Az új esztendő küszöbén megállok, és szívem ez örökmozgó kis motor egy percre megpihen, mint vándor, ki egy év alatt sok nagy utat bejárt, úgy állok itt és kémlelem a rejtett láthatárt. Mögöttem elmúlt napjaim tűnt felhőnyájai, előttem új meg új napok közelgő szárnyai, ó, hány napom hullt semmibe, belőlük mi maradt? csupán csak néhány alkotó termékeny pillanat. Az üres perc, mint pelyva száll, mert könnyű, magtalan, véle egy darab életünk elvész így nyomtalan, míg ifjak vagyunk hány napot fecsérlünk könnyedén? azt hisszük, időnk végtelen, örök a nyár, a fény. Ma már tudom, hogy életem fogyó, akár a hold, az évek árnya rámterül, s majd minden fényt kiolt, de csillagom sugárszeme biztatva int felém: újévet szül a Végtelen és új tavaszt a fény! Hány évem van még, nem tudom, hányszor köszönt reám új év, új kezdet, új jövő Szilveszter éjszakán?! Tudok-e szépet adni még hogy érdemes legyen őrizni, védeni, félteni e múló életem?! Éjfélre jár, kezembe’ már a gyöngyöző pohár! Új év, mutasd meg arcodat: milliók szíve vár, mint várlak én, és kérdezem: – öledben mit hozol? ugye, hogy békét, életet? s nem tör ránk új pokol?! Ily gondok között léptem át az Új év küszöbét, ott kint a téli szél recseg rézkürtökön zenét! De messziről már új tavasz virágos ággal int, s érzem: győz az ifjúság: az élet győz megint! (Várnai Zseni: Vers és virág – versek, 1945–1972, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1973.)