Kalapjában rozmaringszál fújja a szél, fújja, keményszárú csizmájának csattan sarkantyúja. Harisnyája zsinórozva lájbiján lóg óralánca, húzzák a talpalávalót székely táncba hívogatót. Úgy vasárnap délután párjára vár a lány, fekete-piros szőttes gúnya ráncos szárú kis csizmája szíve-párja hódítója. Pörög rokolyája riszál a dereka, csipkés aljú pendelye kivillant a legényre, rázendít a muzsika ropja táncát taktusra ráncos szárú kis csizma, kettőt jobbra – kettőt balra, megbokázza úgy cifrázza. Szembe vele a legény forr a vére leányt kér, csizma szárát veregeti kalapját meglengeti, „Ihaj-csuhaj, ihaja! Hátravan még a java!” Elkapja a derekát, megforgatja a leányt, verbunkost figurázza jány követi, csak utána. Riszálgatja derekát csábítgatja párját, közeledik feléje belenézne szemébe, Pezseg a vér izzik a szem, suhog a szoknya ütemre. Szól a nóta dübörög a ritmus kedvükre. – „Ide lábam, ne tova, hátra van még a java!”... Kurjant egyet a legény Eje-haj! és a párja körbejárja alázattal, szédítgeti, babonázza. – „Kicsi nékem ez a ház, kirúgom az oldalát.” Sárgarépa, petrezselyem ez a leány veszedelem! Meglódul a világ vele, perzsel a jány tekintete, odasimul a legényhez választott szeretőjéhez. – Húzd cigány a nótámat! Talpamalávalómat! Rozmaringszál kalapomban hej!... A rózsám a karomban. Legényesen, virtus módra visszatartsa, elhajítsa! Párban dobbant feszül a láb, kéz a kézben tánc hevében, szédületben, talpuk alatt fütyül a szél. Ropják a csárdást hajnalig, kivilágos-virradatig.
