Mai világunkban, amikor a szeretet mellett az egyik legnagyobb „hiánycikk” az adott szó ereje, talán elgondolkodtató lehet az alábbi igaz történet, amelyet Szabó Lajosné Nagy Erzsébet emlékezete őrzött meg.
A XIX. század végén járunk, mégpedig egy vasárnap délután, az egyeki faluszélen. A rét telve fiatalokkal, akiknek az egész heti munka és a vasárnapi istentisztelet után itt adódott az egyedüli alkalom a nemek közötti találkozásra. Nem véletlen hát, hogy olykor itt köttettek életre szóló elköteleződések is. Ebben az időben a falusi fiatalok legtöbbje úgy nőtt fel, hogy sosem lépte át faluja határát. Csak az idősebbek dicsekedhettek azzal, hogy jártak valamelyik közeli városban vagy távolabb. Még idegen is ritkán tette be a lábát ide, azok is leginkább vándorkereskedők, drótostótok, meg effélék voltak.
Így hát igencsak elcsendesedtek a lányok, ha nagy néha letért az útról egy idegen és feléjük közeledett.
De ezen a vasárnap délután megtörtént. Mégpedig egy fiatal, deli legény személyében, aki lóháton érkezett. A suhanc fiúk kézfogással köszöntötték a jövevényt. Engem Ferencnek hívnak, nyújtotta ő is a kezét. A barátkozást távolabbról, szemük sarkából figyelgették a lányok, miközben női kíváncsiságuk egyre közelebb vonzotta őket. Ferenc, aki ugyancsak szemrevételezte már a szépséges teremtményeket, arról érdeklődött a fiúktól, mivel töltik ilyenkor az időt. Mit szoktak itt csinálni a lányok. Beszélgetünk, viccelődünk, meg fogócskázunk – hangzott harsona nevetések között a válasz. Akkor hívjátok a lányokat és fogócskázzunk – kiáltotta el magát az idegen. És a lányok csak erre vártak.
Én vagyok a fogó, kurjantotta Feri, s futott is a kiszemelt gyönyörűség felé. Elkapta a copfját, amelynek rózsaszín masnija a kezében maradt. Ha megfogsz, visszaadom – incselkedett a legény. Játék, futkározás kifulladásig. Aztán valamennyien lehuppantak a fűbe, Ferenc pedig „véletlenül” Rozi mellé, ahhoz a copfos leányhoz telepedett le.
De a Nap is beleunt már a délutáni játékba, a kifáradt fiatalsággal együtt maga is pihenni tért. A legény is búcsúzni készült, s e szavakkal fordult a leányhoz: Én nemsokára bevonulok katonának a császári hadseregbe. Ha leszerelek, visszajövök érted és feleségül veszlek! A szavamat adom! Ezt a rózsaszín masnit pedig addig itt fogom hordani a szívem fölött – s egy mozdulattal mellénye szíve fölötti zsebébe csúsztatta. A búcsúzás mindössze egy forró kézfogás volt. Aztán lovára termett, s a hazafelé futó leány után ügetve odakiáltotta még: Várj reám!
Rozi még csak tizenkét éves volt, s szíve akkorát dobbant, hogy azt egy mellette álló is meghallotta volna. A lába tán még földbe is gyökerezett. Csak bámult a fiú után, amíg azt el nem nyelte az esti szürkület. És válaszolt is: várok rád! De ezt már csak a fény nélküli csend hallhatta, amely magához ölelte ott a faluszélen.
És telt az idő. Már tíz éve várt. Közben huszonkét éves lett. Vénlánynak számított a faluban, és bizony meg is szólták. Még a szülők is. Ebben az időben a lányok tizenöt évesen már férjhez mentek. Neki is volt kérője minden évben, nem is egy. De Rozi csak várt.
Nehezen viselte már édesapja zsörtölődéseit, s rendre megígérte, hogy a következő évben beköthetik a fejét. Ez mégsem történt meg. Végül úgy döntött, ha egyáltalán kell még valakinek egy ilyen vénlány, gyűrűt húzhatnak az ujjára. Meg aztán azt sem tudta igazán, kire is vár valójában. Az a legény, akinek ő tizenkét éve fogadalmat tett, a nagy szívdobbanás óta életjelt sem adott magáról. Talán elesett egy harctéren…
Lassan ismét eljött egy újabb ősz. A lánykérések, az esküvők, lakodalmak ideje. Egy verőfényes, de hűvös, októberi vasárnap délután egy lovas érkezett Madarász Roziék házához. A nyeregből egy érett, derék fiatalember szállt le. Idegen volt a lány szülei előtt. Senki nem tudhatta kiféle, mit akar, mi szél fújta ide. Csak Rozi szíve dobbant akkorát, mint egykoron a búcsúzáskor. Nem akart hinni saját szemének. De végtére is ráismert. Feri volt az, aki hozzá lépve csak ennyit mondott: Itt vagyok Rozi! Visszajöttem érted. Leszel a feleségem?
Az asszonnyá érett leány zokogva, könnyeit törölgetve vetette szerelme karjaiba magát. Könnyek között morzsolt szavakkal hintette szülei felé a szívéből virágzó szavakat: Édesanyám! Édesapám! Férjhez megyek.
Ferencet a szülei annak idején Újszentmargitán keresztelték s az ottani egyháznál anyakönyvezték. Hagyomány volt, hogy az esküvőt is abban a templomban kellett bejelenteni és megtartani. A plébános az esküvő napját 1894 november második vasárnapjára tűzte ki. Hatalmas hó borította be ezen a napon a tájat. Az eseményre természetesen lovas szánkóval érkezett a fiatal pár és a rokonság is.
Az esküvői szertartás előtt hozzáláttak a hivatalos adminisztrációhoz. Nagy-nagy meglepetésre azonban a születési anyakönyvben nem szerepelt Szabó Ferenc nevű gyermek a kereszteltek között. Sem a jelzett napon, sem előtte, sem utána. Hiába bizonygatták a szülők, hogy itt keresztelték, itt írták be a nagy könyvbe a gyermeket, ezt semmi nem igazolta. A plébános csak annyit közölhetett, hogy nézzék meg, a jelzett napon csupán egy bejegyzés van Szabó néven, de az egy leány, Szabó Piroska.
Nem volt mit tenni, a szülők pironkodva ugyan, de bevallották, hogy ebben ők a hibásak. Azért kereszteltették a fiúkat leánynévre, hogy ne vigyék majd el katonának, mert abban az időben még az egyházi anyakönyvek alapján szedték össze a katonaköteleseket.
Az élet azonban átírta a szülői előrelátást. Ferenc ugyanis mindenáron katona, huszár akart lenni, ezért önként öltötte magára a mundért.
Az esküvő elmaradt hát, mert a tisztelendő úr kikötötte, hogy addig nem kelhetnek egybe, amíg nem helyesbítik az anyakönyvi bejegyzést.
A szívek parancsa ellen azonban nem állíthatott akadályt semmi sem. Még tanyát is vertek a Réten, mert összetartoztak már. Mégpedig életre szólóan, és soha nem hagyták el többé egymást. Csak hosszú évek múltán sikerült szentesíteni házasságukat, ám a Jóisten egy gyermekkel korábban megpecsételte már ezt a kapcsolatot.
Rozi néni ezt a mesébe illő történetet 94 évre nyúlt életében a dédunokáknak is továbbadta. És most nekünk is szívünkre helyezte az adott szó sírig tartó erejét.
Buczkó József
A kép illusztráció (forrása: Pixabay)