Keserű szájízzel továbbindulok. Az égbolt karéján, mint egy tűzlabda gomolyog a nap. Lemenjen vagy maradjon? – tétovázik. És még maradt egy röpke óráig. Visszapillantott a földre, elkérte tőle a a világosságot. Éjszaka gondját viseli. Virradattal magával hozza. Bámulom az alkonyt. Megigéz. A folyó bal partja közelében bíborban-bársonyban tündököl a tó vize. A nap fénysugara a tó vizének tükrében illegeti magát. Szeretném közelebbről látni ezt a fennkölt, lángvörös kavalkádot. Egy idétlen lépcsőn lebotorkálok a tóhoz. Végigpásztázom a nagy, kerek tavat. Szépsége lenyűgöz és megdöbbent. Lehetne a város éke. Emberi kéz alkotta, emberi kéz durva nyomai látszanak rajta. A tavasz, az élet vajúdása elhessegteti viszolygásomat. Valósággal habzsolom április friss, zöld ízét.
Nicsak! Egy összetákolt bódé, mint egy elárvult kulipintyó. Ez nem rég kerülhetett ide. Óh, természet, dicső természet, mily csodásan befészkelte magát benned. Hmmm… nyújtózkodott a hümmögés. Előtte egy keskeny, rövid pad. Két végénél agyongyötört vasszék. A kutyának sem kell. Még a tolvaj is menekül előle. Fejemben nincs megállás, beindult az ész, a fantázia. Biztosan azért pakolták ki ide, a világ szemeláttára, hátha ezt is, mint sok más egyebet elemelnének, mint valami sokatmondó leletet, ami nemrég került elé. Lábfejembe beleütött a görcs! Benneül szakadatlanul. A görcs, az nem játék! Sziszegek! Leülnék. Padra? – hm. A szétesett székre? – szó sem lehet róla. Inkább földre vagy sehová. Forgolódok ülhetnékemségemben. Megakad a szemem a bódé ajtaján. Egy táblácska lóg rajta. Csillabizálom: ATENTIE! Figyelem! 15 RON (mennyi?)… Csak nem ezért az ülőalkalmatosságért kell fizetni? – villant át a fejemen a bolondság. A tó szélén két fiatal halász. A halászzsinórt nagy ívben belevetik majdnem a tó közepibe. Most már értem, vettem a lapot. Szegény kulipintyó, valakinek hajtja a hasznot. Hogy milyen áron? Semmi nem számít, csak pénz legyen, amíg még él és szuszog a tó. Tekergőzik bennem az undor, de leülök a padra. A görcs kitartóan fogja lábam. A görcs pedig, az nem játék. Neszeződök, vigyázkodok, kereken körbe. Látásom két hatalmas, vastagtörzsű szomorúfűz állja… Vastag átmérőjű törzsét nem érném által. A fűzfa rezgő levelei susogva kínálgatják magukat. Ágait a régi szép idők és a jelen keserve-búja szomorúan földig húzza. Beindul a fantázia, feszül a mellkas. Számigálok magamban. Ez a szomorúfűz, ha beszélni tudna? Kik és mikor ültethették? Százévesnél is jóval több. Dédapáinkra gondolok. Jóleső érzés. Úgy na!… – mintha a görcs is engedett volna. Aztán fordítottam észjárásomon.
Hinye, micsoda hangzavar! Hogy lehet így halászni, hogy fog a csali ekkora hangoskodásban, kuruttyolásban? – érthetetlenkedtem. Óriási koncert van, békanász. A tavi békák a tó fülébe kiabálnak, hogy nem űzik el a halakat? Mit elrondított az ember, mit szemem nem fogad be, ez az össze-vissza kuruttyolás, brekegés jólesik fülemnek. Leköti figyelmem. Próbálom megkülönböztetni a békák alkonyati, nászrahívó hangját. A tó rezgő vizén nagy és kis tavi békák ugrálnak, a hímek tolonganak a nőstényért. A kacagóbéka rövid, szaggatott szótagokban kuruttyol. Kvá-kvá-kvá-koá, hangjától mozog torka alatt a lebenye. Nagyokat csobbant a vízben. Alámerül, visszafogott hangon egyszerre jelez a nősténynek, na meg a riválisának is. Bre-bre-e, bre-ke-ke! Kvá-kvoá, bre-ke-ke, igyekszik elcsábítani a nőstényt, ki vonzódik a hanghoz és megtörténik a hím kiválasztása. Vajúdik a víz, a tó újra átéli a békák nászát. Próbálom utánozni – Kurutty-rutty, bre-bre, bre-ke-ke-, kurutty-rutty, kvá-kvá! – szól a békanóta. Ember legyen a talpán, ki eligazodik benne. Nincs szünetjel, se fél, se negyed, csak rekedtes-észbontó, kacagó szótagok. Brekegnek egyszerre, így egész és ez így van jól.
A gyér sás közül, majdnem a közelemben előbukkan egy béka. Hű, mekkora! – csodálkozom. Ez a nagy tavibéka kell legyen. A kecskebéka sokkal másabb, kisebb, szerintem. Követem mozgását, lám hogyan tovább? Hosszan hátranyújtja lábait, és begyakorolt békaúszással elhagyja a riválisait, elsőként ér majdnem a tó közepéig. Evez, tolja maga mögé a vizet. Halad a nősténye felé. A kacagóbéka a kisebb tavi béka lenne. Úgy tűnik. Hangos kuruttyolással visszabrekeg. Márcsak a fodrozó a tó vizét látom. Kvá-kvá-kvá, bre-ke-e, bre-ke-ke és a békakoncert végighömpölyög az alkony fényében. A békanászból álomszép hang és zűrzavar lett. Reszket, meglebben a tó vize a naplemente izzó-lángvörös fényében. Próbáltam versbe szedni, egy költő belső szemével meglátni a csodát, csakhát erre is születni kell…
Kurutty-kurutty, brekeke, fodrozik, remeg a tó vize
félhomályban, alkonytájt koncertet tartnak a békák…
Igaz, hogy nem valami költői sorok, de a történetnek holnap folytatása vagyon…