Kispesten született 1936-ban. Részt vett a forradalomban s annak leverése után Kanadában keresett menedéket. Középiskolai tanár volt a brit-columbiai Kamloopsban. Bár fiatalkorától tudatosan készült költői hivatására, nyomtatásban elég későn, nyugdíjba vonulása után jelentkezett. 2004-ben jelent meg otthoni kiadásban életmunkának is tekinthető hatalmas gyűjteménye, Bajban szépült életeim címmel. A költészetet felelősségteljes hivatásként vállalja. Nagy elődei a hagyományok megőrzésére és az igazság bátor kimondására ihlették, s hozzájuk híven bátran ostoroz, „ha kell, de utat mutatva a jövő felé”. Ifjúkori, 1957–1958-ban született lírai verseit szubjektív élmények, közvetlen környezetéből fakadó benyomásai teszik izgalmassá. Tudatosan készül új hivatására. „Író leszek, jóstmondó én is – / s majd bíztok bennem boldogan…” (Háborúskodás). A költészet jelenti számára a számkivetettségben a jót. Verset ír a tengerről, az azon utakat hasító teherszállítókról, a viharral küzdő fenyőről, magányos szobájáról.
Két világ között él, de tartja a kapcsolatot hazájával is. Próbál lábat vetni az újban, de a régi emlékek, ha néha védekezést keltőek is, egyre visszatérnek (Apámnak). A hatvanas évektől beilleszkedik és tanári hivatásának él, a külföldi magyarsággal ezekben az években kevés kapcsolata van. Csupán nyugalomba vonulása után (1996) tér vissza az alkotóíráshoz. Ekkorra már megalapozott lélekkel járja az életet. Látóköre kitágul, gondolatait nagylélegzetű, epikus sodrású versprózában, szabadversben, hagyományos páros-kettősben fejezi ki. Tiszta képet igyekszik alkotni nemcsak környezetéről vagy szülőhazájáról (ez utóbbihoz egyre intenzívebben tér vissza), de a világhatalmi rendszerekről („Hatalom és érdek, érdek és hatalom / ezek a nagyurak Keleten, Nyugaton / s van is a világban a bajból temérdek: rossz tanácsadója erőnek az érdek” – Beszélgetés Arany Jánossal), ideológiákról („Ha hiánya nincsen sok jó ideálnak / mért nem ezek azok mik valóra váltak?), vallási felfogásokról („Embert ember ellen uszít / s szétválaszt az egy-isten hit?” – Kérdi az egyszeri ember a teológusokat). Ateizmusának a hatoldalas, hexameterben írt Levél Thaly Bélának ad érvelő kifejezést.
Serényen dolgozik, alkot, mintegy behozandó az évtizedekre menő lemaradást. Úgy érzi (egészségi állapota is figyelmezteti rá), hogy léte szakadék szélén áll, „és ma az elvekről való hallgatás égbe kiáltó bűn”. Megírja verseposzban gyönyörű költői képekkel színezett kanadai életútját (Emigrációm története), amely kötelező olvasmányszámba megy a hazát cserélni szándékozók részére. Beszélgetés Arany Jánossal című drámai költeményében nemzete sorsa iránti aggodalmai szólalnak meg: „Egy halálra ítélt nemzet, / éppencsak hogy még létezhet.” Útmutatásait így fejezi ki: „Egyetlen reményünk az aktív közösség, / e nélkül sohse lesz se szabadság, se bőség.” Majd „Nemzetünk sorsa gaz világban kétséges, / Egyéni javulás mindig lehetséges.” Az egyén és közösség között nem lát konfliktust, hiszen már a görögök is „egyszerre szolgálták népüket, s magukat.” Megszívlelendő tanácsa: „akármi vesz körül, mindig van mit tennünk, / ha nincs kint megoldás, megoldás van bennünk. / Magunk és másokat ily módon szolgálnunk: / szellemünk közüggyé de magunk talpán állunk.” Ezt követően a Rákosi-korszakot és a rendszerváltozás után történteket dramatizálja szatirikus formában, Egy 56-os magyar szabadságharcos meglátásai címmel, a képmutató, helyezkedő, önző kommunista embertípusról. Itt talál helyet a kommunizmust ízekre szedő verse is, Gondolatok Lenin Mauzóleuma előtt. Külön ciklusban ír egészségi dolgokról, Karinthy Frigyeshez hasonló részletességgel örökíti meg infarktusa és szívműtétje kórtörténetét.
Újabb lírai versei a hivatásra való tudatos felkészülésről tanúsodnak. „A rímeknek sokkal nagyobb kihatásuk van a versre, mint gondoltam – írja levelében. – Rím vagy keresztrím, kezdetben nekem mindegy volt, mert egyforma könnyedséggel tudtam belejönni egyikbe vagy a másikba. De rájöttem, hogy hatalmas különbség van a két rímképlet között, mert a komplett (páros rím) elkerülhetetlen játékos könnyedséget ad a versnek. A keresztrím azonban az egyedüli, amely elő tudja készíteni, ágyat tud vetni a csattanónak, ami hatványos hatást ad a költeménynek…” Kamloopsban él. Jónás György mellett talán az egyedüli költő Kanadában, aki ugyanolyan könnyedséggel fordít verset és szépprózát angolból magyarra, mint magyarról angolra.
(Miska János: Magyar irodalom Kanadában 1900–2010, Kráter, Pomáz, 2012)
Molnár Anna (népballada) – Jere velem, Molnár Anna! Rengetegre, hosszú útra. – Nem mehetek, Ajgó Márton! Vagyon nekem hütös társam, Hütös társam, jámbor uram, Karonülő kicsi fiam. – Addig hítta, addig csalta, Lóra kapta s elrabolta. Elindulnak, mennek, mennek, Hosszú útnak, rengetegnek; Találtak egy burkos fára, Leültek az árnyékába. – Molnár Anna, édes kincsem! Nézz egy kicsit a fejembe. – Addig nézett a fejibe, Míg elaludt az ölibe. Föltekintett feje föli, Burkos fának ága közi, Hát ott vagyon hat szép leány Fölakasztva egymás után; Aj! gondolá ő magába, A hetedik én leszek ma! Könny szemibűl kicsordula Ajgó Márton orcájára. – Mér sírsz, mér sírsz, Molnár Anna! – Nem sírok én, Ajgó Márton! Harmat vagyon a faágon, Az hullott le az orcádra. – Hogy hullana harmat mostan, Mikor épen álló dél van… Készűlj, készűlj Molnár Anna! Indulj föl a burkos fára! – Nem megyek én, Ajgó Márton, Nem szoktam én mászni fákon, Mutass példát, menj előre, Megtanulom majdég tőled. – Ajgó Márton fölindula, Éles kardja visszahulla. – Add föl, add föl Molnár Anna! – Mindjárt, mindjárt jó katona. – Úgy fölhajtá éles kardját, Ketté csapá gyenge nyakát, – Úgy kell néked, Ajgó Márton Mér csaltál ki a házamból! – Fölöltözék gúnyájába, Talpig vörös angliába, Fölfordula jó lovára, Elvágtatott hazájába. Ott megállott kapujába, Békiáltott udvarába: – Aluszol-e, jámbor gazda? – Nem aluszom, jó katona! – Adsz-e szállást éjszakára? – Nem adhatok, jó katona: Elhagyott a feleségem, Síró gyermek tűzhelyemen. – Attól ugyan adhatsz szállást, Hallottam én gyermeksírást. – No ha úgy van, jere bé hát, Eltöltünk itt egy éjszakát. – Hallod-e, te jámbor gazda! Van-e jó bor a faluba? Ha van jó bor a faluba, Hozz egy kupát vacsorára. – Aj, a jó bor messze vagyon, S a gyermekem kire hagyom? – Míg az apja odajárna, Én viselek gondot rája. – S hogy elmenjen, alig várja; S míg a gazda borért jára, Kigombolá a dolmányát Megszoptatá síró fiát, Megszoptatta, megcsókolta, S a tűzhelyen elaltatta. Hogy az apja megérkezik, Sírást nem hall, csudálkozik, A gyermek tán azér hallgat, Hogy a háznál idegen van. Leültek a vacsorához, S szól a vendég a gazdához: – Hallod-e, te jámbor gazda, Egyet kérdek, felelj rea: Feleséged ha még élne, S élve hozzád hazajőne, Megszídnád-e, megvernéd-e? Még éltibe fölvetnéd-e? – Meg se szídnám, meg se verném, Még éltibe föl se vetném. – Én vagyok a feleséged, Kivel elmondtad a hitet. – Ők egymásra ismerének, Össze is ölelkezének, Vígon is vacsorálának, S holtig együtt maradának.
Anna Molnar (Folk ballad, translated by Frank Veszely) – Come on with me, Anna Molnar, Into the trackless forest, far!” – I cannot go Ajgo Marton I have a husband and a son. Lawful husband, gentle and kind, and I have a son on my arm.” But he kept alluring, tempting, Ended it by force, kidnapping. On his horse they rode, kept riding, Into the forest went, hiding. Found a gnarled tree in a small glade, They sat down into its dark shade. – Anna Molnar, if you don’t mind, Look, my treasure, into my mind! – Anna looked and looked in quite deep, Until she had fallen asleep. Waking, looked high above her head, Between the gnarled tree’s thick branches, There she spied six beautiful girls — All still hanging there by their necks. Aye, tonight, she thought – good heavens – Surely I shall be the seventh! Her teardrop fell and fell anon On the cheek of Ajgo Marton. – Why do you cry, Anna Molnar? – Ajgo Marton I’m not crying, It’s the dew from a branch falling. – How could it be the morning dew, Falling from a branch at high noon… Anna Molnar go get ready, Go climb up on this old gnarled tree! – Ajgo Marton I don’t know how, To climb trees I lack the know-how. But I am a real good study, Show me how to climb up this tree! Ajgo Marton with that took off, His sharp sable came loose, fell off. – Pass it, pass it up Ann Molnar! – Just a minute soldier hussar! She let fly the sharp blade like heck, Cut in half Ajgo Marton’s neck. – Serves you right, was all that said she: – Serves you right for kidnapping me! Following an instinctive urge, She dressed herself into his serge, All in red now, from head to foot, Jumped on the horse, rode to her hut. Stopping at the door well outside, She yelled through the door to inside: – Are you sleeping humble owner? – I am not sleeping, good soldier. – Will you put me up for the night? – I cannot, though try as I might, As it is my wife has left me, Left me with a crying baby. – Babies’ cries me will not deter, I am used to cries and clatter. – If that’s the case, come on inside, You may spend with us a good night. – Hear you me, you humble owner, Can you bring some wine for supper? – From the village I can, maybe, But who will then mind the baby? – While his father has gone away, I shall look after the small babe. She could hardly wait his leaving: Her breasts are already heaving. While he’s gone she breast-feeds the babe, Who falls asleep – well fed, now late – Bending over, gives him a kiss, On the warm stove lies bundled bliss. By the time the father arrives, All is quiet, there are no cries. Quietly he thinks and wonders, How babies react to strangers. They sit down to eat their supper, Then she addresses the other: – Listen to me, humble owner, I have a question, please answer! If it please the Lord that your wife Should return to you, still alive, Would you scold her, would you beat her? Would you abandon and leave her? – Would not scold her, would not beat her, And I would not ever leave her. – Know then that I am indeed she With whom vows have had exchanged thee. – At that he had recognized her, Hugged and kissed and ate their supper, Lived happily ever after.
Veszely Ferenc számvetései
A betegségek alattomos összeesküvése a testben behálózza az agyadat is, de én… hiszek magamban, s amíg meg nem ölt a nyavalya, addig én nem engedem magam.
Húsz éve vagyok „dögrováson”, mint Jóska bátyám, aki orvos volt, mondaná. Tény, hogy rosszabbul vagyok, mint valaha. Az is tény, hogy ezt tudom. De hogy mennyire a belsőmbe ivódott az ellenállás, azt az adta tudomásomra, hogy fel se merült bennem a kérdés, amit húsz éve tettem fel magamnak, egy versben:
A test üzen A test üzen, az elme hallgat: tisztelni kell a nagyhatalmat. Kórtünetek vannak megint jelen, s tisztán mutatják hogy mi lesz velem. Sőt, sejtetik az időpontját: „Hamarosan” (ezt karban mondják), „a kórokból majd lesz egy kóreset, épp csak hogy kell egy kis idő ehhez." Sőt dicsekednek: „Mi maholnap varázsolunk élőből holtat, megáll a szív, dermed az agyvelő. Reméljük hogy ez tisztán érthető.” Hogy tegyem most mit eddig tettem? Halálítéletem feledtem, s úgy éltem mint ki örökéletű: önmagam istene – bú vagy derű. S munkálkodék környezetemben, „hasznos, teremtő ember” lettem, s megrögzött tolvaj: idő szökevény, kenyerem hit, italom a remény. Hogy változzak, hol változtassak, magamhoz hű hogy megmaradjak? Hogy tegyem most, hogy kopog a halál, szív félrever, s az agykerék megáll? Mit kell most tennem vagy felednem? Mi tartja össze énem bennem? Hogy legyen úr az agy a test fölött, mikor a test – az úr – időt röhög? Kamloops, 2001, November 23
A kérdés nem merült fel, mert már régen megadtam rá a válaszom, két versbe tömörítve:
Elszámolás Öt évet kaptam. Mert öt éve már hogy várakozik rám a szívhalál. Akkor kaptam megint egy kis teret: mert megoperálták a szíveret. Pedig nem bántam volna ha halok, s nem örültem, hogy élve maradok. Öt év telt el. Mit tettem ezalatt? Istápoltam elgázolt lányomat. Nagy szerencsétlenség érte szegényt, literszám kapta naponként a vért; sok csontja tört, és az agysérülés személyét tette tönkre, s jó eszét. Hogy észre tért nem akart élni már és meggyűlölte aki lett, habár bátorságot mutatott, óriást, s legyőzött száz bajt és egy bénulást. Most lábadozik már lelkileg is, bár lépte visszás, s logikája is. De szíve jó, akarata becses, orcája szép, az alkata kecses. Mi fontos: életkedve visszatért, s a bölcsesség azé kit sok baj ért. Mondjam? Volt egy kritikus pillanat: mert száguldott felénk egy gyorsvonat s érezhettem meglepő erejét: kezemből tépte volna ki kezét. Síneknél álltunk. Egy pár pillanat s ott lett volna a robogó vonat. „Szemembe nézz! Most engedem kezed, de tudd, hogy én is ugrok majd veled.” Nem ugrott. Én sem. Hja, a számadás. Öt évem latjába kell-e még más? Adót fizettem, s nem is keveset, s firkáltam prózát, színt és verseket. A múlt elmúlt. Még van egy kis jelen, s jövő is tán, de az nem kell nekem: beérem azzal – míg élek – mi van. Akármi jön: nem hagyom el magam. S a lányom? Látom ugyanezt teszi, s a természetet szívből szereti: abban keres, s talál is majd, vigaszt, s akármit tesz, szívéből teszi azt. S beérik majd mit éltében vetett, egyetlen szentségünk: a szeretet. Kamloops, 2001, November 25
Szánalom Nem kellene keresgélnem sokat: sajnálhatnám a sorsunk – sorsomat – hisz nyűg és gond felett volt sok egyéb: több háború és még több veszteség. Sajnálhatnám silány, vén testemet, mely élve pusztul szüntelen menet, s agyam, melynek a test fájdalmat ád, de mégse érje egyiket se vád: hiszen működnek terheik alatt, sőt szabad szárnyon száll a gondolat. S e gondolat most azt súgja nekem nem veszett kárba mégsem életem. Nemcsak hogy túléltem minden csapást, de mindig tudtam kínból szűrni mást: tapasztalatot, bölcsességeket, magamba meggyökerezett hitet, s ha mást nem, tudtam adni krónikát krónikusoknak, s szellemi vitát – mindegy kivel – még önmagammal is, és jó szándékkal: nem voltam hamis. Nem görbítettem se hátam se vált hatalmasok előtt (volt ki csodált), bár görbítettem őket eleget, ha másokért, és munkába menet. Többre becsültem mindig a hapsit aki adott, mint azt a sok kapzsit ki mindig a pénz körül tömörült, s ha csalni tudott mást, annak örült. S főleg volt bennem hű önbecsület, mely vezérelhette tetteimet, és megmutatta a helyes utat, s ha kellett, méreg, tiszta indulat, de ez csak úgy, ha aki támadott, illő tiszteletet meg nem adott, amit én magam megadtam neki, tudva hogy mindenki egy valaki. Hát kit sajnáljak? Mást vagy önmagam? Többet jelent hogy hiteles szavam, s hogy bármi ért, megálltam a helyem. Ne szánjatok! Nem volt rossz életem. Kamloops, 2001 November 26
…Ha van olyan ember, aki felkészült a halálra, az én vagyok. Már az epigrammámat is megírtam:
Epigramma Értékelt jó eszet. Sok embert szeretett. Magában hitt vagyon, Istenben nem nagyon. Bejárt nagy terepet, játszott sok szerepet. Sok jót tett, kis rosszat – magasban szállt, hosszat. Érzett a kebele. Elmúlt egy lét vele. Kamloops, 2004 Március 28
Fel vagyok vértezve és elkötelezettje vagyok az életnek. Életem legnagyobb depresszióját is túléltem, leírtam:
Kihűlt a konyha Kihűlt a konyha, sehol semmi nesz. Hó hulldogál, befagyva az eresz. Recept ha van, de üres a fazék, alig eheték s alig alhaték. Korábban virrad, ámde kint a kert gyéren hólepte még, kihalt, levert. Faágakon remélne még a rügy: üres remény csak most, s üres ürügy. Agyamban – hol mindez most összeér – alig mozdul a gondolat, a vér. Edényem alján zsír mi összegyűlt láng híján dermedt, tűzhelyem kihűlt. Üresen kong konyhámban sok fazék, kiürült mind s már nincsen tartalék. Kertemben ami mag van, elvetett, még él talán de rég elfeledett. Kívül, belül a házam jéghideg, elmémben befagyott minden ideg: holttest lehetnék, s bár még nem vagyok, a föld fölött is már sírban vagyok, hiszen jól érzem: minden hidegül. Megül a gond, s a bánat is elül. Portámon nem ígér többé vigaszt egy eljövendő, elkésett tavasz. Tudni még tudnék. Hajjaj! Igen ám! De nincs erőm és nincs energiám. Tüdőm – mely tágult – fullasztani jó; szív félrever, test trágyára való. Azt se tudom hogy hajam hova tűnt, szemem világa messzi, tovatűnt. Tükrében látszik már a vén bakó – nem idegen, hisz régen bentlakó. Fejérben jár, s egy helyben mint a táj, fájdalmam van, de nem ő az, mi fáj: tetteim fájnak, s amit nem tevék, s hogy mit szerettem s kit nem szereték. Pazarló voltam, s lusta. Életem hibát hibára halmozott velem. Szerencsétlen, kit sorsa csak áltat: érző, s belül vérző emberállat. Tellett talán sokkal többre nekem, ha szabadabban élem életem, és nem igába fogva oly sokat. Álmodnom kellett volna, nagyokat, s ordítanom – viharban a hajós – megszállott lennem, őrült, révült jós: segítenem e süket emberen. Nos, lesz időm, ha nem is volt terem. Receptet írtam. A mag elvetett. Örökké nem lepi hó kertemet. És hogy a ház s a konyha is kihűlt? Áll még remény, hol minden összedűlt! Kamloops, 2002 Március 16