt kértem meg egy előadás elemzésére, és ő Tamási Áron Csalóka szivárványát választotta a Kecskeméti Katona József Színház társulatának előadásában, Bodolay Géza rendezésében. S hogy miért? „Nagyszerű a darab! Egy magát megrekedtnek érző, sikeres gazda öngyilkos barátja személyiségét ellopva igyekszik változtatni sorsán. Milyen ismerős ez a szándék: valami elérhetetlen, vágyott nagy személyiség bőrébe bújni ebben az össznépi identitászavarban, itt Közép-Kelet Európában. Tamási gyönyörűséges nyelvezetű, népies közegben játszódó krimit írt! A köznapiság és a poézis csodálatos egyensúlyban van benne, s ettől olyan sokszínű a darab” – fogalmazta meg a cikkben Verebes.
– Te, a felvidéki gyökerű magyar a Tamási Áron-i műnek, munkásságnak, tetteknek általában milyen visszhangjával, megítélésével találkoztál a magyarországi környezetedben?
– Kétszer is megkaptam a féltve őrzött Irodalmi Újság emlékezetes, 1956-os számát, amelyben a vezércikket Tamási Áron írta, először az egyik gimnáziumi tanáromtól. Ezt a számot sokan őrizték, de nem beszéltek róla. Emlékszem, úgy vettem át az első példányomat, hogy egy kis félelmet átvállalok öreg tanáromtól. Bizsergető, jóleső érzés volt. Személy szerint én nagyon sajnáltam, hogy pont az én nagy írói példaképeimről, Fekete Istvánról és Tamási Áronról viszonylag kevés szó esett; azt, hogy a fősodorba állították volna őket bármikor is, nem lehet mondani. Mindig került eléjük valaki éppen aktuálisabb, trendibb, divatosabb. Talán majd most a Tamási-emlékévben.
– Hogyan fogadtad az értesülést, hogy idén hivatalos emlékév szintjén tekintünk vissza rá és tisztelgünk nagy írónk emléke előtt? Neked vannak-e az emlékévhez kapcsolódó terveid?
– Nagyon szurkolok a szervezőknek, és remélem jólesően megmozgatja a szíveket és az agyakat az emlékév, mint egy ébredéskor végzett nyújtózás. Tervezem, hogy újságíróként ebbe a törekvésbe magam is bekapcsolódom.
Varga Gabriella