Szervátiusz Jenő szobrászművész síremlékére az Erdélyi Sirató-bronzkompozíciót Szervátiusz Jenő fia, Szervátiusz Tibor szobrászművész készítette. Azóta, hogy megakadt tekintetem e művészi kompozíción, nincsen nyugovásom. Nem találok hozzá méltó szavakat, siratók sirámát, fuldokló, szaggatott jajszókat, erőt vett rajtam az én szótalanságom és a sírás környékez…
„ERDÉLYI SIRATÓ”- síremlék-(re)
Ó, irgalmatos Isten! Ó, könyörületes Isten, jajajaja-jajajaj! Légy segedelmem, légy tanácsadóm, jajaja-jajajaj! Jaj, Istenem, merre menjek, hol találnálak meg, nyugovása lelkemnek! Mint siratók siráma elnyújtott, fennen hangon, megsebzett szívükből el-elcsukló, felszakadozott jajszók engednek utat az én könnyűimnek is.
„ERDÉLYI SIRATÓ”- síremlék-(re)
Lehet igazam, lehet nem, talántán ki tudja, minden megeshet, kavarodnak bennem érzések, egy pillanat erejéig úgy tűnik, mintha, mintha Erdély, az a búbánatos kicsi ország, az én szerelmetösen szép bajlátotta fődem, aki szívét soha nem tárta ki másnak, mint fiának, és ez a mesébeillő kert, ahova ültette az Isten a székelyt, mintha, mintha ravatalon kiterítve halotti tetem lenne. Körüle siratóasszonyok gyászos siráma, még a lenyomult levegő is fekete lepelben meghunyászkodva, megreketten gyászol.
„ERDÉLYI SIRATÓ”- síremlék-(re)
A legerdélyibb szobrászművész Szervátiusz Jenő és fiának, Szervátiusz Tibor szobrászművésznek kezéből oly tiszta alkotások, mint erdei forrásunk tiszta vize, egy oly mérhetetlen kincse ránk testált népi kultúránk örökségének, amelyre nemcsak Erdély, nemcsak a székely, hanem az egész magyar nemzet büszke lehet. Ki volnék én, hogy e művészi alkotás nagyságát rímbe, akár dallamba szedett strófáimmal méltó szókkal illessem.
A szó minden értelmében: a legerdélyibb szobrászművész alkotásaihoz, valamint fia, Szervátiusz Tibor az Erdélyi Sirató síremlékre készített bronzkompozíciójához van-e annál igazibb tiszta beszéd, mint a legszékelyebb írónk, Tamási Áron, Farkaslaka szülöttének (megjegyezni engedtessék, mind írásai, mind személyében az én példaképem), ki törzsében székely volt, fia Hunniának, hűséges szolgája századának: „Most a föld, ahová ültetett az Isten, más gazdának a kerítésén fekszik belül. Édestestvérünk, ki szívdobbanás nélkül leszakaszthatna, most nincs. Aki egy kertben nő mivelünk, az értelmetlenül csodálkozik mirajtunk, de nem bánt még, mert azon gondolkozik, hogy kertjének ékességei vagyunk-e. Ha pedig egyszer rájönnek a mi képességünkre – s talán már rá is jöttek –, akkor az Idő megtorlása nélkül minket a legkisebb virágtól a legnagyobbig soha nem bánthatnak. Mert mi olyan erősen eresztettünk sok keservünkben gyökeret, hogy az is erejét veszítené, aki innen kiszakasztani akarna. Mi magunk is tudjuk már, hogy szárazság idején senki meg sem öntöz, hogy hűvös, nagy árnyékunkban fényességet reánk senki sem süt. Könnyeink másnak simogató kezére sohasem hullanak, de lábunk mellett új és új fájdalmak nőnek azokból. Amíg a zivatar hajlítgatott, erősséget senki mellénk nem adott, s amikor fáradtan tántorogtunk, senki, de senki meg nem támasztott. Mert mi egyedül vagyunk, s a bánatos szívünkön kívül semmink sincsen. Minket sírni nem lát, csak a fa, a virág, a kő, a madár, a fű, a bogár – de ezek szeretnek is jobban mindenkinél. Könnyeink ízét az erdélyi földön kívül soha senki nem ízlelte, de ez szívesen fogadta, s ha soványodott is tőle, magába szívta. Ezért öleljük mi éjjel-nappal ezt a földet, s ezért hull vissza rá meghasadt szívünk, ha elszakasztanak tőle. Ha testvérünk, kedvünk, örömünk nincs, legalább ez a sovány földünk legyen, melynek jóságát szomorúan köszönjük, melynek titkát rongyosan is megőrizzük. Ezt a földet nekünk kell fénnyel behintenünk, ezt nekünk kell kedvvel, kultúrával, sok vágy beteljesítésével, mint egy karácsonyfát, feldíszítenünk. Ezt érezzük, ezt valljuk, ezt vállaljuk. …
Akik ennek a földnek terhét magukra veszik, akik Erdély bánatát sorsszerűen hordozzák, akiknek idevaló földből gyúrta Isten a szívét. Aki imádkozással eszi azt a kenyeret, amit ez a sovány erdélyi föld csodaképpen termett olyan jónak, aki a magyar, a székely szántóvető hitének és erejének örvend. Aki itt termett, aki innen vétetett, akinek szíve fájdalom, akarata kíméletlen, hite fanatikus, szándéka közénk való, jóakarata nagy, ereje veszedelmek között nagyra nőtt, jó, erdélyi és magyar.” (Tamási Áron: Tiszta beszéd)
„ERDÉLYI SIRATÓ”-síremlék-(re)
Végezetül:
Ó, irgalmatos Isten! Ó, könyörületes Isten! Uram! Atyám!
Tehozzád fohászkodunk! Vedd le rólunk évszázados átkunk!
Vedd le rólunk a történelem szörnyű bűneinek terhét!
Sirámok siráma, kesergéseink helyett add meg vigasságunk.
A fájdalom szülte fájdalmak, bánat szülte bánatok, gyász szülte gyászok, a sok könnyhullatás, megaláztatások helyett add meg nékünk, Uram, Atyám, hogy az öröm, békesség, igazságosság megerősödött hitünkben virágba boruljon!
És az én fajtám, népem, az én nemzetem
szerelmetösen szép, egyre soványodó, bajlátotta földje
kenyeret tudjon teremni, adni a minden arra éhezőnek!
Tóth Margit