Még tangólázban tombol a nyár még lejti táncát furcsa tűzben, de hajnaltájt dombok alján fáznak és összebújnak a reggelek. Valami szokatlan félelem néz le rájuk már nem tartja őket meleg hátán a föld, összeszűkült szemük ködbe bámul és könnyezik nyári szenvedélyük. Már dér csókolja harmatgyöngyüket ringatja cseppjét áldott tenyerén az Úr megágyaz a hűvös, sárguló gyepre vastag, gyapjas felhőkbe bugyolálja a homályos, nyárvégi reggeleket. Napközben még megvillantja magát küldi tüzét, izzó lángját a nap, illatos fény szállja meg a földet oszlik a köd, eltűnik a dér, harmat. Alkonytájt az estéli félhomályban már csak dérütte lelkek tobzódnak, fent... mintha az ég is borúlátóbb volna nem marasztal virágot csókoló madarat. Feszültség vibrál, fut a kései nyárban szirmot hullat, színesre festi fák levelét feltűnik az ősz álomszép Tündére és szelek szárnyán rakott terhével elindul hódító útjára, Szeptember.
(Kép forrása: Pixabay)