Egy veréb nagyságú kismadár dalos kedvében aprókat ugrált. Miután megunta a földön ugrálni, szélesre tárta szárnyait és versenyt hullámzott a játékos szellővel. Maga mögött hagyván szélkisasszonyt, jó kedvében bogyót szemelgetni egy kökénybokorra szállott. Vékony lábával kapaszkodva ringatta a kökény ágát. Kökény ága ügyelt rája, tövisei meg ne szúrják és örömében ő is babusgatni kezdte a madárkát.
– Hallod-e te, tengelice-stiglic? Úgy elvagy magaddal, hogy még csak nem is sejted, ősz jár a nyomodban. – ring-rengett az ágacska. „Kék a kö-kény re-ce-ce, ha meg -é-rik fe-ke-te…” én utánam tengelicém, ne gyere! – danolászva ringatózott a kökényke, félig-meddig el is hitte.
Piros-fehér-fekete csíkos fejecskéjén hetykén pattogott a stiglic szeme. – Na dehát ilyet? Hogy te milyen gyönyörűen énekelsz? Életemben most hallottam először! – hetvenkedett legénymódra tengelic.
– Bogyócskáid mily érettek, tyaf-tyaf-tyaf, csábítgatnak feketélve, cipity Lőrinc, stigelicc! – plattyolta a tengelic. Olyan telt vagy, oly kövérkés, oly gyönyörű hamvas színed, hogy tudnálak felejteni, hozzád szálltam ebédelni – hízelegve körbejárta, szédítgette a fekete kökénykét.
– Húsom kissé fanyar ízű – mondta kökény. De, ha a dér megcsípte, meglátod, hogy milyen finom, édeskés lesz az íze. Bájologva kínálgatták magukat a bogyócskák. Ízlett a kis tengelicnek, hosszú, hegyes csőrével kopp, kopp, kopp, kék a kökény recece… koppantotta, ha megérik fekete… csípegette, kóstolgatta az érett kökénykét. Válogatott, dúskált bennük, telerakta a kis begyét, hiszen nagyon sokat eszik. Majd jóllakott s továbbszállt.
Szürkés-barnás szárnytollai fénylettek a nap alatt. Suhogtatták, fodrozták az ősz édes illatát. Szállt a stiglic ide-oda, röppent tova, cikázott a levegőben, ott úszkált egy ökörnyál. Miközben vitorlázott, követte az ökörnyálat. Örömében tyaffolgatott és ne add Isten hirtelen meglátott egy másik bokrot. Nem sokáig tétovázott, azonmód bokorra szállott.
– Milyen szép vagy galagonya, talán szebb a kökénynél. Olyan szép vagy, akárcsak a hajnalpír. Még annál is szebb, sti-ge-litt-töklinc, tyaf-tyaf-tyaf, mint alkonyatkor bandukolva az égen az öreg nap. Ily izzóan, vérvörösen, egy helyütt ennyi bogyót idáig még nem láttam. Szeptembert, az ősz tündérét is most csodálom először. Ezt hallván irult-pirult a galagonya s így szólott a madárhoz:
– Szeptember ajándéka ez a színes lombvilág, ő érlelte bogyóimat és még sok-sok egyéb-mást. Ne tétovázz, tengelicém, jó hogy jöttél, felkerestél, vártalak. Inkább te, mint Október, ki letarolja, földre veri bogyóimat. Azért ne félj, ha megéhezel, később is csüng ágaimon egy-két szem. Őszi szellő súgta minap: azt is Novembernek hagyta volna Október. Figyeld majd az alsó ágam, alatta majd megtalálod a dércsípte bogyókat.
Stiglic-tengelic, széptollú tengelice-madárkám, ha jön a tél, ha nincs bogyó, fogd magad és keresd fel a vackorfát. A vackorfán találsz majd egy házikót. Neve madáretető, benne meghúzódhatsz melegedni a fagy elől. S ha megéhezel, lesz magocska bőven, ott a madáretetőn.
U. i. A tengelice nyerte el a 2017-re az év madara címet!
Tóth Margit