Leányfalun a Hitel Múzeum-Galériában áll az a szék is, amelyen Tamási Áron Kolozsváron az 1930-as évek második felében a Hitel folyóirat szerkesztőségi megbeszélésein helyet foglalt. Az író munkásságáról, a hozzá fűződő családi kötődéseikről és személyes emlékeikről Szász István Tas orvos, szak- és közíró, szerkesztő, az egykori Hitel-szerkesztőségnek helyet adó család tagja többször írt és beszélt; most egyik leányfalui előadását elevenítjük fel, és a kolozsvári székek történetét, pontosabban azok kalandos Leányfalura kerülését külön is összefoglaljuk.
Hogy ma ezen az évfordulós ünnepségen én beszélek az egyik legnagyobb és legmagyarabb írónkról, az nem érdemem, nem hozzáértésemmel szerzett jogom. A véletlen műve.
Tamási Áron ugyanis szüleim jó barátja, kisgyermekkorom kedves emléke, családi emlékezéseink gyakori témája volt.
Így aztán az sem tekinthető véletlennek, hogy amikor pontosan tíz évvel ezelőtt egy falugyűlésen bemutatkoztam Leányfalu lakóinak, Tamási hős szavait idéztem. Akkor ez még nem volt olyan divatos. Az idézet így szól: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Igen! Ezekkel a szavakkal kopogtattam a falu kapuján és Tamási-írásokba illő színes tervekkel, lelkesedéssel. Talán hiába? Erre is van Tamásinak vigasztaló szava. Imigyen hangzik: „Az ember a szíve mélyén örökké odavaló, ahol született.”
Tamási Áron 1897. szeptember 20-án, Farkaslakán, Székelyudvarhely mellett, a Nyikó völgyében született. Egy felnőtt élten át fűzte barátság családomhoz, apámhoz. A mai délutánon ezért nem az irodalomtudóst fogom játszani, hanem némi kötelező okoskodás mellett inkább az ő személyiségét próbálom közelebb hozni a hallgatósághoz.
Ezeket a szavakat akár abból a székből is mondhatnám, amelyen sok-sok éven át ült nálunk. Az a szék mint szent ereklye itt van velünk Leányfalun, s ha rátekintek, fejemen érezhetem az egykori gyermeki kobakot simító szeretetteljes mozdulatot.
Tamási Áron a magyar irodalom legnagyobbjai közé úgy ballagott be, mint a Hargitáról hazafelé bandukoló Ábel: a legnagyobb természetességgel, mint a székely beszéd fordulatainak, csodás lehetőségeinek és a székely lélek rejtett zugainak nagy ismerője. Maga mondja íróvá válásáról, hogy: „Megkóstoltam az írást, furcsa, titokzatos rabságba estem. Elvesztettem a szabadságomat, hogy megnyerjem azt.”
A számára új írói közösségbe néhány hónap alatt illeszkedik be. Élményeinek forrása a felnevelő táj, embereivel és azok meséivel.
Pályája tragikusan összefügg a trianoni csonkítással, a szuverén székelység idegen uralom alá kerülésével.
A sokgyermekes család minden generációja kiröppentett egy-egy tanult főt. Ezek mind magtalanul maradtak. De a család élt és virágzott az otthonmaradottak erejéből. Tamási édesanyja is tizenegy gyermeket szült s ebből hatot temetett el még gyermekként.
Tamási Áron büszkén hordozta paraszti származásának koronáját. Erről így ír: „Ha van valami, ami kedves nekem ebben a születésben, akkor az az, hogy a falu szült és a nép. Ebben a népben nagy emberi erők vannak s azok időnként előtörnek. S még valami: ahol állandó a munka és örökös a gond, ott a lélek is kitartóbbá válik.” Csodálatos egyéniségében benne élt a darabos, de érzékeny góbé és egy világfi minden eleganciája. Férfias báját, keménységét, fordulatos észjárását, állandó küzdelemre kész természetét mindenki csodálta és elismerte.
A nők bálványozták, és ő igazi lovag módjára viselkedett.
A trianoni országvesztés után magára maradó, országnyi elszakított Erdély értelmiségének színe-virága szülőházamban, apám és anyám aktív szellemi és anyagi támogatásával szervezkedett. Itt kezdték el a Hitel című igen színvonalas folyóirat szerkesztését.
A mindennapos szerkesztői munkatalálkozások mellett gyakran rendezett anyám számukra úgynevezett Hitel-vacsorákat. A fiatal értelmiség itt találkozott, ismerkedett, tájékozódott. Egy alkalommal Tamási Áron késve érkezett, és az estélyi ruhás, szmokingos társaságban feltűnt laza, sportos öltözéke. A kor egy vezető és gyönyörű színésznője végignézett rajta és így szólt: „Ábel a rengetegben.” Tamási perceken belül eltűnt. Szüleim kétségbeesve telefonáltak utána. Mindhiába. De kisvártatva kitárult az ajtó, és ott állt Tamási Áron vadonatúj frakkban. A színésznő csak ennyit mondott: „Ábel az országban” – és már együtt keringőztek.
Nagyon szerette szülőfaluját, Farkaslakát, és imádta Kolozsvárt, első sikereinek színhelyét, íróvá válásának terepét.
Írói pályája egy fogadás kapcsán beadott pályamű sikerével kezdődött, címe: „Szász Tamás, a pogány”. Huszonöt éves volt ekkor. Évek múlva Németh László így fogalmazta meg véleményét a Tamási-műről: „A legkeletibb és legszívósabb néptörzs arculatát és egész lelkiségét a nagy irodalom áramlatába tudta emelni. Tamási az otthoni környezet állandó ösztönzése nélkül nem tudta volna megteremteni a maga írói világát.”
Meghatározó élmény volt számára a Farkaslakán végzett kemény munka, s az ennek kapcsán bekövetkező véletlen határozta meg sorsát. Bal öregujja súlyosan megsérült, ez volt a döntő ok, amiért őt küldték el a családból tanulni.
Iskolába az udvarhelyi római katolikus gimnáziumba járt. Ennek az iskolának nevezetessége volt a demokratikus légkör. Diákjainak döntő többsége tehetséges, szegénysorsú székely gyerek volt.
Másik nagy élmény aztán a háború. Ez volt az egyik kapocs, ami legelőször apámhoz fűzte. Mindketten, akkor még egymást nem ismerve, önként jelentkeztek az első vonalba és hadiérettségi után, még tizenévesen oda is kerültek. Az idősebbeknek még mond valamit az, hogy Piave, hogy Isonzo vagy Doberdo. Tamási becsülettel állta meg helyét a kemény próbatételben. Emberségből is. Nagyezüstöt kapott egy kalandos akcióért. Apámban örökké tisztelte utóbb az ismert „piavei hőst”, a hűséges barát és önzetlen mecénás mellett.
Irodalmi pályája még alig indult el, amikor sok székely nyomában ő is megpróbálkozott Amerikával. 1923-tól 1926-ig tartózkodott ott. Erről írta riportszerű munkáját Bajszerző nagyvilág címen. A Litvánia óceánjáró fedélzetén olvasta Móricz Tündérkertjét, amely olvasmány saját bevallása szerint Kós Károly Országépítőjével a legnagyobb hatással volt reá.
S ha már Kós Károly, akkor a transzilvanizmust is említsem meg. Kós késői letisztultabb transzilvanizmusát fogadja el. Számára ez formát jelent: gondolkodásmódot és hanghordozást. Az erdélyi ökumenizmus a vérében van.
Személyes jellegű történet, hogy amikor engem Tavaszi Sándor püspök a református hitben megkeresztel, ott van, de ott van pár óra múlva akkor is, amikor Márton Áron, a katolikusok nagy püspöke, a legnagyobb erdélyi magyar megáld és ezt mondja: „Légy jó magyar ember.” És percek múlva, mint azt szüleim mesélték, már ott ülnek a Hitel asztalánál és a magyarság megmaradásának esélyeit taglalják.
Írói munkásságában több műfajban is a csúcsokra jut. A novella, a regény, a színpadi mű vagy a szociográfia terén is nagyot alkot. Nála a különféle műfajok kiegészítik egymást.
Pályájának külön érdekessége, hogy annak kezdete egybeesik a romániai magyar irodalom kezdeteivel. Ennek az irodalomnak később tudatosul kettős kötődése.
Erdély a történelmi változások ellenére mindig megőrizte, megvédte a maga táji, néprajzi sajátosságait és haladó hagyományait.
1925-ben jelenik meg első novelláskötete, a Lélekindulás. Ebben már érezhető vonzódása az irracionalitásokhoz, néha egyenesen avantgárd eszközöket alkalmaz. Ezek a hatások először valószínűleg éppen ekkor, Amerikában érik.
Ezt 1928-ban követi a Szűzmáriás királyfi című regénye. Egy év múlva Budapesten adják ki újabb novelláskötetét, a Hajnali madár címűt.
A húszas években és a harmincas évek fordulóján csatlakozik a Brassói Lapok harcos publicisztikájához és Kacsó Sándor oldalán áll.
1932 és 1934 között jelenik meg az Ábel-trilógia, Ábel a rengetegben; Ábel az országban; Ábel Amerikában alcímekkel. Sokat lehet Ábel alakjáról elmélkedni, de tény, hogy végeredményében önmagából faragta. Le is írja Ábelről: „Különös jelenségnek mondható most is, ahogy mókába rejtett bizalmatlansággal itt áll árnyékomban és melléje felel szavaimnak. Melléje felel és körbegurítja gondolatát, pedig tudja, hogy egy isteni pók összekötött kettőnket a fonalával.” A második kötetben jelentős szerepet kap a magyar párti politika bírálata is. A harmadik kötetben már nem a kaland dominál. Ábel kénytelen-kelletlen keveredik bele az új s újabb helyzetekbe, amelyeket uralni nem, csak elutasítani képes. Ábelnek nem lehet Amerikában élni!
Kínzón merül fel a kérdés: „Mi célra is vagyunk a világon?” A végső nagy válasz egy idegenként kirekesztett néger szájából hangzik el. Ez az a mondat, amelyet már említettem a bevezetőben: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
1934 az Énekes madár című népi játék születésének éve. Ebben a népi realizmus és a népmesei abszurd olyan csodálatosan ötvöződik, hogy igazi mélységeit évtizedek múltán kezdik igazán észrevenni.
1935-ben írja a Jégtörő Mátyást. A természeti és természetfölötti világ mesekeretbe nyer összhangot. Ennek kapcsán Babits Tamásit Kodályhoz hasonlítja.
Az Ábel mellett e művekkel érkezik el először igazi önmagához.
1936-ban megjelenő Tündöklő Jeromos című népi játékát Babits az európai irodalom kincsesháza nagy nyereségének nevezi.
1937 nem irodalmi műről nevezetes. Ekkor vállal döntő szerepet a Vásárhelyi Találkozó szervezésében. E találkozó történelmi jelentősége egyebek mellett abban van, hogy a vesztes fél, a sértett magyar értelmiség nyújt békejobbot a román értelmiségieknek. Ha tartós eredményekhez nem is vezetett, de azóta is cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy a jó szándék melyik oldalon leledzik. Itt egy szabadságát szerető nép nyíltságával fordul a nemzeti álmaiban beteljesült románsághoz, hogy az emberi jogaiban veszélyeztetett magyarság számára találja meg a módot a lelki kibéküléshez, egymás megértéséhez, a testvéri együttéléshez. Ezek a Tamási által fogalmazott vásárhelyi Hitvallás főbb gondolatai.
1938 sikere a Ragyog egy csillag, a Jégtörő Mátyás folytatása, majd 1939-ben írja a Szülőföldem című útirajzot. Ebben egész családját jellemzi. Legszebb szavait édesanyjához intézi, akitől derűjét, a lélek és a szív költői libbenéseit kapta. Ágnes húgát szellemes feleleteiért szerette. Az általam is ismert későbbi Ágnes néni idős korában is ilyen volt. Gáspár öccse az új nemzedék tárgyilagos, józan megtestesítője. Bár iskolázatlan marad, de igen tehetséges ember. Idős korára maga is írásra adja fejét. Megírja emlékeit Vadon nőtt gyöngyvirág című kötetében. Gáspár bácsival haláláig tartottuk a kapcsolatot, küldtük neki a gyógyszert és az utolsó felvételt róla feleségem készítette. E könyv írói elkötelezettségének legszebb vallomása. Társadalomrajz, családtörténet, életregény és vallomás. (Ennek a műnek késői ikertestvére Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című ismert műve.)
1941 a Magyari rózsafa éve, majd 1942-ben születik a Csalóka szivárvány című színjáték. Ezek az évek a színpadi művek évei.
1944-ben költözik át Budapestre, utolsó percben, akkor, amikor megtudja, hogy a románok az NKVD számára készített listára tették. Erről keveset tud az irodalomtörténet.
Így a két barát közé határ került. Apám Kolozsváron várta be az oroszokat hivatali asztalánál, természetesen ennek minden következményével. Elhurcolták, de mint az értelmetlen háború közismert ellenzőjét, a Horthyt kiugrásra kényszerítő erdélyi memorandum egyik szervezőjét, szabadon bocsátják. Hazagyalogol Debrecenből Kolozsvárra. Megérkezvén könyvtára a Hitel szerkesztésének színhelyén, családi házunkban már a hősi román seregek martalékává vált.
De ahogy a latin mondja, „Habent sua fata libelli”, a könyveknek is megvan a maguk sorsa, egy dedikált Tamási-kötet visszakerült hozzánk. Amikor apám elkezdte újra gyűjtögetni az elrablott könyvtárt pótló újabbat, egy antikváriusnál egy kapu alatt a Jégtörő Mátyásra bukkant. Azonnal megvette és csak otthon konstatálta, hogy saját dedikált könyvét vásárolta vissza.
Tamási ekkor már Budapesten él. A háború után még kultuszminiszternek is jelölik, amit persze nem fogad az akkor előnyomuló új hatalom örömmel és meg is akadályoz.
1947-ben írja a Hullámzó vőlegényt, majd 1948-ban a Zöld ág jelenik meg. Féja szerint ez lenne a Jégtörő-trilógia harmadik része.
Megéli ő is a tiltás éveit.
Aztán 1953-ban születik a Bölcső és bagoly, többek szerint az Ábel a rengetegben mellett a legfontosabb műve. Írói megújulásának bizonyítéka. Ebben falujáról már az emlékek tompább színeivel ír. Művét az alkonyi napsugár visszaragyogása jellemzi.
Ezt követően novelláskötetek jelennek meg.
1962-ben már színpadi műveinek gyűjteményes kötetét tarthatjuk kezünkben.
A Vadrózsa ága című önéletírás halála után jelenik meg. Írói önéletrajzának befejezetlen, második része.
Válogatott műveit először 1967 és 1969 között adják ki.
Utolsó műveiben szinte kivetkőzik régi önmagából. A költészet magasságából leszáll a földre, és a groteszk, valamint az irónia eszközeivel próbálkozik. De bárhogy is feszegeti bilincseit, írói értelemben alig-alig lép ki a Farkaslaka erkölcsisége által képezett bűvös körből.
Súlyos betegség után, 1966-ban halt meg. A halála előtti estén is kéziratát javítgatta. Utolsó kívánsága szerint Farkaslakán temették el. A temetés az erdélyi magyarság egyik emlékezetes demonstrációjává változott. A hatalom megpróbálta ezt megakadályozni, de ezrek gyűltek össze a farkaslaki két cserefa árnyékában hantolt sír körül. Ravasz csellel felhasználták még azt a lehetőséget is a temetés szétzilálására, hogy két helység román nevének hasonlatosságát bevetve (Farkaslaka románul Lupeni), az ismert bányászvárosba, Lupeni-be küldték a koporsót. Így a temetés halasztódott egy napot. Mindhiába. A hatalmas tömeg ott éjszakázott és megvárta a másnapot.
Azóta a két cserefa, közötte a sírral és a Szervátiuszok faragta gyönyörű síremlékkel, a magyarság egyik legszentebb zarándokhelye.
Ma, amikor a közösségi cselekedet, a munka, a jobbítás akarata gyanúba keveri művelőjét, idézem néhány szavát a Szülőföldemből: „Egész életemben a legelszántabban védtem és vallottam az írói munka önmagában való értékét és az eszme szolgálatát, amely a nemzeti közösségen keresztül valahogy mégis jófelé egyengeti az emberi sorsot. Igen, vallottam és folytattam a tiszta szolgálatot, amely nem velem kezdődött, és nem velem fog véget érni, mert a közösségi testben ez a lélek, s nélküle nincs emberinek nevezhető élet.”
Szász István Tas
Leányfalu, 1997. február 19.
Elhangzott:
Leányfalu, Református Szeretetotthon, 1997. február 22.
Leányfalu, Művelődési Ház, 1997. február 24.
De hogyan került az egykori Hitel szerkesztősége, benne Tamási Áron székével Leányfalura?
A Hitel folyóiratot 1935-ben indította el Makkai Sándor fia, Makkai László a katolikus Venczel Józseffel együtt. A füzet alakú lap hat kitűnő szám után még abban az évben megszűnt, amikor Makkai Sándor Magyarországra költözött és a fiát is magával vitte. Venczel József pedig elhatározta, hogy a kiadványból nagyobb súlyú értelmiségi folyóiratot hoz létre. Ekkor, nem lévén a lapnak semmilyen irodai és pénzügyi háttere, Szász István Tasnak a román földreform után önerőből talpra állóban lévő szülei felajánlották, hogy szerkesszék az otthonukban a Hitelt.
A negyedéves, oktáv formátumú, úgynevezett nagy Hitel első száma 1936-ban jelent meg. A második bécsi döntés nyomán, 1940-ben Észak-Erdélybe érkező és kialakuló magyar adminisztráció leállította a lapokat, ekkor a Hitel ismét hónapokig nem jelent meg. Végül megkapta az engedélyt, sőt állami támogatást is elnyert, aminek köszönhetően már havonta jelenhetett meg. A folyóirat akkori történetét 1944-ben szakította meg a második világháború.
Szász István Tas édesapjának 1973-ban bekövetkezett halála után egy új törvény értelmében a családnak be kellett volna jelentenie minden kulturális értéket, amely ez által állami tulajdonba került volna, és csak a megőrzés joga maradt volna náluk, akár a telekingatlanok esetében. Ezzel szemben Szász István Tas három városban eldugdosta, amit csak tudott – hiszen nyilvánvalóan mindent nem lehetett. A most Leányfalun látható Hitel-anyagot Magyarországra településük után tárgyról tárgyra csempészte át a határon húsz éven keresztül. Igyekezetét barátok is támogatták. Abban pedig, hogy mindezt az irodalomtörténeti szempontból is jelentős hagyatékot megfelelő módom elhelyezze, Makovecz Imre volt a segítségére, aki nemcsak a ház terveit készítette el, úgy, hogy hasonlítson az eredeti környezethez, hanem biztató szavaival és barátságával is Szász István Tas mellett állt.
A jelenlegi Hitel Múzeum-Galéria falai között látható az egykori Hitel szalonja a korabeli kályhával, csillárral, Hort Idy (Szász István Tas édesanyja) szobraival, az erdélyi fejedelmi képtár négy megmaradt képével és sok más mellett a valahai tárgyalóterem, a tulajdonképpeni dolgozószoba bútoraival, Kós Károly, Dsida Jenő, Tamási Áron, Kemény János, Márton Áron katolikus püspök, Tavaszy Sándor református püspök-helyettes, a mindenkori unitárius és lutheránus püspök és mások székével. És hogy honnan lehet tudni, melyik széken ki ült? Szász István Tas megjelölte a székeket, mielőtt szétszedve áthozta volna a határon…
Összeállította: Varga Gabriella