Rajzolnom kellene valamit, valami szépet! Amolyan hivalkodó felhőkben, előlem bujkáló költői képet. Faragni hozzá szavakat, szűvszakajtókat, könnyűt hullajtókat, világnak szeme es megakadna rajta. Húznék vonalakat határok mentén, szétfaricskálva, igyenest, görbét, ajajj…, akár láthatatlan kerítésként. Venném szótáromat, szók tömkelegét, jazoknak rokon-ellentétes mását mind-mind rímekbe, csukorba kötném.
Még mit is rajzolhatnék?
Hm, sok- sok szépön nyíló mezei virágot, patakon túlról, akár Olt folyóm mentiről, s közülük es a legszebbet, szép margarétát, szép margarétát ringatgató, virágot csókoló kicsi madárkát.
Napocskát, fénylőn kacagót rajzlapom felső jobb sorkába, rögvest melléje jómagam portréját mint kézjegyem pecsétjét, szépön kipingálva. Felső bal sarkába, ‘sze nem es magam vónék, ha bánatyim setét fellegit elfelejteném. Setét felleg felé száznál es több setétebb éccakát, fent: három csillag, hold, nap, na meg „Hadak útját”, mi fajtánk vitézét, csillagokon száguldó fehér paripáján Csaba királyfit.
Közepébe lapomnak rajzolnék csudaszép „Tündérkertet”, s benne meseszőtte égig érő fát, jaz én szépségösen szép bajlátotta fődem igaz hasonmását. Ezzel meg es vónék.
Még vannak üres helyek, mi lenne, ha oda is rajzolnék? Még mit lehetne, mit is rajzolhatnék? Hegyeink, Kárpátaink büszke vonulatát, sűrűjiben, dombok alján zengő madárnótát, erdei vadak éberen figyelő világát, lefelé eregelő, tisztásokat szelő búvópatakocskát. Vizet, folyókat rajzolnék, keresztül-kasul, közülük es nekem legszebbet, Olt folyót. Rajzolnék még két kajla ökröcskét ekével, hátul kerek nagy határban szántó-vető atyámfiát, két erős kezével fogja ekeszarvát. Rajzolnék bölcsőket, sok-sok lurkót tűzhelyünk körül, ahogy anyjuk tesz-vesz a ház körül. Férne még lapomra sok-sok más egyéb es, de jazt irigyeim mind megirigyelék, ahun meg eljártak, kezük-lábuk nyomán mind tönkretevék.
Végire járék alaprajzomnak, veszem színesceruzámat. Festegetni, színezgetni kezdém halvány – erősebb, hideg-meleg színekkel, mert vala időnk „végeknél” megbizonyosodni – színek né’kül az élet nem érne semmit.
Nos, ha mindezekkel megvónék, jaz remekművemet világszerte büszkén mutogatnám, dicsekednék fűnek-fának s négy szép unokámnak. Mint mesében öreg király, ki lányaitól kérdé: – Ki milyen erősen, hogyan szereti? – tevém én is ezt, négy szép unokámmal, mi a véleményük mama rajzáról. Négyen négyféleképpen csudálkozának – no nesze, mama, gondolám, de egyhangúan emígy szólának: Nahát, hűha, el sem hisszük, egy igazi csoda! Büszkék vagyunk e honra és rád, mama. Vedd rajzlapodat, rajzolgass, szépítgesd tovább szépségös honodat!!!
2023. október 12.