Tomschey Ottó: Az „áhított” Nyugat

            Csak állt az ódon boltívek alatt
            És bámulta a megfakult falat.
            Freskó-szerű, penészes kép felett
            Egy kis rovar riadtan repkedett.
 
            A zümmögése fáradt csendbe hullt
            S a kép mögött most megvillan a múlt:
            Egymásra torlódik sok kósza kép,
            Mesélve ezredév történetét:
  
 ...Nyugatról zúdult ránk Bajor hada
 És megtörtént a pozsonyi csata
 És vesztesként vonult a vert sereg
 Nyugatnak s Ennsburgig nem álltak meg...
  
 A Lech-mezőn elért az árulás,
 Nem használt már fegyver és futás, 
 Kelepce volt elől és hátul ott
 S Lehelnek így germán kötél jutott...
  
 ...És eltelt hetven év s germán sereg
 Rontott nyugatról ránk és szegte meg
 Ígéretét és addig dúlt gazul,
 Míg tönkreverte Imre és Vazul;
  
 S eljött a béketárgyalás alatt
 A „történelmi vadkan”-pillanat;
 De Imre herceg bérelt gyilkosa
 Büntetlenül osonhatott tova...
  
 Mikor tatár hordák törtek reánk, 
 Elpusztult minden, felkopott a szánk
 És Béla a segély helyett legott
 Osztrák Frigyestől fogságot kapott...
  
 A Corvinusnak szarva nagyra nőtt –
 És Bécsben épp ezért idő előtt 
 Meghalt. – Sajnálva mondták a gazok.
 De nem szíve, a méreg volt az ok...
  
            ...És fogy a kép a falfreskó előtt,
            Már délutánba hajt a délelőtt
            És képeink konturja élesebb,
            Ahogy előbújnak a részletek...
 
            Sötét középkor, fogjuk rá, hogy az,
            De minden felsorolt gazság igaz
            S villanni látjuk a rémség-özönt,
            Mikor a rég várt újkor béköszönt. 
  
 Ugorjunk át háromszáz éveket:
 Castaldo-féle rút gazemberek
 Vezették az orgyilkosok hadát
 S véres kezüktől halt meg György barát...
  
 S hogy János Zsigmond elhalálozott,
 Parancsot a Habsburg király adott:
 Ki hűséget esküdni nem akar,
 Fejét veszíti s birtokát magyar.
  
 Hiába küzdött Bethlen s Bocskai,
 A Habsburgot nem tudták tartani...
 Történelem – ismétli önmagát:
 Egy vadkan döfte gyászba a hazát –
  
 Egy költő s egyben győztes hadvezér
 Sebéből ömlik és buzog a vér,
 Golyóval ölt a vadkan, nem csoda,
 Nem hitték, nem volt senki ostoba.
  
 A főrendek már érezték: elég,
 Itt nem segít a puszta büszkeség;
 De fente már a bárdot a bakó:
 Magyar? az csak a vérpadon a jó.     
  
 A Nádasdy, a Zrínyi s Frangepán...
 Nemes fejek hulltak egymás után...
 „Pro patria et libertate!” volt
 A jelszó és mégis hamvába holt
  
 A hosszú harc s a néma fegyverek
 Siratták csak a száműzötteket.
 Csak ígérgetett még a francia,
 Nem kellett már semmit sem adnia.
  
 De francia volt az a gondolat,
 Mely szülte a jakobinusokat
 S a hóhér bárdja újra lecsapott
 És öt magyar a vérpadra fagyott;
  
 És Kufstein és a többi börtönök
 Azokkal teltek meg, akik között
 A gondolatszabadság volt a tét
 És arra tette föl az életét.
  
 Aztán Arad volt a következő:
 Mint bűnözőt állítottak elő
 Tizenhárom vitéz tábornokot:
 Akasztás járt a „lázadóknak” ott.
  
            Fakul a freskó, fáradt fénye van
            De képek jönnek únos-úntalan,
            Repedt a vén templomnak a fala,
            Olyan öreg, mint a templom maga.
 
            ...És felvillan a néhány évtized,
            Hogy béke volt, de te csak azt hiszed,
            Mert készült, mint derűre ború,
            Egy mindennél pusztítóbb háború.
  
 S a nagy, pusztító háború után
 Ott állt az ország megtörve, bután
 Merengett sorsa, végzete felett,
 De rémálom volt, mi következett.
  
 Az Antantnak hívott hiéna-had:
 Az „áhított” Nyugatnak társ akadt
 És minden „szomszéd” két marokkal mart
 Belénk, hogy tépje, irtsa a magyart.
  
 A „trianon” az átkozás szava
 És hittük, hogy a nagy magyar haza
 Megújul és a régi lesz megint
 És hittünk benne ős szokás szerint.
  
 A talpraállás rövid volt s tűnő, 
 Mert új viharra jött el az idő.
 Nem telt el csak rövid két évtized
 S a fals béke újabb harccal fizet.
  
 Szőnyegbombázás: Drezdában bevált,
 Megszórtak minket is nagyon, kivált
 A belső, régi városrészeket:
 Magyar tanuljon s emlegesse meg!
  
 Pusztítottak a liberátorok,
 Aztán meg jöttek, sajna, oroszok
 És ismét lépett egyet a Nyugat:
 Odadobott a bolsevikoknak.
  
 És ötvenhatban? Az a rádió
 Ígérgetett mindent nekünk, mi jó;
 Hogy jön segítség, rajta hát, nosza!...
 A sok magyar meg hitt, az ostoba.
  
 De végre, több mint ötven év után
 Beléptünk, s véltük, ez a Kánaán.
 Nos, húsz év múltán nem kell agymosás,
 Megértjük, a Nyugat nem is csodás
  
 S ha nem úgy táncolunk, ahogy fütyül  
 A hátunkon több nótát hegedül, 
 Eltilt és megvon, jön a szankció,
 Na erre jó ma ez az Unió,
  
 Rohadt az áru, mit nekünk lökött,
 De úr lenne minden jogunk fölött...
 Hitét elvesztett undok söpredék!
 A Lajtánál megállj! Elég! Elég!
  
            Egy ezredév a múlt sarába fúlt
            És látod, onnan mit mutat e múlt?
            Csak támadást, erőszakot takar,
            Miért kell néked a Nyugat, magyar?
 
            Az ezredév lepergett a falon,
            Szürkül a fal a tűnő alkonyon
            S rájössz: Nyugat s Kelet nem kell neked,
            De csak fentről szabadna függened!