Kalapjában rozmaringszál
fújja a szél, fújja,
keményszárú csizmájának
csattan sarkantyúja.
Harisnyája zsinórozva
lájbiján lóg óralánca,
húzzák a talpalávalót
székely táncba hívogatót.
Úgy vasárnap délután
párjára vár a lány,
fekete-piros szőttes gúnya
ráncos szárú kis csizmája
szíve-párja hódítója.
Pörög rokolyája
riszál a dereka,
csipkés aljú pendelye
kivillant a legényre,
rázendít a muzsika
ropja táncát taktusra
ráncos szárú kis csizma,
kettőt jobbra – kettőt balra,
megbokázza úgy cifrázza.
Szembe vele a legény
forr a vére leányt kér,
csizma szárát veregeti
kalapját meglengeti,
„Ihaj-csuhaj, ihaja!
Hátravan még a java!”
Elkapja a derekát,
megforgatja a leányt,
verbunkost figurázza
jány követi, csak utána.
Riszálgatja derekát
csábítgatja párját,
közeledik feléje
belenézne szemébe,
Pezseg a vér
izzik a szem,
suhog a szoknya ütemre.
Szól a nóta
dübörög a ritmus kedvükre.
– „Ide lábam, ne tova,
hátra van még a java!”...
Kurjant egyet a legény
Eje-haj! és a párja
körbejárja alázattal,
szédítgeti, babonázza.
– „Kicsi nékem ez a ház,
kirúgom az oldalát.”
Sárgarépa, petrezselyem
ez a leány veszedelem!
Meglódul a világ vele,
perzsel a jány tekintete,
odasimul a legényhez
választott szeretőjéhez.
– Húzd cigány a nótámat!
Talpamalávalómat!
Rozmaringszál kalapomban
hej!... A rózsám a karomban.
Legényesen, virtus módra
visszatartsa, elhajítsa!
Párban dobbant
feszül a láb,
kéz a kézben
tánc hevében, szédületben,
talpuk alatt fütyül a szél.
Ropják a csárdást hajnalig,
kivilágos-virradatig.
